Napjainkban újabb halálbüntetés-vita söpör végig Európán. A magyar miniszterelnök még április végén vetette fel, hogy a kérdést napirenden kell tartani. Kijelentését heves indulatokkal fogadták Strasbourgban, noha nem először hozta szóba az ügyet, ráadásul két elődje korábban hasonló módon vélekedett a legsúlyosabb büntetési nemről.

Orbán Viktor miniszterelnök a Modern városok program keretében április 28-án Pécsre látogatott, ahol a kaposvári trafikban történt rablógyilkossággal kapcsolatos kérdésre azt válaszolta: elfogadhatatlan, ami történt. Hozzátette: néhány éve azt hitték, hogy a magyar büntetőjogról és a bűnüldözésről szóló viták végére pontot tettek, amikor bevezették a három csapás törvényét és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. De ezek visszatartó ereje önmagában nem volt elegendő, “ezért a halálbüntetés kérdését Magyarországon napirenden kell tartani” – hangsúlyozta a kormányfő, aki szerint a bűnözők előtt világossá kell tenni, hogy Magyarország nem riad vissza semmitől, ha az állampolgárai védelméről van szó.

A miniszterelnök kijelentése alaposan kivágta a biztosítékot itthon és külföldön is. Pedig nem először beszélt a legsúlyosabb büntetési nemről. “A móri bankrablás után Magyarországnak komolyan meg kell fontolni a halálbüntetés visszaállítását” – közölte 2002. május 22-én. Az akkori ügyvezető miniszterelnök – elmondása szerint – a halálbüntetést korábban helytelen intézménynek tartotta, de megváltozott a véleménye annak nyomán, hogy személyesen találkozott a móri bankrablás áldozatainak hozzátartozóival. Hozzátette: tudja, hogy a nemzetközi egyezmények nem teszik lehetővé a halálbüntetés visszaállítását, de megítélése szerint eljön az az idő, amikor Európában is, különösen a terrorizmus elleni küzdelem miatt, ez az álláspont még megváltozhat.

Vagyis szinte napra pontosan tizenhárom évvel ezelőtt Orbán Viktor megjósolta, hogy eljön még az az idő, amikor a halálbüntetéssel kapcsolatos álláspont megváltozhat Európában. “Minden értékről szabad és kell is vitázni” – hangoztatta a kormányfő május 19-én, az európai parlamenti vitát követő sajtóértekezletén. Hozzátette: nem szeretne visszatérni a középkorba, amikor bizonyos témákról nem lehetett beszélni. “A halálbüntetésről beszélni kell” – szögezte le. A miniszterelnök aláhúzta: Magyarország nem írt alá egyetlen olyan dokumentumot sem, amely megtiltaná, hogy felvessen bármilyen kérdést. Szerinte az a kérdés, hogy lehet-e erről beszélni, „valójában nem a büntetőpolitikáról, hanem a szólás-, illetve véleményszabadságról szól”. A jelenleg érvényes nemzetközi egyezmények, amelyek Magyarországot kötik, „nem isteni kinyilatkoztatások, hanem emberi alkotások”, amelyeket meg lehet változtatni – folytatta, hozzátéve: ő maga szívesen látna olyan változást az európai közjogban, amely a halálbüntetést is visszaadja nemzeti hatáskörbe.

A halálbüntetéssel kapcsolatban két nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki Magyarországra: az egyik az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó 6. kiegészítő jegyzőkönyv, a másik pedig a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve. Előbbit a 1993. évi XXXI. törvény, utóbbit az 1995 évi II. törvény hirdette ki.

A rendszerváltozás hajnalán a Halálbüntetést Ellenzők Ligája kezdeményezte a legsúlyosabb büntetési nem kiiktatását a magyar jogrendszerből. Az Alkotmánybíróság 1990. október 24-én hozott 23/1990. (X. 31.) AB határozatában leszögezte: a Magyar Köztársaságban minden ember­nek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. A testület úgy foglalt állást, hogy a Büntető törvénykönyv halálbüntetésre vonatkozó előírásai az alkotmányba ütköz­nek, így azokat megsemmisíti. Egyúttal elrendelte a meg­semmi­sített rendelkezések alkalmazásá­val ha­lálbüntetést kiszabó, jog­erős ha­tározattal lezárt olyan büntetőeljá­rások felül­vizsgálatát, ame­lyekben az ítéletet még nem hajtották végre.

A határozathoz – öt alkotmánybíró párhuzamos véleménye mellett – egyedül Schmidt Péter csatolt különvéleményt. Döntését az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben (2005) így indokolta: „Két nézet ütközött: hogyan kell értelmezni az Al­kot­mánybíróság szerepét? Tehát a vita nem arról szólt, hogy el kell-e törölni a ha­lál­büntetést vagy sem, hanem arról, megteheti-e ezt az Alkotmánybíróság? Sze­mé­lyes meggyőződésem szerint az ál­lamnak nincs jogában életet elvenni, azaz a ha­lál­bün­tetés megszünteté­sével elméletileg egyetértettem. A különvéleményben arra hívtam fel a figyelmet, hogy az alkotmányban vannak olyan tételek, amelyekből le­vezethető a halálbüntetés ti­lalma, és vannak olyanok, amelyek ennek el­lenkezőjét jelen­tik. Ezt az el­lentmondást mindenképpen fel kell oldani. Mivel az ellentmondás az alkot­mány­ban van, annak feloldása nem az Alkot­mánybíróság, hanem az Or­szággyűlés hatás­körébe tartozik.”

Nemcsak Orbán Viktor véleménye változott meg a halálbüntetésről az elmúlt évtizedekben. Földvári József jogászprofesszor, aki az Alkotmánybíróság szakértőjeként 1990-ben még ellenezte a halálbüntetést, 2002-ben a HVG-nek már azt nyilatkozta: „a korábbival ellenkező értelmű szakvéleményt írnék az Ab-nek (…) a társadalom még ma sincs felkészülve a halálbüntetés mellőzésére”. De volt alkotmánybíró is, aki abszolút nem értett egyet az 1990-es döntéssel. Az ismert büntetőbíró, az 1998-ban alkotmánybíróvá választott Strausz János 2004-ben egy interjúban „különvéleményt” fogalmazott meg: „A halálbüntetés eltörlése csak egy a 20. század sok dogmája közül, ami nem igaz (…) Ilyen korszakban prédikálni a halálbüntetés eltörlése mellett cinkosság a bűnnel, kvázi bűnpártolás.” Egy másik korábbi alkotmánybíró, Bihari Mihály, aki 2005 őszétől 2008 nyaráig a testület elnöke is volt, még parlamenti képviselőként, 1996-ban vetette fel, hogy népszavazást kellene kiírni a halálbüntetésről.

Orbán Viktoron kívül egyébként már két egykori magyar miniszterelnök is lándzsát tört a halálbüntetés visszaállítása mellett. 1996. júniusában nagy visszhangot váltott ki Horn Gyula akkori kormányfő azon kijelentése, miszerint az alkotmányozás folyamatában érdemes népszavazást tartani a halálbüntetés visszaállításáról, és ha „dönt a nép”, ő maga igennel fog szavazni. Vastagh Pál igazságügy-miniszter azzal a magyarázattal sietett főnöke segítségére, hogy a miniszterelnök a személyes véleményét fejezte ki az ügyben, a törvény szerint ugyanis ebben a kérdésben nem lehet népszavazást kiírni, mivel Magyarország több idevonatkozó nemzetközi szerződést is aláírt. Három évvel később, Boross Péter volt miniszterelnök a parlamentben, a Büntető törvénykönyv módosításának vitájában közölte: „Az életfogytiglan kegyetlenebb büntetési forma, mint a halálbüntetés, mert a kilátástalanság torz embert szül.” Az MDF-s képviselő még hozzáfűzte: „Nem vagyok a halálbüntetés ellen, amikor az különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményekre vonatkozik, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nemzetközi szerződések felmondásával önállóskodjunk.”

A politikusok pontosan tudják, hogy a magyar közvélemény masszívan halálbüntetés-párti. Nem sokkal az alkotmánybírósági döntés megszületése után, 1991-ben a megkérdezettek 77 százaléka támogatta az akasztás visszaállítását, míg a Tárki 2001-es kutatása szerint 68, a Medián 2006-os felmérése alapján 63 százaléknyian vélekedtek hasonlóképp.

David Garland skót származású amerikai kriminológus, a New York-i Egyetem professzora 2013 őszén Budapesten tartott előadásában elárulta, hogy a halálbüntetésen keresztül értette meg Amerikát: „Megértettem, hogy az Egyesült Államok sok szempontból nem egy ország, hanem földrésznyi szövetsége különböző államoknak, régióknak, etnikumoknak, vallásoknak és osztályoknak. A kétszáz éve megalkotott politikai rendszer arra hívatott, hogy egységet alkosson a különbözőségekből, és egyúttal megőrizze azokat. A különbözőségeket úgy őrizték meg, hogy a politikai hatalmat megosztották a helyi vezetésekkel. A rendszernek az a kulcsa, hogy megadja a többségnek a döntés lehetőségét. Ebben különbözik az európai föderációs rendszerektől, Németországtól és Svájctól, ahol sokkal jobban érvényesül a központi akarat. Amerikában az emberek maguk választják a bíróikat és az ügyészeiket, azokat a személyeket, akik döntenek arról, hogy valaki bűnös vagy sem. Mindez összeköti a lakosságot a jogrendszerrel.”