Az alkotmánybíráskodásnak a hazai jogi kultúra és alkotmányosság fejlesztésében elért, önmagukért beszélő érdemei feltétlen elismerése mellett e sorok szerzője a cikkben szinte csak egy-egy megjegyzés erejéig feltűnő mellékszereplő, a hamarosan működésének százhuszadik évébe lépő Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) szemszögéből szeretné megosztani gondolatait, részben személyes érintettsége, részben a szakmai tisztánlátás iránti elkötelezettség okán.
Gondolatok Csirik Márton Huszonöt éves az Alkotmánybíróság – szemle az iparjogvédelmi tárgyú döntésekből című írásához, mely a jogiforum.hu oldalon 2015. január 6-án jelent meg, és amely a testület iparjogvédelmi ügyeket érintő döntéseit szemlézi.
Azonnal felhívja magára a figyelmet az a rövid bekezdés, amely egy gyorsított megsemmisítési eljárás elhúzódását rója fel a Hivatalnak. A torzító mértékű tömörséggel megemlített sajnálatos eljárási mulasztás az Alkotmánybíróság méltatni szándékozott tevékenységével nemigen áll észlelhető kapcsolatban, így különösen szembeötlővé válik az az igyekezet, amellyel a szerző – független forrására támaszkodva – igyekszik megtalálni a módját, hogy mögöttes mondanivalóját az olvasó elé tárja. Sikeres példa persze akad. Ceterum censeo…
Ennél lényegesebb, hogy a cikkben idézett bírósági álláspont – miszerint a Hivatal eljárása ellentétes lett volna az európai joggal – távolról sem tekinthető megalapozottnak. A szembenálló jogi álláspontok fókuszában az áll, hogy a szellemitulajdon-jogok érvényesítéséről szóló irányelv (az Európai Parlament és a Tanács 2004/48/EK irányelve) hatálya kiterjed-e a Hivatal előtti eljárásokra, vagyis egyáltalán felmerülhet-e az irányelv szabályainak megsértése.
A magyar szabadalmi jog, mint ismeretes, a bifurkáció elvét követi: bitorlási perekben nem lehet viszontkeresettel támadni az érintett szabadalom érvényességét, erre az SZTNH hatáskörébe tartozó megsemmisítési eljárás szolgál. A Fővárosi Törvényszék ebből levont következtetése az, hogy a megsemmisítési eljárás a jogérvényesítési eszközrendszer része, vagyis alkalmazandók rá az irányelv szabályai. Az irányelv azonban következetesen úgy fogalmaz, a benne foglaltakat szellemitulajdon-jogok „megsértése esetén”, valamint „érvényesítésük biztosításához” kell alkalmazni; e szabályok hatálya alá pedig határozott álláspontom szerint sem nyelvtani, sem más értelmezéssel nem vonhatók a szellemitulajdon-jogok fennállását érintő státuszeljárások.
A törvényszék végzése hivatkozik emellett az irányelvek közvetlen és közvetett hatályának doktrínájára, közelebbről az Európai Unió Bíróságának Van Duyn-, Ratti- illetve Von Colson-ügyekben hozott ítéleteire. Egyrészt megállapítja, hogy a jogérvényesítési irányelv szabályai vertikális közvetlen hatállyal bírnak, azaz magánszemélyek hivatkozhatnak a rendelkezéseire a Hivatallal (az állammal) szemben. Másrészt, a közvetett hatály, vagyis az uniós joghoz igazodó jogértelmezés kötelezettségének elve alapján a bíróság akként kíván gondoskodni az uniós jog érvényesüléséről, hogy a Hivatal előtti közigazgatási eljárásokra a határidők tekintetében a Pp. szabályait rendeli analógia útján alkalmazni. E két érvvel szemben rá kell mutatni arra, hogy a megsemmisítési eljárás magánfelek között zajló, magánjogi természetű jogvita, amelyben egy irányelvnek vertikális közvetlen hatályt tulajdonítani mindenképpen helytelen (egyébként az állammal szemben is csak nem megfelelő implementálás és egyéb szigorú feltételek teljesülése esetén lehet az irányelvek szabályaira közvetlenül hivatkozni). Hasonlóan, a Pp. szabályai alkalmazási körének kiterjesztése minden ésszerű mérlegelés alapján meghaladja a jogértelmezés megengedett kereteit.
Összességében tehát az iparjogvédelmi státuszügyekben folyó eljárások kapcsán nem beszélhetünk a
jogérvényesítési irányelv megsértéséről – persze sietünk leszögezni, hogy mindez távolról sem értelmezendő úgy, hogy a Hivatal bravúros jogértelmezéssel útját állná a hatáskörébe tartozó eljárások minél hatékonyabb lefolytatásának. Ugyanakkor egyedi esetekből célzatos és túlzó következtetések levonása valószínűleg nem a higgadt, jobbító szándékú szakmai véleménycsere irányába hat.
Jogilag kevésbé – eljárástechnikai szempontból annál inkább – izgalmas az említett szóbeli tárgyaláson elhangzottak és az újdonság viszonyának problémája. A szerző által kifogásolt jelenség lényege, hogy a nemleges megállapítási eljárás keretében megtartott szóbeli tárgyaláson előadottak egy utóbb azonos tárgyban benyújtott szabadalmi bejelentés tekintetében újdonságrontónak minősülhetnek. A cikk értelmezése szerint ez alkotmányellenes helyzetet teremt: sérti a bejelentő szellemi tulajdonhoz való alkotmányos jogát azáltal, hogy a szabadalom megszerzésében az eljárási szabályok visszásságai – sőt, a Hivatal gyakorlata! – akadályozzák meg.
Ez az érvelés közelebbről megvizsgálva ingatagnak bizonyul és éppen az újdonság követelményének jogi természetét kendőzi el. Vitán felül álló alkotmányjogi tétel először is, hogy a tulajdon alkotmányos védelme a szabadalmi oltalomból eredő jogokra csak akkor terjed ki, amikor e jogok már léteznek: vagyis az oltalom megszerzését követően. Az oltalom megszerzéséhez pedig jogszabályban rögzített feltételeket kell teljesíteni, amelyek között első helyen a szabadalmaztatni kívánt megoldás újdonsága szerepel. Az újdonság követelményének rendeltetése a jogbiztonság megteremtése, lényege pedig, hogy a szabadalom megszerzését kizárja a találmány bármikor, bármilyen körülmények között történt nyilvánosságra kerülése: ideértve természetesen a közigazgatási eljárási szabályok és az általános jogelvek szerint nyilvános szóbeli tárgyalást.
A tárgyaláson elhangzottak figyelmen kívül hagyása az újdonság vizsgálatánál objektív alap nélküli aránytalan különbségtételt eredményezne a nyilvánosságra jutás egyes formái között; a nyilvánosság általános jelleggel történő kizárása a szóbeli tárgyalásról nem képzelhető el a meghozott határozat erga omnes hatálya miatt; de bármely más hasonlóan formabontó megoldás is éppen a hivatkozott szerző által is méltatott alkotmányos értékek, különösen a jogbiztonság erodálódását okozná. A megoldás a megfelelő körültekintés tanúsításában rejlik: a találmány megalkotójának – esetleg megfelelő szakértelemmel rendelkező képviselőjének – felelőssége, hogy a szabadalmi jog ismert játékszabályai között mozogva döntsön a megfelelő oltalomszerzési stratégiáról és egyes helyzetekben az eljárási cselekmények optimális sorrendjéről, e döntések következményeinek ismeretében.
E néhány sorból is egyértelműen kivehető, hogy az Alkotmánybíróság a kérelem elbírálása esetén sem állapíthatta volna meg az újdonság szabályainak alkotmányellenességét – ez pedig arra enged következtetni, hogy az indítványozó nem annyira az érdekmúlás, hanem érvei súlytalanságának felismerése miatt mondott le az alkotmányjogi panasz benyújtásáról. Az Szt. és a Vt. valóban többszörösen kiállta az alkotmányosság próbáját, ez azonban szabályaik minőségén, nem pedig a kérelmezők eljárási érdekein múlott.
A magam részéről őszintén hiszem, hogy a hasonló szakmai vitákban a szakmai érveknek kell hangsúlyt kapniuk, és remélem azt is, hogy ezek az érvek megfelelő talajra hullnak, hiszen az iparjogvédelmi képviseleti szakterületen is bizonyosan minden rendben működik.
