Az igazságtételi jogalkotás a jogrendszer mostohagyermeke. Az elmúlt negyedszázadban az „igazságtételi célú jogalkotás” ritkán szolgálta valódi célját, a nemzeti megbékélést. Az Alkotmánybíróság október 1-jén közzétett határozata új szempontokat ad az igazság kereséséhez.

 „A törvényhozónak jogában áll politikai céljai megvalósítása érdekében az »igazságtételi« célú jogalkotás, ám az erre vonatkozó döntésnek és a végrehajtás módjának (minden más jogalkotási termékhez hasonlóan) az Alaptörvénnyel összhangban kell állnia” – mondta ki az Alkotmánybíróság október 1-jén közzétett határozatában, amelyben elutasította a 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény ellen benyújtott bírói kezdeményezéseket. A testület – a korábbi semmisségi törvények vizsgálatakor kialakított álláspontját követve – úgy ítélte meg, hogy a kivételes jellegű és egy különleges helyzet politikai és jogi kezelésének igényével elfogadott „igazságtételi” célú jogalkotás esetében a büntetőjoggal szemben támasztott alkotmányos követelményeket a semmisség jogintézményének sajátosságaira tekintettel kell érvényre juttatni.

Az Alkotmánybíróság döntése – és főként annak indokolása – olyan új elemeket tartalmaz, amelyek szinte példa nélküliek a magyarországi alkotmánybíráskodás történetében. Az egyik ilyen a nemzeti megbékélés szempontja: „a rendkívüli és nem ismétlődő helyzet kezelésére figyelemmel a jogalkotónak kellő szabadsággal kell bírnia a nemzeti megbékélés szempontjainak érvényre juttatása során, feltéve, hogy az Alaptörvény rendelkezései nem sérülnek”. A nemzeti megbékélést kiegészítették a társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek fogalmával is: „az ügy lezárásához, valamint a társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek szempontját az Alkotmánybíróság nem hagyhatta figyelmen kívül”. Az alkotmánybírák arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a különleges helyzet politikai és jogi kezelésének mércéje „nem lehet kizárólag az alkotmányos büntetőjog, amelyre hivatkoztak az indítványozók”.

A rendszerváltás óta a jogalkotó eddig összesen öt semmisségi törvényt alkotott. A 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény előtt négy jogszabály szültetett: az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény, az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény, az 1953 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1992. évi XI. törvény és az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény. Az Alkotmánybíróság szerint ezek a törvények egyértelműen a történelmi, politikai rendezést szolgálták azon az alapon, hogy az ítéleteket a szuverenitását vesztett, diktatórikus kormányzás alatt álló országban, függetlenségében korlátozott bíróság, a tisztességes eljárás követelményeit mellőzve hozta, illetve a bűnfelelősség alapját képező jogszabályok és a joggyakorlat sem az akkor hatályos Alkotmánynak, sem az elfogadott nemzetközi szerződéseknek nem felelt meg.

Az Alkotmánybíróság a kilencvenes évek első felében – Göncz Árpád államfő indítványaira – két igazságtételi célú jogszabályt is megvizsgált. Az első az úgynevezett Zétényi–Takács-féle elévülési törvény volt. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat alkotmányellenesnek minősítette az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett, „az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényt, amely beterjesztői, Takács Péter és Zétényi Zsolt akkori MDF-es képviselők után kapta közkeletű nevét. Az alkotmánybírák állásfoglalása szerint „a törvény sérti az alkotmányos büntetőjognak azt a követelményét, hogy a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az elkövetőre kedvezőbb szabályok léptek hatályba”. A testület kimondta: a már elévült bűncselekmények újból büntethetővé tétele alkotmányellenes.

A másik jogszabályt a kormány terjesztette be a parlamenthez. „Az 1956. évi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról” szóló, az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény alkalmazásánál az 53/1993. (X. 13.) AB határozat alkotmányos követelményként szabta meg, hogy „a büntethetőség el nem évülését csak azokra a bűncselekményekre nézve lehet megállapítani, amelyek büntethetősége az elkövetés idején hatályos magyar jog szerint nem évül el; kivéve, ha az adott tényállást a nemzetközi jog háborús bűncselekménynek vagy az emberiség elleni bűncselekménynek minősíti, el nem évülését kimondja vagy lehetővé teszi, és Magyarországot az elévülés kizárására nemzetközi kötelezettség terheli”.

Strausz János egykori büntetőbíró, volt alkotmánybíró az igazságtételről a következőket nyilatkozta az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben: „Az Alkotmánybíróság éveken át akadályozta, hogy vádemelések történjenek. Az ügyészség meg furcsa módon hol elévülésre, hol bizonyítékok hiányára hivatkozott. Egészen elképesztő dolgokat állítottak, a tiszakécskei ügyben, vagy a Kossuth téri vérengzés esetében például gondatlan veszélyeztetésről beszéltek. Ugyanezt a pepecselést náci háborús bűnök kapcsán nem merték volna megcsinálni! Itt ugyanis mindenki mellé, fölé vagy arrébb lőtt. Mondhatták volna azt is, hogy itt földönkívüliek garázdálkodtak. Amikor az Alkotmánybíróság végre megtalálta a nemzetközi joggal összeegyeztethető jogalapot, én meg előkerítettem a New York-i egyezményt, amiről korábban nem volt szó, mert mindenki csak a genfi egyezményekről beszélt, egyértelmű lett, hogy a tettesek, a felbujtók, a kezdeményezők és a bűnsegédek közül senki sem menekülhet, mert háborús bűncselekményeket követtek el.”

Zinner Tibor történész véleménye szerint a semmisségi törvények hozzájárultak azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az egykor meghurcoltak, vagy inkább a hozzátartozóik részére jogi, erkölcsi és politikai rehabilitációt nyújtottak. Szerinte azonban a semmisségi törvényekkel, a rehabilitációt kimondó bírósági ítéletekkel a sebeket nem lehetett begyógyítani, mindez a magyar társadalomban „velünk él, sőt velünk fog élni, s nagyszülőről gyermekre és unokára hagyományozódik”.