A június végi alkotmánybírósági döntés – a köztársasági elnök kezdeményezése nyomán – hatályon kívül helyezte a gyalázkodás tényállását. A határozatról dr. Kolláth György alkotmányjogász véleményét kérdeztük.
„Az Ab döntései, főként az indokolás gyengesége terén és folytán látszólag egyfajta következetességet mutatnak, de alapvető problémákat, nem tisztázott kérdéseket is hagynak maguk után. Lehetett volna érdemben ugyanígy dönteni, már ha ez volt az induló premissza számunkra, de más okfejtéssel.”
Amint arról beszámoltunk az Alkotmánybíróság (Ab) a köztársasági elnök indítványa alapján június 30-án határozatot hozott a gyalázkodás tényállást beiktató Btk.-módosítás alkotmányosságáról. A köztársasági elnök a módosítást elsődlegesen az Alkotmány 61. § (1) bekezdése alapján tartotta alkotmányellenesnek. A határozat előadója dr. Kukorelli István alkotmánybíró volt.
Háttér
Az Ab határozata szerint az Alkotmány alapján minden személyt egyenlően megillet a szólás joga, s ez az alapjogi védelem nem tagadható meg pusztán azért, mert az elhangzottak mások érdekét, szemléletét, érzékenységét sértik, vagy azok egyes személyekre nézve bántóak, lealacsonyítóak. Az Ab ezért alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyűlés által elfogadott gyalázkodás elnevezésű új büntetőjogi tényállást.
Az Ab határozatának indokolása hangsúlyozza, hogy a gyalázkodás tényállásba foglalt magatartások alkotmányosan nem büntethetők. Gyalázkodó kifejezések használata, híresztelése és az ilyen testmozdulat végzése önmagában nem jár az erőszak közvetlenül jelen lévő, nyilvánvaló veszélyével, és egyéni jogok sérelmével sem. Bár a Btk.-módosítás a becsület és az emberi méltóság fogalmakat használja, a szabad véleménynyilvánításhoz való joggal szemben nem áll olyan alkotmányos jog, amelynek védelmét a bevezetendő tényállás elrendelné.
Az alkotmányjogász véleménye – „Arra gondolni sem érdemes, hogy netán az Ab tévedett?!”
Dr. Kolláth György alkotmányjogászt megkérdeztük, hogy miként vélekedik az Alkotmánybíróság határozatáról:
Az Ab döntései, főként az indokolás gyengesége terén és folytán látszólag egyfajta következetességet mutatnak, de alapvető problémákat, nem tisztázott kérdéseket is hagynak maguk után. Lehetett volna érdemben ugyanígy dönteni, már ha ez volt az induló premissza számunkra, de más okfejtéssel. Mára gyakorta eltűnt az a korábbi, nemzetközileg is elismert elméleti alaposság és biztonság, amely a 90-es évek során még megvolt. Gyári hibái, kiérleletlenségei, szakmai-szellemi buktatói a döntésnek: az AB 1990 óta vallja, hogy az emberi méltóság joga abszolút jog, s mint ilyen korlátozhatatlan, felette áll a többi alap- és anyajognak.
Magyarország élenjáró az ún. kollektív jogok elismerése és tételezése terén, ezért a közjogi elmélet és gyakorlat már a 90-es évek során elismerte nem csupán az egyén, de a közösség (pl. egy kisebbség) közös méltóságát, ehhez való jogát is. Ezt újabban az Ab már elvitatná – hibásan. Az emberi méltósághoz való jog olyan kategória, mely rendkívüli és szükségállapot idején sem korlátozható, szemben pl. a véleménynyilvánítási szabadsággal vagy a gyülekezési joggal (lásd. cenzúra és kijárási tilalom minősített helyzetben). Ezt a képletet fordította meg, állította a feje tetejére (ismét) az Ab, méghozzá most az alapjogi teszt alapján. Aránytalan korlátozást mondott ki a korlátozható jog javára a korlátozhatatlan joggal szemben, mégpedig anélkül, hogy korrekt módon összemérte volna térben és időben az egymással konkuráló alapjogokat.
Máskor az Ab elvi éllel mondta ki: az ún. élő jogot vizsgálja, s nem pusztán a papírformát. Most miért nem észlelte e téren a való élet és jog meghatározó képtelenségeit, a jogvédelem kilátástalanságát?! El nem számolt mennyiségi ügyet kreált a testület alkotmányos minőségi kérdésből. Mindezt tette elefántcsont-toronyból, nem észlelvén, hogy mi az európai (strasbourgi)jogi trend, mit kíván még ma is hazánk nemzetközi kötelezettség-vállalása, és mi a valódi összefüggés: azonosság és különbség a verbális és a tettleges agresszió között. Védtelenül hagyta így a személyek, egyének és közösségeik méltóságát, kiszolgáltatva mindezt az amúgy is erőtlen, hatástalan, képlékeny bírósági jogértelmezésnek és -gyakorlatnak.
Itt is és megint a párhuzamos és különvélemények voltak reálisak, szakmailag érettebbek, jogfejlesztőek. Ha (!) mindenáron és eleve, egyoldalúan eldöntve, sőt az államfőnek kedveskedve, renoméját őrizgetve kellett nemleges döntést hozni e törvényekről, még akkor is mód lett volna azt más alapra helyezni. A törvényszerkesztés ui. megint olyan képtelenül silány minőségben történt, hogy a valós értelmezést és alkalmazást lehetetlenné tevő normatartalom hibája, az ún. normavilágosság bajai miatt lehetett és kellett volna jogállamisági sérelmet kimondani, főként, mert büntetőjogi norma, az ultima ratio ilyen “szellős” végképp nem lehetne. Ezt mondta ki helyesen 2000-ben az Ab pl. az ún. antidopping-büntetőjog kapcsán, körében – helyesen. Most nem volt meg hozzá a kellő alaposság és az erkölcsi bátorság sem.
Zárásul: erjedést látok a közhatalmi intézmények saját(os) és együttműködésében, ez kumulálódó hibák tere és forrása, melynek sorába mind a rosszul megírt törvény, mind annak részrehajló és elnagyolt közjogi felülvizsgálata beleillik. Megyünk befelé még mindig az erdőbe. Sajnos. Néha az események alakulásához igazán csak a humor méltó, mégha olykor túl vaskos is. A klasszikus szillogizmus szablyai szerint az első premissza itt: jól-rosszul az AB következetes volt és maradt. A második: Bismarck szerint csak az ökör következetes. A konklúzió kétágú: tehát Bismarck nem ismerte a magyar AB-ot, avagy Bismarck tévedett. Arra gondolni sem érdemes, hogy netán az Ab tévedett?!
