Az alávetéses illetékesség megítélése

2011.12. 6. Jogi Fórum / Dr. Markovics Róbert

Az alávetéses illetékesség megítélése körében egymástól eltérő értelmezések merültek fel az elmúlt időszakban, mely a Legfelsőbb Bíróság (LB) jogértelmező és eljáró bíróságot kijelölő gyakorlatában is megmutatkozik.

Kettő LB határozaton keresztül láthatjuk az értelmezési különbségeket. Érdekessége, hogy mindkét esetben ugyanazon bíróságok között merült fel az illetékességi összeütközés, így a kijelölés szükségessége, s az LB két ellentétes határozatot hozott. A diszkréció jegyében a két elsőfokú bíróságot kikötött bíróságnak és alperes lakóhelye szerinti bíróságnak nevezem.

Mindkét eset előzménye, hogy a felperesi szolgáltató társaság és fogyasztó között fogyasztási szerződés jött létre. A szerződésben kifejezett módon, annak részét képezi a társaság által kidolgozott általános szerződési feltételek. A társaság általános szerződési feltételeinek része, hogy a szerződésekből eredő jogviták esetére mely bíróság illetékességét kötik ki. Ez a bíróság a szolgáltató székhelye szerinti bíróság. A fogyasztóval megkötött szerződés tartalmazza: a fogyasztó a szerződés aláírásával elismeri, hogy a szerződés részét képező, általános szerződési feltételek tartalmát megismerte és elfogadta.

Jogosulti társaság az alávetés szerint a kizárólagos illetékességgel rendelkező kikötött bírósághoz benyújtotta a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét, mely azt kibocsátotta. Ellentmondás folytán perré alakultak az eljárások. A perben a perbíróság jogerős végzésével megállapította illetékessége hiányát, s az iratokat az alperes lakóhelye szerinti bírósághoz tette át.

Alperes lakóhelye szerinti bíróság az alávetésre hivatkozva szintén megállapította illetékességének hiányát, és az eljáró bíróság kijelölése végett az iratokat felterjesztette a Legfelsőbb Bírósághoz, amely a két esetben ellentétes módon jelölte ki az eljáró bíróságot /Pkk.VIII.24.665/2011/2.sz., Pkk.VIII.24.664/2011/2.sz./. Miben áll az eltérés?

A Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) vonatkozó rendelkezései:

41. § (1) Vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült jogvitájukra vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére - törvény eltérő rendelkezése hiányában - kiköthetik valamely bíróság illetékességét (alávetés). Ilyen kikötéssel a felek élhetnek
a) írásban;
b) szóban, írásbeli megerősítéssel;
c) olyan formában, amely megfelel a felek között kialakult üzleti szokásoknak; vagy
d) nemzetközi kereskedelemben olyan formában, amely megfelel az olyan kereskedelmi szokásoknak, amelyet a felek ismertek vagy ismerniük kellett, és amelyet az ilyen típusú szerződést kötő felek a szóban forgó üzletágban általánosan ismernek és rendszeresen figyelembe vesznek.
(2) Nincs helye illetékességi kikötésnek olyan ügyekben, amelyekre a törvény valamely bíróság kizárólagos illetékességét állapítja meg.
(3) A kikötött bíróság - törvény eltérő rendelkezése vagy a felek eltérő megállapodása hiányában - kizárólagosan illetékes.
(4) A kikötés hatálya kiterjed a jogutódokra is.
(5) Ha a kikötés az általános szerződési feltételek között szerepel, a kikötött bíróság az alperesnek legkésőbb az első tárgyaláson előterjesztett kérelmére a pert - az alperes által megjelölt - a 29-40. § szerint illetékes bírósághoz teszi át tárgyalás és elbírálás végett.
(6) Vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült jogvitájukra vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére nem köthetik ki
a) a megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a Fővárosi Bíróság és a Pest Megyei Bíróság;
b) a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét.

A (6) bekezdésben foglalt rendelkezés a tárgyalt ügyekben nem merült fel, mivel a kikötött bíróság nem a (6) bekezdésben megnevezett bíróságok közül való.

A kikötött bíróság mindkét esetben – s feltételezem ezt jóval meghaladó számú esetben is, mivel nagy ügyforgalommal rendelkező bíróságról van szó – hasonlóképpen indokolt.

Mindkét indokolás megállapította, hogy a felek, a szerződéshez kapcsolódó üzletszabályzat szerint, a szolgáltató székhelye szerinti bíróság illetékességét kötötték ki. A szerződések fogyasztói szerződésnek minősülnek. Ezt a korábban kelt végzés részletesen ki is fejti, hivatkozva a Ptk. 387.§ és 85.§ b) és e) pontjában foglaltakra.

Az első esetben (22.P.21.808/2010.) a kikötött bíróság az indokolásában felhívta az Európai Közösségek Tanácsa 93/13. EGK Irányelvének 3. cikke (1) bekezdését és az Európai Közösségek Bíróságának Luxemburgban 2000. június 27-ei nyilvános ülésén C-240/98-C-244/98 egyesített ügyekben hozott határozatát. Az irányelv és a közösségek bíróságának határozata szerint a fogyasztói szerződésekben kikötött kizárólagos illetékesség, mint tisztességtelen szerződési feltétel nem jelenthet kötelezettséget a fogyasztóra nézve, a nemzeti bíróság pedig hivatalból köteles vizsgálni a szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, és azt az Irányelv szövegének és céljának alapján kell értelmeznie.

Hivatkozott indokolásában a kikötött bíróság az Irányelv azon rendelkezésére, miszerint „az értelmezés különösen azt követeli meg, hogy a nemzeti bíró azt az értelmezést részesítse előnyben, amely lehetővé teszi, hogy hivatalból elutasítsa egy olyan illetékesség kikötését, amelyet tisztességtelen feltételben kötöttek ki”.

Utalt arra is, hogy az alperes kikötött bíróság előtti megjelenése a felpereshez képest méltánytalanul körülményesebb és költségesebb, ezért a kizárólagos illetékességre vonatkozó kikötés a 18/1999. (II.5.) Kormányrendelet 1.§ (1) bekezdés i) pontjába ütközik ezért tisztességtelen, és mint ilyen, a Ptk. 200.§ (2) bekezdése alapján semmis. Megállapította tehát, hogy az eljárásra az alperes lakóhelye szerinti bíróság rendelkezik illetékességgel, s rendelkezett az iratok áttételéről.

A második esetben (4.P.23.426/2010.) a kikötött bíróság elsősorban arra hivatkozott, hogy az alperes a kikötött bíróság székhelyétől több mint 200 km-re lakik, többszöri átszállással tudja megközelíteni tömegközlekedési eszközzel a bíróságot. A 18/1999. (II.5.) Korm. rendelet 1.§ (1) bekezdés i) pontja szerint a fogyasztói szerződésekben tisztességtelennek minősül az a szerződési feltétel, mely kizárja, vagy korlátozza a fogyasztói jogszabályon, vagy a felek közötti megállapodáson alapuló igényérvényesítési lehetőséget (kivéve, ha ezt más jogszabályban meghatározott vitarendezési móddal helyettesítik). Álláspontja szerint e rendelkezések lehetővé teszik az Európai Közösségek Tanácsának 93/13/EGK Irányelvének alkalmazását, mely alapján megállapította, hogy a felperesi székhely szerinti bíróság kikötése az alperes jogainak egyoldalú és méltánytalan korlátozása, ezért az tisztességtelen és a Ptk. 200.§ (2) bekezdése alapján semmis, rendelkezett az iratok alperes lakóhelye szerinti bírósághoz történő áttételéről.

Az alperes lakóhelye szerinti bíróság mindegyik eljárásban megállapította saját illetékességének hiányát, és az iratokat a Pp. 45.§ (2) bekezdésének c) pontjára figyelemmel a Legfelsőbb Bírósághoz felterjesztette az eljáró bíróság kijelölése végett.

Indokolását a Pp. 41.§-ában foglaltakra alapította. Kifejtette, hogy az alperes által nem vitatottan aláírt fogyasztói szerződés tartalmazza, hogy a fogyasztó az aláírásával elismeri, hogy a szerződést, annak mellékleteit, így a kizárólagos illetékességet kikötő általános szerződési feltételeket elolvasta, azokat tudomásul vette. Nem folytatott le a kikötött bíróság bizonyítást ennek ellenkezőjének megállapítására, így a szerződésben foglaltak a Pp. 196.§ (1) bekezdésének d) pontja alapján teljes bizonyítékul szolgál a nyilatkozat megtétele vonatkozásában. Álláspontja szerint legfeljebb csak feltételezés, hogy a szerződő felek ne tárgyalták volna meg az ÁSZF-ben foglaltakat.

Rámutatott arra is, hogy az alperes mindvégig a követelés érdemét vitatta, sosem kifogásolta a kikötött bíróság illetékességét. Nem hivatkozott arra sem, hogy nem ismerte volna az ÁSZF tartalmát. Nem kérte az eljárás során – élve a Pp.41.§ (5) bekezdésében foglalt jogaival –, hogy a pert a kikötött bíróság tegye át a lakóhelye szerinti városi bírósághoz.

Az alperes lakóhelye szerinti bíróság megkérdőjelezte az uniós irányelv és az Unió Bíróságának konkrét ügyben hozott eseti döntésének alkalmazhatóságát jelen ügyben. Kifejtette, hogy a magyar jogszabályok az adott ügyben eljáró bíróságok illetékességét az okok felsorolásával minden esetben egyértelműen meghatározza. A perben nem merült fel jogszabályi összeütközés, vagy egyéb körülmény, mely indokolttá tette volna az uniós jogszabály és eseti döntés alkalmazását. A bíróság kifejezetten elutasította az egyedi EK Bírósági döntés magyar bíróságra vonatkozó kötelező erejét.

Álláspontja szerint a Pp.3.§ (1) bekezdésbe ütközik, s a kérelemhez kötöttség elvét sérti az, ha a bíróság az érdekelt fél nyilatkozatának beszerzése nélkül határozna a perben felmerülő kérdésekről.

Leszögezte, hogy a törvényi illetékességi okoktól a felek vagy más személyek perbeli érdekkörébe felmerülő célszerűségi szempontok miatt eltérni nem lehet, s nem lehet a jogszabályi rendelkezéseket ezen szempontoknak alárendelve és szelektáltan értelmezni sem.

Az első esetben a Legfelsőbb Bíróság a kikötött bíróság végzésében foglalt állásponttal értett egyet (Pkk.VIII.24/665/2011/2.). Álláspontja szerint a bíróság a helyesen felhívott jogszabályi helyeket pontosan idézte, és okszerű következtetéseket vont le, amikor illetékességének hiányát megállapította, különös tekintettel a Ptk. 205/A. § (2) bekezdésében meghatározott bizonyítási szabályra. Bővebben a Legfelsőbb Bíróság nem adta indokát döntésének, s az alperes lakóhelye szerinti bíróságot jelölte ki az eljárás lefolytatására.

A második esetben a Legfelsőbb Bíróság a alperes lakóhelye szerinti bíróság indokait fogadta el, és a per lefolytatására a kikötött bíróságot jelölte ki (Pkk.VIII.24.664/2011/2.). Bővebb indokolásában rámutatott arra, hogy bár a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél székhelye szerinti bíróság illetékességének egyedileg meg nem tárgyalt, illetve általános szerződési feltételeken alapuló kikötése tisztességtelen, s a kikötött bíróság a saját illetékességének vizsgálata körében a kikötés tisztességtelenségét hivatalból köteles észlelni, azonban az általános illetékességgel rendelkező bírósághoz csak akkor teheti át az iratokat, ha a fogyasztó – akár a bíróság felhívására – hivatkozik az illetékességi kikötés tisztességtelenségére, és kéri az áttételt.

Kifejtette, hogy a Pp. 41.§ (5) bekezdésében foglaltakra helyesen mutatott rá az alperes lakóhelye szerinti bíróság, és az alperes nem terjesztett elő áttételre vonatkozó kérelmet, így a kikötött bíróságnak nem volt törvényes lehetősége az iratok áttételére.

A fentiekben ismertetettek szerint nem csak a két elsőfokú bíróság álláspontja ütközik egymással, de a Legfelsőbb Bíróság véleménye sem konzisztens.

Az LB mindkét végzésében elfogadta, hogy

  • 1/ az általános szerződési feltételekben foglalt bírósági illetékességi kikötést nem tárgyalták meg külön a szerződő felek,
  • 2/ a kikötés korlátozza az alperest az igényérvényesítésben, ez miatt ezen megállapodás semmis,
  • 3/ a kikötés tisztességtelenségét hivatalból köteles észlelni a kikötött bíróság.

Azonban az egyik esetben az LB különösebb indokolás nélkül elfogadta azon álláspontot, hogy a felek meghallgatása nélkül hivatalból kell intézkedni az áttételről, míg a másik esetben a felek nyilatkozatához kötötte az illetékesség hiányáról hozott döntést a Pp. 41.§ (5) bekezdésére hivatkozva.

Véleményem szerint az ismertetett joggyakorlati anomália több problémát vet fel.

Egyik LB döntés sem válaszolta meg az alperes lakóhelye szerinti bíróság felvetéseit az uniós jogszabály és EK bírósági eseti döntés alkalmazhatósága körében. Nem tért ki, hogy mi alapján tulajdoníthat hazai bíróság horizontális értelemben vett közvetlen hatályt egy EK bírósági eseti döntésnek és egy EK irányelvnek, mely kifejezetten határidőt biztosít a tagállamok részére a saját jogrendszerbe történő átültetésre. Tény, hogy az EK bíróság a fenti számú döntése értelmében a nemzeti bíróságok saját hatáskörben visszautasíthatják a tisztességtelen szerződési feltételben rájuk ruházott illetékességet, hatáskört („The requirement for an interpretation in conformity with the Directive requires the national court, in particular, to favour the interpretation that would allow it to decline of its own motion the jurisdiction conferred on it by virtue of an unfair term” – C-240/98). A bírósági döntés azonban – az alperes lakóhelye szerinti bíróság hivatkozása helyes e körben – nem rendelkezik közvetlen hatállyal, az csak az eljárással érintett egyedi esetben alkalmazható, kiváltképp horizontális értelemben, azaz természetes és jogi személyek egymás közötti pereiben, ahol tehát az állam nem szerepel félként.

Az EK Irányelv 3. cikk (3) bekezdése utal a Mellékletre, mely tartalmazza azon feltételeket, melyek tisztességtelennek tekinthetőek. A Melléklet 1.q. pontja szerint ilyen feltételek, melyek kizárják vagy gátolják a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában, vagy más jogorvoslati lehetőség igénybe vételében, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbírósághoz fordulhat, jogtalanul korlátozva a rendelkezésére álló bizonyítékokat, vagy olyan bizonyítási terhet róva a fogyasztóra, amelyet az alkalmazandó jog értelmében rendesen a másik szerződő félnek kellene viselnie.

A 18/1999.(II.5.) Korm. rendelet hivatott átültetni az EK Irányelv rendelkezéseit a hazai jogrendszerbe. Azonban a fenti rendelkezést csak leegyszerűsítve vette át. Az 1.§ i) pontja szerint tisztességtelen a fogyasztói szerződésben kikötött azon feltétel, mely kizárja vagy korlátozza a fogyasztó jogszabályon vagy a felek közötti megállapodáson alapuló igényérvényesítési lehetőségeit, kivéve, ha azt egyben más, jogszabályban meghatározott vitarendezési móddal helyettesíti. A Korm. rendelet már nem szabályozza expressis verbis azt a kikötést, mely a jogszabályi előírásoktól eltérő döntőbíróságra tereli az igényérvényesítési lehetőséget. Horizontális értelemben vett közvetlen hatálya, sem közvetlen alkalmazhatósága az Irányelveknek sincs, így ezen kitétel nem hivatkozható nemzeti bíróságok által.

Kérdésként merül fel, hogy beszélhetünk-e a fogyasztó igényérvényesítéséről, abban az esetben, ha a szolgáltató indít eljárást a fogyasztóval szemben, mert annak szerződésszegése matt került sor a szerződés felmondására, s szerződésből eredő kötelezettségeit nem teljesítette?

Korlátozza-e bármiben is a fogyasztót az, ha nem a lakóhelye szerinti, hanem az aláírásával általa is elfogadott kikötött bíróság előtt indul az eljárás?

Beszélhetünk-e korlátozásról abban az esetben is, ha a Pp. 41.§ (5) bekezdése lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy kérje az eljárás lakóhelye szerinti bíróságon történő lefolytatását?

Nem fejtette ki az LB, hogy miből következtetett arra, hogy a szerződő felek az illetékesség kikötését egyedileg nem tárgyalták meg. A Ptk. 205/A.§ (2) bekezdésében foglalt bizonyítási szabályra utal a kikötött bíróság illetékességét elutasító LB határozat is. Azonban a passzus értelmében van helye bizonyításnak. Ha ez nem történt meg a kérelem benyújtásakor, hiánypótlásra kell felhívni a felperest a bizonyítási kötelezettsége vonatkozásban. Azonban az egyedileg történt tárgyalás kérdésében semmilyen adat nem merült fel, nem került beszerzésre a kikötött bíróság előtti eljárásban.

Álláspontom szerint a Kormányrendelet nem véletlenül nem rendelkezik az egyedileg meg nem tárgyalt általános szerződési feltételekben foglalt feltétel kritériumairól, holott az EK Irányelv azt rögzíti. A jogszabályalkotó a kérdéskört a Ptk. 205/A.§-ában törvényi – tehát a jogszabályi hierarchiában magasabb! - szinten rendezi. A Legfelsőbb Bíróság azt is körbe járhatta volna, hogy a Kormányrendeletben foglaltak felhívhatóak-e a Ptk-ban foglaltakkal szemben.

A fenti kérdések megválaszolása véleményem szerint nem mellékes az általános szerződési feltételek között kikötött illetékesség alkalmazása szempontjából. Biztosítaná az egységes jogalkalmazást, s az alávetéses illetékesség kiszámítható és jogszerű használatát. A Legfelsőbb Bíróságnak nagyobb a felelőssége mindezen kérdésekben annál, hogy különösebb indokolás nélkül hozza meg végzéseit. Nem beszélve arról, hogy önmagával sem feltétlenül ért egyet.

Felmerült bennem még egy kérdés. Vajon azok a fizetési meghagyások, amelyek ellentmondás hiányában jogerőre emelkedtek a kikötött bíróság nemperes eljárásaiban, törvényes, vagy törvénytelen eljárásban emelkedtek jogerőre? Sajnos a Legfelsőbb Bíróság határozataiból – azok eltérő álláspontjai miatt – nem tudható meg.
 

  • kapcsolódó anyagok
BÍRÓSÁG
LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG
LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGOK