A láncügyletnek, mint jogintézménynek már Magyarországon is közel egy évtizedes múltja van, mégis rengeteg kérdés merül fel a vonatkozó szabályok értelmezése és alkalmazása kapcsán az Európai Unió szinte valamennyi tagállamában. Mi is ez a jogintézmény?
A láncügylet, kifejezést a szakzsargonban használják, az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (továbbiakban. Áfatörvény) csupán körülírja ezt a típusú ügyletet.
Az Áfatörvény 27. §. szerint akkor valósul meg ilyen típusú értékesítés, ha ugyanaz a termék egymást követően egynél több (azaz legalább kettő) értékesítés tárgya úgy, hogy a termék elszállítása közvetlenül az első értékesítőtől a végső beszerzőhöz történik. E szerint láncügyletről csak akkor lehet szó, ha a termék útja (a termék fuvarozása) nem követi az egyes számlázásokat, hanem az közvetlenül – az egyébként egymással számlázási kapcsolatban nem lévő – első értékesítőtől a végső beszerzőhöz történik meg.
A láncügyletek minősítésénél az első tisztázandó kérdéskör a teljesítési hely kérdése, tekintve, hogy a teljesítési helyre vonatkozó szabályok mutatják meg, hogy egy adott ügyletre melyik ország forgalmiadó-szabályai vonatkozna. Ha az Áfatörvény teljesítési hely szabályai alapján egy adott ügylet teljesítési helye a Magyar Köztársaság területére esik, az ügyletre a magyar Áfatörvény szabályai vonatkoznak.
Ha egy adott ügyletben a teljesítési helye külföld (legyen az egy másik uniós tagállam vagy harmadik ország), akkor az ügyletre a magyar Áfatörvény nem vonatkozik, hanem a teljesítés országa szerinti áfa szabályok.
A teljesítési helyek meghatározása kiemelten fontos lehet abból a szempontból is, hogy az értékesítést miként számlázza a társaság: belföldi értékesítésként magyar áfával növelten, vagy Közösségen belüli adómentes értékesítésként magyar áfa felszámítása nélkül.
A magyar adóhatóság gyakorlatában a láncügyletek az adóellenőrzések kiemelt területét képezik. Ennek sokszor az is oka, hogy nem ritkán előfordul, hogy a láncolatban szereplő valamely résztvevő (kereskedő )egyszerűen elfelejti befizetni az általa beszedett áfa összegét. Mivel az áfa csalást elkövető adózók gyorsan kibújnak az adóhatóság ellenőrzési köréből, ezért az adóhatóság rendszeresen az ezeket a számlákat befogadókat, illetve a láncban hátrább szereplő, jogszerűen eljáró adózókat vonja vizsgálat alá.
Az Európai Bíróság nemrégiben hozott ítéletei eléggé megnehezítették az adóhatóság dolgát a jogszerűen eljáró adózókkal szemben. A hatóságnak ugyanis dupla feltételt kellett bizonyítania az adólevonás megtagadásához: egyrészt, hogy a számlázási láncolatban adócsalás történt, illetve, hogy arról a számlabefogadó tudott, vagy kellő körültekintés mellett tudhatott volna.
Az Európai Bíróság ítéletei után az adóhatóság számos esetben nem tudta a fentieket sikeresen bizonyítani. Az utóbbi hónapok ellenőrzési tapasztalatai alapján azonban megállapítható: az adóhatóság megtalálta a megoldást, és olyan új eljárást fejlesztett ki a láncügyletekben eljáró adózókkal szemben, amelyek adott esetben kiállhatják az Európai Bíróság próbáját is.
2015-ben is a klasszikus ellenőrzési területeket – például az áfát, a társasági adót, az élőmunkával kapcsolatos adó- és járulék kötelezettségek teljesítését – ellenőrizni a hatóság elsősorban, a meghirdetett ellenőrzési irányelvei szerint.
Egyes láncügyletekben az adóhatóság a termék beszerzését ugyan nem vitatja, de kapcsolódó vizsgálatok és egyéb körülmények alapján megállapítja, hogy azt biztosan nem a számla kibocsátója teljesítette. Nem teljesítheti például a számla kibocsátója a termékértékesítést, ha a termékkel saját maga nem rendelkezett, az nem volt a tulajdonában, de akkor sem, ha nem rendelkezik a termékértékesítéshez szükséges személyi vagy tárgyi feltételekkel. Az adóhatóság álláspontja szerint ilyen esetben nincs jelentősége a számlát befogadó adózó jóhiszeműségének, hiszen egy, a valóságban meg nem valósult vagy meg nem valósulhatott ügyletről kiállított számla értelemszerűen valótlan. Ezáltal könnyen átléphető az az elvárás, mely szerint az adóhatóságnak bizonyítania kellene, hogy a számla befogadója az adócsalásról tudott vagy arról tudnia kellett.
Az adózás rendjéről szóló törvény tartalmazza azt az alapelvet, mely szerint egy vizsgálattal érintett és már minősített jogviszonyt az adóhatóság egy új vizsgálat során egy másik adózónál nem minősíthet eltérően. Ezért, ha a számlakibocsátónál jogerősen lezárult adóhatósági ellenőrzés során az adóhatóság megállapította, hogy a kibocsátó nem valós, fiktív számlákat bocsátott ki, akkor a számla befogadójánál tett vizsgálata során az adóhatóság erre a megállapításra mint tényre hivatkozhat. Ez pedig rendkívül megnehezíti a számla befogadójának a helyzetét, hiszen a számla kibocsátójával szembeni eljárásban félként nem vett részt, így az adóhatóság megállapításaival akkor nem védekezhetett – az ellene indított eljárásban pedig a védekezés lehetősége eleve kizárt sajnos.
