A Jogi Könyvtárak Nemzetközi Szövetségének 29. konferenciájáról

2010.10.25. Jogi Fórum/ Horváth Eszter

Beszámoló a Jogi Könyvtárak Nemzetközi Szövetségének (IALL) 2010. szeptember 5-9. között Hágában és Rotterdamban lezajlott konferenciájáról. Az előadások ismertették a landsadvocaat intézményét, a holland drogpolitika helyzetét, az eutanáziával kapcsolatos kérdéseket, valamint foglalkoztak a nemzetközi büntetőjoggal és a Nemzetközi Bíróság döntéseivel.

A Jogi Könyvtárak Nemzetközi Szövetségét 1959-ben alapították. Nonprofit nemzetközi szervezet, melynek tagjai a jogi információkat gyűjtő és abból tájékoztató könyvtárak, könyvtárosok – személyek és intézmények egyaránt. A több mint 600 tag az öt kontinens közel ötven államát reprezentálja. A IALL minden típusú és méretű jogi gyűjteményt szívesen lát. Így az egyetemek jogi könyvtárait, a nemzeti és parlamenti könyvtárakat a közigazgatás és a bíróságok könyvtárait is megtalálhatjuk a szervezet tagjai között. A konferencia előadásai kötődtek a házigazda ország jogrendszeréhez, illetve Hágához, a nemzetközi igazságszolgáltatás fővárosához.

A holland jogrendszerhez kapcsolódó előadások közül a „landsadvocaat” jogintézményét René Kiers – a „landsadvocaat” irodájában dolgozó ügyvéd – ismertette: A „landsadvocaat” sajátosan holland jogintézmény. Kialakulása a 14. századra tehető, amikor a holland városok hivatalos leveleik megírására, a külföldiekkel való tárgyalásokra jogászt alkalmaztak. Később a tartományok is fenntartották ezt a jogintézményt, Hollandia provinciában például „advocaat van den Lande” néven. A „landsadvocaat” szerepe eredetileg elsősorban közigazgatási természetű volt. Jogi értelemben vett feladatokat 1653-tól láttak el, egészen a napóleoni időkig, 1814-ig. Ekkortól két „landsadvocaat” volt, majd 1879-től egy ember vette át ezt a szerepkört. A jelenlegi „landsadvocaat” feladatkörét egy 1965. április 2-án kelt királyi rendelet szabályozza. A „landsadvocaat” nem az állam munkavállalója nem is kormányzati szerv. Az elnevezés egy bármikor visszavonható címet takar. Jelentősége annyi, hogy a „landsadvocaat” és hivatala, mint „preferált ügyvéd” szerepel a kormány „listáján” és, hogy az állam ellenében jogi képviseletet nem láthat el. Hasonlít ez arra a helyzetre, amikor egy nagy gazdasági társaság egy jogász céget választ ki jogi ügyeinek vitelére. Jelenleg a Mr. G.J.H. (Bert-Jan) Houtzagers a cím viselője. Nem egyedül látja el a tisztségből fakadó feladatokat, tevékenységét az egyes témákban szakértő jogászok segítik.

Steven van Hoogstraten a sokak által bírált holland drogpolitikáról adott elő. Az előadó szerint számos nemzetközi egyezmény, (köztük az 1961. évi Egységes Kábítószer Egyezmény) szigorú tiltásával a „szőnyeg alá söpri” a kábítószerekkel kapcsolatos problémákat. Véleménye szerint a holland modell – bár számos vitát váltott már ki – működik. Hollandia drogpolitikájával a kábítószerek által az egyénre, környezetére és a társadalomra gyakorolt károkat kívánja enyhíteni. Ez az úgynevezett „ártalomcsökkentő drogpolitika”, amely alapvetően tér el a máshol alkalmazott elképzelésektől. Moralizálás nélkül mondja ki, hogy kábítószer-használat létező jelenség és ennek káros hatásait próbálja enyhíteni. A holland kábítószerpolitika történetét is bemutató előadás végén a coffee shopokkal kapcsolatos szabályozást ismertette Steven van Hoogstraten. Működtetésük során az 1980-as évektől az úgynevezett AHOJG kritériumrendszert alkalmazzák [szabad fordításban: A = No Advertising. (A reklámozás tilalma) H = No Harddrugs (Keménydrogok behozatala tilos) O = No Overlast (nem okozhat zavart a környék lakosságának, pl. zaj) J = No Youth (18 éven aluliakat nem szolgálhatnak ki) G = No Big Quantities (max. 500 grammot tárolhatnak ugyanazon a napon)]. A coffee shopok engedélyezése a helyi hatóságok kezében van. Gondot okoz viszont, hogy maga a coffee shop tulajdonos csak illegálisan tud kábítószerhez jutni, így a szervezett bűnözés óhatatlanul megjelenik. Ezen felül számolni kell számos „drogturista” érkezésével is. Az optimizmusra azonban okot ad, hogy az Európai Unióban Hollandiában a legalacsonyabb a kábítószer miatti elhalálozás.

A másik sok vitát kiváltó kérdés az eutanázia engedélyezésével kapcsolatos. A témáról Eugéne Sutorius az amszterdami egyetem büntetőjogi professzora a „Holland Társaság az Önkéntes Eutanáziáért” volt elnöke tartott előadást. 2002-ben Hollandiában legalizálták az eutanáziát. Az ezt rögzítő jogszabály, – az élet kérésre történő megszakításáról és a segített öngyilkosságról szóló törvény „Termination of Life on Request and Assisted Suicide” – politikai eredménye egy történelmi folyamatnak, amely úgy indult, hogy meghatározott körülmények között eutanáziát elkövető orvosok ellen nem emeltek vádat. Bár az eutanázia továbbra is bűntett, a jog kimondja, hogy orvos által segített öngyilkosság nem büntetendő, ha az eljáró orvos a kellő gondossággal a következő körülményekre tekintettel járt el. Az eutanázia a beteg ismételt kérésére történt, és nem volt kétséges, hogy a beteg valóban meg akart halni; a beteg teljesen tájékozott volt betegségéről és a további kezelési lehetőségekről; elviselhetetlen testi-lelki szenvedéseket élt át és semmilyen, számára elfogadható kezelés nem enyhíthette volna fájdalmait, valamint az orvos előzetesen konzultált másik orvossal. Hollandiában az aktív eutanázia elfogadása egy 1984-es Legfelsőbb Bírósági döntéssel kezdődött. Az Alkmaar ügyben a bíróság kimondta, hogy ha az orvos a „ne ölj!” és a „csökkentsd a fájdalmat” konfliktusában őrlődve végül a betegét halálba segíti, akkor nem követ el bűncselekményt A tapasztalatok szerint a holland orvosok többsége hivatása elfogadott részének tekinti az eutanáziát. Természetesen orvos nem kényszeríthető eutanáziára, és arra javaslatot sem tehet. Az előadó kiemelte az adott társadalmi háttér fontosságát. Hangsúlyozta, hogy a holland példa nem alkalmazható mindenütt automatikusan, minden egyes állam saját társadalmi tényezői fogják meghatározni, hogy felkészült -e egy ilyen súlyú kérdést a helyén kezelni.

Larissa ven de Herik a nemzetközi büntetőjog kialakulásáról tartotta előadását. A nemzetközi büntetőbíráskodás történetét a 15. századi Peter von Hagenbach ellen folytatott eljárástól kezdve vezette végig napjaink nemzetközi büntető bíráskodásáig. A második világháborút követő perek után a nemzetközi büntetőbíráskodás szerepe csökkent. A 1990-es években azonban újból számos esetben kellett nemzetközi büntetőbíróságot igénybe venni. Az ENSZ égisze alatt működő ad hoc bíróságok után [„A korábbi Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék” (nemzetközi rövidítéssel ICTY) a „Ruandai Nemzetközi Törvényszék” (ICTR)] 2002-ben a Római Statútummal létrejött, a szintén hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság. Ennek joghatóságába négy fő bűncselekmény tartozik melyek a következők: a népirtás, az emberiség elleni és a háborús bűntettek, valamint az agresszió bűntette. Ez utóbbival kapcsolatban a meghatározás máig problematikus így az ilyen jellegű ügyekben a Bíróság csak a pontos meghatározást követően rendelkezik majd joghatósággal. Ezen túlmenően, a nemzetközi büntetőjog fejleményeként megszületett „Kampala Deal”, mely kompromisszumként úgy határozott, hogy 2017-ig az agresszióval kapcsolatban nem ítélkezhet a Nemzetközi Büntetőbíróság. Továbbra is kérdés maradt, hogy az állam lehet -e áldozat és hogy az egyes ítéleteket, hogyan tudják majd nemzeti szinten alkalmazni.

A Nemzetközi Bíróság egyik bírája Abdul G. Koroma tartott előadást magáról a bíróságról és egyes döntéseiről. Mint elmondta, Hága a nemzetközi bíráskodás fővárosa. A Nemzetközi Bíróság legfontosabb szerepe az államok közti viták békés rendezése, a nemzetközi jog alkalmazása és a nemzetközi jog fejlesztése. A nemzetközi jog fejlesztése a jogértelmezésen keresztül történik. A Nemzetközi Bíróság „ügyfelei” az államok. A bíróság csak akkor járhat el, ha az államok ebbe belegyeznek, valamint deklarálják, hogy a bíróság joghatóságát elfogadják. Ezen felül a bíróság jár el abban az esetben is, ha az ENSZ valamely szerve tőle jogi véleményt kér. Előadásában ismertette a LaGrand ügyet (Németország és az Egyesült Államok közötti jogvita a Bécsi konzuli egyezmény megsértése miatt) a tanácsadó vélemények közül kiemelte az 1995-ös véleményt mely a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok használatának jogosságáról szólt, és ismertette a Bíróság állásfoglalását Koszovó 2008-ban deklarált függetlenségével kapcsolatban.

Nem kifejezetten szakmai programként megtekinthettük a hágai Peace Palace, valamint a holland parlament épületét. Hajóztunk a rotterdami kikötőben és kirándultunk a „kimondhatatlan” tengerpartra Scheveningenre is.

  • kapcsolódó anyagok
DROGPOLITIKA
EUTANÁZIA
NEMZETKÖZI BÜNTETŐJOG
ENSZ NEMZETKÖZI BÍRÓSÁG