A legszigorúbb, teljes szabadságelvonással járó büntetőjogi kényszerintézkedések közé tartozó, úgynevezett „hatnapos” őrizet alkalmazásának lehetőségét a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban Be.) az 555. § által szabályozott különleges eljárások során biztosítja.
Azért volt szükség ezen kényszerintézkedés bevezetésére, mert bizonyos esetekben, egyes különleges eljárások során nem állt volna egyéb eszköz a terhelt szükségszerű jelenlétének biztosítására az eljárási cselekményeknél.
Elsőként elvi éllel különbséget kell tenni a „hagyományos” értelemben vett őrizet, a tárgyalási őrizet, az előzetes letartóztatás, valamint a hatnapos őrizet, mint teljes szabadságelvonással járó kényszerintézkedés között.
Az őrizet alkalmazásának feltételeit a Be. 126. § (2) bekezdése szabályozza, miszerint az őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja – különösen tettenérés – esetén rendelhető el, feltéve, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető.
Ez a törvényi megfogalmazás tehát már önmagában kizárja a különleges eljárásban történő alkalmazásának lehetőségét, hiszen a megalapozott gyanú, illetve az előzetes letartóztatás valószínűsége egyértelműen a büntetőeljárás kezdeti szakaszára helyezi az őrizetet, mintegy az előzetes letartóztatás előszobájaként intézményesítve azt.
A Be. 126. § egyébként már utal a tárgyalási őrizetre is, hiszen a (2) bekezdés utolsó fordulata szerint az őrizetbe vétel elrendelhető abban az esetben is, ha a 281. § (6) bekezdésében meghatározott feltételek fennállnak (tárgyalási őrizet).
Az előzetes letartóztatás alkalmazhatósága tekintetében is egyértelmű az eljárási törvény megfogalmazása, ugyanis a Be. 129. § (1) bekezdése értelmében az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt.
Ez a szabályozás – tekintettel a különleges eljárások természetére – pedig kifejezetten kizárja a lehetőségét annak, hogy a bíróság elrendelje a terhelt előzetes letartóztatását a különleges eljárás során, hiszen a különleges eljárásokra kizárólag az ügydöntő határozat meghozatalát követően kerül sor, túlnyomó részben éppen a jogerős ügydöntő határozat nem a törvénynek megfelelő rendelkezései kiküszöbölése érdekében.
A soron következő kényszerintézkedés, vagyis a tárgyalási őrizet célja kifejezetten az ismert helyen tartózkodó terhelt tárgyaláson történő jelenlétének biztosítása, mely intézmény az elnevezését, jellegét és célját tekintve akár különleges eljárás során is alkalmazható lenne.
A Be. 281. § (6) bekezdése szerint ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot kell kibocsátani vagy – a (7) bekezdés esetét kivéve – ha a vádlott lakóhelye, illetve tartózkodási helye ismert, a kitűzött új tárgyalási határnapot megelőző naptól a vádlott tárgyalási őrizetét kell elrendelni.
A törvény szövegéből eddig a szakaszig nem tűnik ki, hogy bármi is kizárná a különleges eljárás során tartott tárgyalásra vonatkozó alkalmazását, azonban a (6) bekezdés utolsó két mondata – „A bíróság a vádlottat meghallgatja és a meghallgatás eredményétől függően a vádlott előzetes letartóztatását rendelheti el, illetve a tárgyalás idejére – de legfeljebb hetvenkét óráig – a tárgyalási őrizetet fenntarthatja. Ha a bíróság a tárgyalási őrizetet nem tartotta fenn vagy a vádlott előzetes letartóztatását nem rendelte el, a vádlottat szabadon kell bocsátani.” – egyértelműen utal arra, hogy a tárgyalási őrizetből is elrendelhető az előzetes letartóztatás, tehát a fent kifejtettekre tekintettel különleges eljárásban szóba sem kerülhet az alkalmazása.
Mindezek alapján tehát megállapítható volt, hogy a bíróság a különleges eljárás lefolytatása során a terhelt jelenlétének biztosítása érdekében sem őrizetet, sem tárgyalási őrizetet, sem pedig előzetes letartóztatást nem alkalmazhat. Ezért volt szükség egy speciális, kifejezetten az ilyen típusú eljárások során alkalmazható kényszerintézkedésre.
Elsőként a különleges eljárások általános szabályai közt kell keresni, miért is vált a hatnapos őrizet szükségszerűvé. Bizonyos esetekben ugyanis nem lehet eltekinteni a terhelt személyes jelenlététől, ennek eldöntését a Be. 555. § (2) bekezdésének e; pontja a bíró mérlegelési jogkörébe utalja, miszerint a különleges eljárás során a bíróság az iratok alapján dönt, szükség esetén ülésen meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt; bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart.
A terhelt meghallgatásának szükségessége a konkrét ügy sajátosságainak megfelelően a bíró döntése által válhat elengedhetetlenné, de maga az eljárási törvény is kötelezővé teheti a tárgyalás tartását. Tipikus példa erre vonatkozóan a Be. 572. § (1) bekezdése által szabályozott próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése, különös tekintettel a Be. 572. § (1) bekezdésének c; pontjában írt azon kitételre, miszerint az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegte. Egyébként a Be. 572. § (2) bekezdése értelmében a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése esetén lefolytatandó különleges eljárásra kötelezően előírja a tárgyaláson történő határozathozatalt.
A bíróságnak tehát a különleges eljárás során esetenként kötelezően tárgyalást kell tartania, amin a tárgyalás általános szabályai szerint – amennyiben a terhelt nem él a vallomásmegtagadási jogosultságával – kell a terheltet kihallgatni. Különösen a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése esetén válhat elengedhetetlenné a terhelt személyes, akár cselekménye vagy mulasztása vétlenségének igazolását alátámasztó nyilatkozata, hogy a bíróság megalapozott döntést hozhasson az ügyben, hiszen konkrét esetben akár egy váratlan körülmény folyományaként szükségessé váló kórházi kezelés miatt is „eltűnhetett” a terhelt a pártfogója elől.
Jellegéből fakadóan tehát viszonylag ritkán fordul elő, hogy a különleges eljárások során nem lehet eltekinteni a terhelt jelenlététől, vagyis távollétében nem lenne az eljárás lefolytatható, de nem kizárt ennek a fennállása sem.
Az eljárási törvény szelleméből adódik, hogy a Be. 5. § által szabályozott alapelv, vagyis a védelem joga az egész büntetőeljárás során megilleti a terheltet, így a különleges eljárásokban is, vagyis a terhelt jelenlétének kötelezővé tétele éppen a terhelt védekezéshez fűződő érdekeit szem előtt tartva, ezen jogának csorbítatlansága érdekében történik.
Azonban ugyanúgy, mint a büntetőeljárás egyéb szakaszaiban, a különleges eljárás során is előfordulhat, hogy a terhelt tartózkodási helye ismeretlenné válik, illetve szándékosan igyekszik kivonni magát az eljárási kötelezettségek alól.
A Be. 555. § (4) bekezdése szabályozza azt a szabadságelvonással járó kényszerintézkedést, melyet különleges eljárás során alkalmazni lehet a terhelttel szemben. A különleges eljárás során a tárgyalás vagy az ülés megtartása végett az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben a 73. §-ban szabályozott intézkedéseknek van helye; elfogató parancs akkor bocsátható ki, ha a különleges eljárás folytán szabadságelvonásra kerülhet sor. Ha elfogató parancsot bocsátottak ki, a terhelt megtalálása esetén őrizetbe vehető. Az őrizet a tárgyalás, illetőleg az ülés befejezéséig – legfeljebb hat napig – tart.
E helyütt vissza kell utalni a korábban kifejtettekre, vagyis arra, hogy a Be. XIX. Fejezetének II. címe taxatíve felsorolja az egyes különleges eljárásokat, melyek során szóba jöhet a hatnapos őrizet alkalmazása, azonban szem előtt kell tartani, hogy a hatnapos őrizet elrendelését megelőzően ez esetben is megköveteli a törvény a Be. 73. §-ban szabályozott fokozatosság betartását, vagyis elsőként a tartózkodási hely felkutatását, majd pedig az elfogatóparancs kibocsátását. További kötelező törvényi előfeltétel, hogy – a fent taglalt kényszerintézkedésekhez hasonlóan – az eljárás eredményeként szabadságelvonásra is sor kerülhessen.
Az őrizethez és a tárgyalási őrizethez képest a hatnapos őrizet törvényi szabályozása eltérést mutat abban is, hogy az őrizettel és tárgyalási őrizettel szemben az időtartamot napokban, és nem órákban határozta meg a jogalkotó, ugyanis a Be. 126. § (3) bekezdése értelmében az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat, míg a Be. 281 § (6) bekezdése szerint a tárgyalási őrizet tartama a hetvenkét órát nem haladhatja meg.
A hat napos időtartam azonban a gyakorlati megvalósulás szempontjából komoly nehézségeket vet fel. Elsőként az eljárás soron kívülivé válik a terhelt őrizetbe vételét követően. Mivel éppen az eleddig ismeretlen helyen tartózkodó, vagy ismert helyen tartózkodó, de az eljárás alól magát kivonni igyekvő terhelt került őrizetbe, az őrizet kezdő időpontjától számított hat nap elteltét megelőzően le kell folytatni az eljárást. Ellenkező esetben ugyanis hat nap elteltével a terhelt őrizete megszűnik, és az őrizet nem érte el a célját.
A bíróság tehát a terhelt kézre kerülését követően rendeli el annak őrizetét, és tűzi ki azonnal a tárgyalás határnapját. A következő, egyben legkomolyabb probléma itt mutatkozik, ugyanis a rendőrség nem küld a terhelt kézre kerüléséről, esetlegesen rendőri őrizetbe vételéről azonnali értesítést, hanem csupán az általános szabályoknak megfelelően kísérik a terheltet a bíróságra, hogy a bíró megtegye az elfogatóparanccsal összefüggő, további intézkedéseket. Így tehát ha a terhelt például egy péntek esti, tehát a bíróság hivatali idején túli időpontban kerül rendőrkézre, a rendőrség legkorábban a soron következő hivatali munkanapon tudja őt a bíróságra kísérni, ezáltal legkevesebb két és fél napot „elvesztegetve” a tárgyalás kitűzésére rendelkezésre álló hat napból.
A problematika különösen a Pesti Központi Kerületi Bíróságon jelentkezik hatványozottan, ugyanis az illetékességi területe alá tartozó ügyészségek a 2011. január 1. napjával, valamint a 2011. szeptember 1. napjával hatályba lépő Be. módosításokra figyelemmel – pl.: a tárgyaláson való kötelező ügyészi részvétel, a kizárólagos illetékesség több ügycsoportra való megszüntetése – majdhogynem az ellehetetlenülés határára sodródtak. A nevezett nyolc ügyészség közül hat ügyészség a rendkívüli munkateher emelkedése miatt jelentős létszámhiánnyal működik, és az ügyészek tárgyalásra történő beosztása is állandó szervezést igényel az ügyészségi vezetők részéről. Mindemellett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon folytatott gyakorlat szerint a tárgyalásokat oly módon kell kitűzni, hogy lehetőség szerint egy tárgyalási napon egyazon ügyészég által megküldött ügyek kerüljenek tárgyalásra, éppen a fent írt szervezési nehézségek oldása miatt.
Ebben a helyzetben pedig a hat napon belüli tárgyalástűzés esetenként tárgyalási pótnapra történő kitűzést is jelenthet, mivel könnyen előfordul, hogy éppen nem az adott ügyészség ügyeit tűzte a bíróság a soron következő, és hat napon belüli határnapokra. Ilyen esetben pedig gyakori, hogy az ügyészség a tárgyaláson való jelenlétet csak úgy tudja megoldani, egy másik bírónak kell a tárgyalása közben szünetet elrendelni ahhoz, hogy az ott tárgyaló ügyész rendelkezésre állásával mindez kivitelezhető legyen.
A következő probléma a hatnapos őrizet foganatba vételével kapcsolatban merült fel. A kényszerintézkedés foganatba vétele ugyanis a rendőrkapitányságok gyakorlatában mintegy idegen testként jelentkezik, több helyütt nem tudván mit kezdeni vele. Előfordult, hogy a terhelt őrizetét elrendelte a bíróság, és az őt kísérő rendőröket azzal fordították vissza a kapitányságról, hogy a hatnapos őrizetet a büntetés-végrehajtási intézetben veszik foganatba, majd pedig a büntetés-végrehajtási intézetben kaptak elutasítást, csak ellentétes tartalommal.
A foganatba vétellel kapcsolatban a Büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet ad útmutatást. A törvényerejű rendelet kifejezetten a szabadságvesztés büntetés, és az előzetes letartóztatás végrehajtását szabályozza, mint büntetés-végrehajtási intézetben végrehajtandó szabadságelvonást. A hatnapos őrizet értelemszerűen nem minősül büntetésnek, és a fent kifejtettekre csupán utalva előzetes letartóztatásnak sem. Mivel hiányzik a büntetés-végrehajtási intézetben történő végrehajtására vonatkozó jogszabályi kötelezés, erre tekintettel tehát kizárólag rendőrségi fogdán lehet foganatba venni. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az őrizet elrendelésekor szó sem lehet a 203-as értesítőnek a kísérő rendőr részére – még az erre irányuló kifejezett, parancsnoki utasításra hivatkozó kérésére sem – történő átadásáról.
A gyakorlati megvalósulás szempontjából elengedhetetlen a bíró részéről, hogy a hatnapos őrizet elrendeléséről szóló határozatot azonnal, az elrendeléssel egy időben írásba foglalja, és annak egy példányát a terhelt, illetve az őt kísérő rendőr részére átadja, a rendelkező részben feltüntetve azt a tényt, hogy „az őrizetet rendőrségi fogdában kell végrehajtani”.
Nyilvánvaló, hogy a kapitányságok infrastrukturálisan nem készültek fel a hatnapos őrizet foganatosítására, azonban ezzel mégsem indokolható az a konkrét eset, amikor az őrizetbe vett terheltet az első két nap folyamán egy padon „helyezték el”, majd a 12:00 órára kitűzött tárgyalásra oly módon állították elő, hogy aznap még nem történt meg a terhelt étkeztetése.
További elvi nehézséget okoz – itt ismételten a fővárosi viszonyokra kell utalni – a hatnapos őrizettel kapcsolatban az a tény, hogy fellebbezhető határozatról van szó. A fellebbezés bejelentésétől számítottan az idő szűkös voltára tekintettel az iratnak az illetékes főügyészségen keresztül az elbírálásra jogosult megyei (Fővárosi) bíróságra történő felterjesztése jóformán lehetetlen, hogy megtörténjen, és a másodfokú határozat is rendelkezésre álljon. E helyütt megjegyzendő, hogy a terheltek az őrizet maximális tartamának ismeretében jellemzően nem élnek perorvoslati jogosultságukkal.
Végül az őrizet tartamának beszámításáról kell szót ejteni, hiszen a terhelt személyi szabadságát a bíróság a különleges eljárás során elvonta, és ezen elvonásnak a döntésben is meg kell jelennie. A hatnapos őrizetnek a szabadságvesztés tartamába történő beszámítására vonatkozóan eltérő rendelkezés híján a Btk. 99. § (1) és (2) bekezdése az irányadó, vagyis egy napi őrizet egy napi szabadságvesztésnek felel meg.
A fentieket összegezve tehát a hatnapos őrizetre vonatkozóan az egyértelműség miatt szükség mutatkozik az elfogatóparanccsal, a bíróságok értesítésével, és az őrizet foganatba vételével kapcsolatban néhány további részletszabály kimunkálására, illetve elengedhetetlen lenne főként a rendőrkapitányságok jogszabálynak megfelelő gyakorlatának kialakítására, mellyel gördülékennyé, és céljának megfelelővé válhatna e jogintézmény működése.
