A Jogtudományi Közlöny 1893. évi 26. számában, a váci fegyintézet igazgatója, Balkay István A visszaesőkről címmel írta meg véleményét és javaslatait a témában.

A visszaesőkről. I.
 

      Mi, kik évek hosszu során át a börtönügyi szolgálat kemény kenyerét eszszük, az ismételten visszaeső büntettesek között egész ismeretséget szerzünk, s ezen ismeretség révén gyakran őszinte szavakat hallunk a különben minden rend és hatalom esküdt ellenségeitől, a többnyire socialista elvektől áthatott, magokba zárkózott, s ellenünk, a büntetés végrehajtói ellen, gyülölséggel eltelt visszaesőktől is.
      Ezek az őszinte szavak rég meggyőztek bennünket arról, a mit némely idealista ma sem akar bevallani, hogy vannak oly bünösök, kiket a mai társadalom rendjében, a rendes eszközökkel megjavitani nem lehet.
      Azért mondom: rendes eszközökkel, mert az ismételten visszaesők velök született könnyelmüségből, megszokott dologkerülésből kerülnek ugyan az első esetekben börtönbe, de utóbb már annyira megnehezül az ő számukra a társadalom hasznos polgárai közé való visszatérés, hogy tulajdonképen utalva vannak a lopásra, csalásra vagy rablásra.
      Nem, mintha az, a ki erős akarattal a becsületes uton megmaradni akar, valamelyes munkát, valamelyes megélhetési módot találni képes nem volna: de hogy nem! Építkezésekhez napszámosnak nyári időben akárkit felvesznek, de még télen is akad valami kereset, csakhogy az ilyen munkának fáradalmai és javadalmai mellett a mi embereink nem hajlandók a becsületes névre érdemeket szerezni, hanem inkább élnek gond nélkül vigan addig, mig lehet, s azután ülnek utána néhány esztendeig a fegyházban: ott sincs roszszabb dolguk, mint a napszámosnak.
      Azt mondja L. Károly, a ki a varrógépen kitüő munkás: «ha én odakünn annyit dolgoznék, a mennyit idebenn, megélhetnék urasan, de hát idebenn muszáj dolgozni, odakünn pedig nem izlik sehogy. Mihelyt künn vagyok, nem tudok ülni, mennem kell, mennem kell!!»
      Igy gondolja L. Károly, pedig nincs igaza. Mert, ha bejutna is valamely szabóhoz vagy konfectióba, mihelyt mutja kitudódnék: nem türnék ott meg többé, s igy neki sem maradna egyéb hátra, mint menni építkező napszámosnak, mert hisz az aratáshoz, kaszáláshoz már érteni is kell.
      Meg lehetne tehát menteni az ismételten visszaesőknek talán felét ugy, ha a társadalom könnyű és tisztességes megélhetésükről gondoskodnék; de csak talán a felét, mert hisz naponként látjuk, hogy a már rovott multu fiatalok, kiknek jó emberek állandó, s nem is nehéz kenyeret adtak kezökbe: csakhamar elbuknak, mert a mennyi van: az nekik sohasem elég; a könnyelmüség mindig felülkerül, a becsület nem az ő ambitiójuk.
      Természetesen annyit, a mennyi az e fajtáju embereknek elég volna, a társadalom nem adhat, mert herék hizlalásához sem hivatása, sem módja, de még a megérdemlett tisztességes megélhetést sem biztosithatja a börtönből szabaduló visszaesők esetleg megjavitható felének addig, mig rovatlan és feddetlen fiatal emberek, s más aspiransok fölös számban futnak a kenyérkereset után.
      Nem lévén tehát módja a társadalomnak ahhoz, hogy a visszaesőket ugy elhelyezze, miszerint ujabb bünre ne vetemedjenek, kénytelenek másként gondoskodni róluk, hogy magát ellenök megvédelmezze.
      A mi védelmünk az ismételten visszaesőkkel, s minden más bünösökkel szemben a büntetőtörvények és a büntetési rendszer.
      Immár elmult tiz esztendeje, hogy ez a védelem teljes functióban van, s eredményei most már kézzel foghatók, szembe szökők kell, hogy legyenek.
      Milyenek tehát ezek az eredmények? Van-e nyoma, hogy az uj büntetési rendszer az ismételten visszaeső büntettesekre javitólag vagy elrettentőleg hat? Van-e nyoma, hogy a bünre velök született könnyelmüségből vagy megszokott dologkerülésből hajlandó visszaesők a büntetési rendszer hatása következtében térnek a jó utra?
      Fájdalom! nemmel kell e kérdésre felelnünk, mert mig a visszaesések apadását általában sem lehet constatálni: arról már épen nem hallani, hogy Péter vagy Pál ismételten visszaeső itt vagy ott becsületben dolgoznék.
      Mikor ezek a mi ismerőseink egyik-másik büntetés kitöltése után szabadulnak: biztosra veszszük a mielőbbi viszontlátást, s feltevésünkben sohasem csalatkozunk. Visszahozzák őket biztosan, ha nem is Váczra, hát Sopronba, vagy Munkácsra. A visszaesők átalában jó fegyházi munkások, iparkodnak is, hogy minél többet keressenek. Szabadulásukra rendszerint tisztességesen felöltöznek, s visznek néhány forintot is magukkal. Ezt a néhány forintot először is elmulatják, azután kezdenek dolgozni: természetesen a betörő vassal, vagy az álkulcscsal. Dolgoznak addig, mig hurokra kerülnek, s akkor kezdődik újból a fegyházi munka.
      Az ismételve visszaesők erkölcsi javitásáról ugy szólván szó sem lehet.
      Az oktatásokat magukban és egymás közt nevetik, a munkához soha hozzá nem törődnek.
      Elrettentésökre sem alkalmas a mai büntetési rendszer.
      A fegyházi elbánás ma átalában humánus. A ki jól viseli magát: még rosz szót sem kap senkitől. Az ismételve visszaesők pedig igen jól ismerik a házszabályokat, ha kell: igen jól tudnak azokhoz alkalmazkodni. Igen jó szimatjuk van, s csakhamar tisztában vannak azzal, hogy lehet-e s mily irányban valamit megengedni maguknak. Ha nem lehet, mert rajtvesztés esetén szigoru büntetés vár rájuk: akkor óvakodnak szájaskodástól, csempészkedéstől; de ha csak enyhe büntetés járja: akkor megkoczkáztatják. Volt már nálam sok visszaeső, kit különös rovással szállítottak be a fogházból, volt olyan is, a ki az előtt más fegyházban ugyancsak hősködött, s nekem még sem volt vele soha legkisebb bajom sem. Ismernek már az én ismerőseim.
      Mikor Sopronból a váczi intézethez, hol nem régiben lázadás volt, s csak néhány nap előtt egy kriminális ellenszegülés fordult elő, helyezett át a kormány: P. Antal fegyencz, ki a szabad életben akrobata volt, ki a Landauer-féle Wertheim-szekrényt egy maga vitte ki a hátán, kinek itt a fegyházban sem mert parancsolni senki, a ki dühében a vasrácsokat rázta, mindenkit káromolt, terrorizált s csak dupla adagu külön koszttal volt némileg csillapítható, rögtön ki akart próbálni. Mikor az első nap az intézetbe léptem, még az igazgatást formálisan át sem vettem: jöttek jelenteni, hogy P. henczeg. A sétánál nagyhangon szidta az őröket és házi rendet, fenyegetődzött, hogy mindenkit megtanit …..
      Oda mentem s azt parancsoltam neki, hogy menjen be a zárkába. Azt mondta, hogy nem megy. «Ha nem megy: bevitetem! » válaszolám. «Azt szeretném látni!» felelé P. s védelmi állásba helyezé magát; de én akkor már nyakában voltam, példámon felbátorodva, megragadták az őrök is, s P. csakhamar vasban ült. Rögtön hire ment persze az esetnek az egész házban: s én egyszerre ura lettem a helyzetnek. Azóta több, mint két év mult el: és senki még csak moczczanni sem mert; de P. is ugyancsak megadta magát azután.
      Ilyenek átalában a visszaesők, szemtelenek: ha lehet, gyáva meghunyászkodók: ha kell. Tudnak alkalmazkodni.
      Az ellátás a fegyházakban kivált az uj étlap óta igen kitünő. Hetenként háromszor hús, kétszer tészta, négyszer négy, háromszor három étkezés naponta, jó kenyér; igazán nem kell éhezni mellette. Sokra is becsülik a szakértő visszaesők azt az igazgatót, a ki az élelmezésre gondot fordit, s őket megkárosítani nem engedi. A fegyházban tehát egészen jó dolguk van a visszaesőknek. Alig is várják, hogy itéletök jogerőre emelkedjék, s a fogházból elszállittassanak. Mert hát bármily különösen is hangzik: a fogházban sokkal roszabb a dolguk, s a fogházbüntetés nálunk tulajdonképen sokkal súlyosabb, mint az országos intézetben végrehajtott börtön- vagy fegyházbüntetés. Többnyire munka nélkül, vállalkozó által adott felényi élelmi adag mellett: ott az idő jelentékenyen hosszabb és kellemetlenebb. Igaz, hogy a szabályok a visszaesőkkel szemben fokozott szigort parancsolnak, de ezt a fokozott szigort a mai viszonyok között nem igen érzik a visszaesők.
      Nézzük csak, mi is ez a fokozott szigor, s milyen hatása lehet.
      1. Az országos intézetbe beszállított növedék rendszerint három hétig, ha visszaeső négy hétig az összes étadagoknak csak kétharmadát kapja. Hát bizony ez nem nagy dolog, kivált ha meggondoljuk, hogy azért mégis többet kap, mint a fogházban kapott, s ez a több sokkal jobb, mint a fogházi kevesebb.
      2. A többi növedék három hónap után, a visszaeső hat hónap után kap keresetet. A szabályok ezen része kivált a házi regie-ben, darabszám után való fizetésnél könnyen kijátszható, és szintén nem nagy dolog akkor, ha meggondoljuk, hogy a visszaeső ezen mulasztását utóbb ügyességével és szakképzettségével behozza.
      3. A visszaesők egy évig kiétkezésben nem részesülnek, ezután pedig keresetüknek csak 1/7 részét költhetik el a megrovás alá esők 1/6 és a kitűnőek 1/5 részével szemben. Ez már egy kissé keményebb pont s nehezebben is lehet kijátszani. De csak az idő tekintetében, mert a hányad már kicsi dolog. A fegyenczek átlagos havi keresete 1 forint. Ennek 1/5 része 20 krajczár, 1/6 része 17 krajczár, 1/7 része 15 krajczár, a mi bizony csekély különbség, s a mit a legtöbb visszaeső, — ha csak beosztásánál fogva lehet, — szorgalmával kipótol, vagyis többet dolgozik, többet keres, hogy többet kiétkezhessék.
      4. Fegyelmi büntetésül a többi fegyencz három hónapi, a visszaeső négy és fél hónapi magánelzárást kaphat. Azt hiszem, hogy a szigornak ezt a pontját még igen kevés visszaeső érezte; egyrészt, mert — mint már emlitém, — a büntetést okosan kikerülik, másrészt, mert helyi viszonyok ritkán engedik meg, hogy az igazgató fegyelmi büntetésül hosszabb idejű magánelzárást diktáljon, és mert ha a helyi viszonyok megengedik is: praktikus igazgató sok, ide nem tartozó okból azt minél ritkábban diktálja.
      E szerint tehát a visszaesőknek, kivált ha elmult az első esztendő, semmivel sincs roszabb dolguk a fegyházban, mint a többi fegyenczeknek. Nem is képzelhető az, hogy egy intézetben, a hol fiatalok, első büntényesek, visszaesők vegyesen, összesen hat-nyolczszázan vannak: a visszaesőkkel valami kivételes fokozott szigor alkalmazható legyen. Tagadom tehát azt, hogy büntetési rendszerünk az ismételten visszaeső bűntettesekkel szemben javitó hatással birna; tagadom, hogy büntetési rendszerünk elrettentőbb hatást gyakorolna a visszaesőkre, mint másokra.
      Igaz az, hogy az uj büntetőtörvénykönyv a visszaesőkre sokkal súlyosabb büntetést szab, mint a régi gyakorlat; most igen csekély dologgal is szerezhetni két esztendőt, de ezt a mi embereink csak casusnak, szerencsétlenségnek tekintik, s azért haladnak a maguk utján feltartóztathatlanul…….
      Czélszerünek és kielégítőnek tehát büntetési rendszerünk a visszaeső büntettesekkel szemben csak annyiban bizonyult, hogy ezeket feltünően hosszabb ideig tartván fogva: átalában véve tovább teszi őket ártalmatlanokká, s ezáltal a csendőrségi és rendőrségi jobb viszonyokkal karöltve kiviszi azt, hogy a hiresebb betörők és zsebtolvajok most ugy szólván folytonosan ülnek, s a közönségnek jelentékenyen kevesebbet alkalmatlankodnak.
      Magam részéről a visszaeső büntettesekkel szemben nemcsak a büntetési nem, nemcsak a büntetés belterjessége, nemcsak a büntetés kiállása után, de még elitéltetésük előtt is különös rendszabályok alkalmazását látom szükségesnek.
      Mióta a visszaesők az uj büntetőtörvénykönyvet megtanulták: azóta mindent elkövetnek, hogy ebbeli minőségüket eltitkolják s enyhébb büntetést, esetleg föltételes szabadságot kapjanak; s a biróságok, fájdalom! nem mindig annyira szemesek, hogy ebbeli furfangjukat meghiusitsák. A büntettesek előélete nem lesz eléggé kinyomozva, de sok esetben ki sem nyomozható; igy történhetik meg aztán, hogy a más biróság területén elkövetett ugyanazon nemü büntettekért már egy, sőt több izben elitélve volt egyének ujabb elitéltetésénél a feddetlen előélet enyhitő körülményként jő tekintetbe, a helyett, hogy visszaesésük a súlyosabb fokú büntetés indokául szolgálna.
      Kivált czigányoknál mindennapi dolog, hogy rovatlan előélettel jönnek oly fegyintézetbe, a hol régi ismerősökül fogadják.
      Tudok rá esetet, hogy egyik törvényszék oly vád alá helyezett szökevényt körözött eredménytelenül, ki más ujabb büntett miatt a szomszédos törvényszéknél ült vizsgálati fogságban.
      Innen Váczról szabadult föltételes szabadsággal annak idejében olyan ember, a kiről, midőn utóbb, a föltételes szabadság letelte után elkövetett ujabb büntény miatt ismét ide Váczra, de már most saját nevé alatt beszállittatott, kisült, hogy régi visszaeső, a kinek álnév alatt a föltételes szabadság kedvezményét kicsalni sikerült.
      De mi több. Éppen a napokban szállították be hozzám, mint büntetlen előéletüt a fehértemplomi kir. törvényszék által 4980/892. szám alatt elitélt B. Károly fegyenczet, a ki pedig már Lipótvártt is, Sopronban is, de itt Váczon pláne kétszer ült!!
      Mindezen helytelenségek oka a visszaesők nyilvántartásának hiányában rejlik. A hazátlan csavargó városról-falura kóborol, és lop, a mig rajta nem veszt, s ha kiállotta büntetését: átmegy egy másik törvényszék területére, a hol folytatja mesterségét. Elfogják, elitélik, de nem mindenkor keresik, volt-e már, s ha igen: hányszor, hol, mikor és miért büntetve? De, ha a lelkiismeretes vizsgáló birónak figyelme e körülményre is kiterjed, képes-e annak végére járni? Módjában van-e, hogy a csavargó előéletéről a fátyolt föllebbentse?
      A nyomozásnak csak egy módja van, de legtöbb esetben ez is csak a véletlen segitségével vezethet czélhoz.
      A vizsgálati fogoly születési községének elöljárósága van hivatva arra, hogy az ott született egyének előéletéről bizonyítványt állítson ki. De hát tudja-e azt az elöljáróság, hogy a községben született csavargó hol és hányszor lett büntetve? Közlik-e a biróságok a bünfenyitő ügyekben hozott itéleteket az illető községi elöljáróságokkal? S ha egyik vagy másik biróságnál mégis gyakorlatban volna talán az itéletek ily közlése: ki tartja azokat nyilván az elöljáróságnál?
      Nem tagadom, hogy a községi elöljáróság olykor-olykor többé-kevésbbé hü és kimeritő felvilágositást képes adni a faluból elszármazott csavargó előéletéről, de a felvilágositás adatait nem a rendszer, hanem a véletlen szolgáltatta kezeihez. Ilyen eset pl. ha a csavargó születési helyén elkövetett büntettért fenyittetett, vagy a vagyoni és erkölcsi bizonyitvány kiállitására az elöljáróság felhivatott, de ekkor is csak ugy, ha a községi elöljárók nem változtak, s ha éppen visszaemlékeznek az illető nevére.
     A rovott előéletű és kitanult csavargó azonkivül sok esetben álnevet, vagy egyéb hamis adatokat mond be, s az adatok hamissága csak későn, vagy sohasem derül ki.
      A furfangos annyiszor a mennyiszer ismétli a már egyszer sikerült cselt, és mindenkor «először» enyhébb büntetésre itéltetik.
      Tagadhatlan tehát annak szüksége, hogy a visszaesők kellőleg nyilvántartassanak. A nyilvántartást legsikeresebben a községi elöljáróságok vezethetnék, de csak ugy, ha a bünfenyitő biróságok ezen nyilvántartást lehetővé tennék.
      A lehetőségig nem volna bünügyben itélet hozandó addig, mig vádlott születési helye nem ismertetik, előéletéről bizonyitvány nem szereztetik. A vizsgálati fogoly — tudva azt, hogy ügye ezen bizonyitvány beérkeztéig halasztást szenved, — saját érdekében is óvakodnék hamis név vagy születési hely bemondásától, de ha ezt mégis tenné: a személyazonosságot, születési helyet ki kellene puhatolni, mi az illető arczképének körözése által történnék. A németek már régen igy tesznek, s igen gyakran kapjuk mi is oly egyének arczképeit, kiknek magyarországi multjuk lehetne.
      A kir. igazságügyminiszteriumban épen most folynak tárgyalások az ismételten visszaesők lefényképezése iránt, mely eljárás azok nyilvántartásának hathatós segédeszközévé válnék.
      Ily eljárás mellett a személyazonosság, születési hely csak ritka esetben nem volna kipuhatolható; csak még a községi elöljáróságokat kellene azon helyzetbe segiteni, hogy a községben született egyének előéletére vonatkozólag a szükséges fontos adatokat meg is adhassák, miért is minden jogérvényes itélet vagy felmentő határozat a születési község elöljáróságával közlendő, s itt betürendes nyilvántartási könyvbe vezetendő volna.
      De hogy az ismételten visszaesők a folytonos bünözéstől némileg elrettentessenek, s hogy nekik a fegyházi élet a a mainál kellemetlenebbé tétessék: szükséges volna, hogy velük szemben a büntetés is más rendszabályok szerint hajtassák végre.
      Mint már előbb kifejtettem: most alig van különbség köztük és más elitéltek között, kikkel közös intézetekben bünhődnek, s kiket erkölcsileg megmételyeznek.
      Első feltétel tehát, hogy az ismételten visszaesők, vagy a mint mi nevezni szoktuk: szokásos tolvajok mind egy olyan intézetbe szállittassanak, a hol másféle elitélt nincs.
      Ezen intézetnek, egyrészt azért, hogy e között a sok veszedelmes ember között a rend és fegyelem fentartható legyen, másrészt, hogy a büntetés érzékenynyé is tétessék, okvetlenül teljesen magánrendszer szerint kellene berendezve lennie, a hol az ismételten visszaesők nemcsak büntetésük egy évig terjedő harmadát, hanem annak egész tartamát szigoru magánelzárásban töltenék.
      Egy ily intézetben aztán esetleg az élelmezést is egyszerüsiteni, a munkadijhányadot apasztani, a pensumot forszirozni, a kedvezményeket megszoritani s a fegyelmi büntetéseket szigoritani lehetne; mert igen jól tudjuk mi, a börtönügy napszámosai, hogy a visszaesőkkel szemben parancsolt fokozott szigoru eljárás csak ugy nem válik nagyrészt illusoriussá, ha azok más elitéltekkel összekeverve nincsenek. Nehéz, s alig kivihető, hogy hat-nyolczáz ember között minden tekintetben megtartassanak bizonyos kivételes szempontok, bizonyos kivételes redszabályok. Sokszor hiányzanak az eszközök és erők, az idő és tudás ott: a hol talán az akarat meg volna.
      De szükséges az is, hogy az ismételten visszaesőkről szabadulásuk után is megfelelőleg gondoskodjunk.
      Most a büntetési intézetek igazgatói vagy egyszerűen szélnek eresztik, vagy legjobb esetben hazatolonczoltatják őket. Otthon a községi elöljáróság ereszti őket szélnek, még örül, ha a községből odább állnak. El is csavarognak ők csakhamar, fölkeresik régi, avagy fegyházi ismerőseiket, s kezdődik ujból a munka.
      Ezt meg kellene akadályozni. Kényszer dologházakat felállítani, s az ilyenekbe az ismételten visszaesőket internálva: ott őket lehetőleg hosszu ideig tartani, s ezáltal a társadalomra nézve ártalmatlanokká tenni kellene.

Balkay István,
a váczi fegyintézet igazgatója.”
 

      I. Sokban egyetértünk az értekező urral. Mi is azt tüztük ki évek óta jelszóul, hogy a szabadságvesztés-büntetés tartamát tetemesen röviditeni, de viszont a sulyát a mostanihoz képest fokozni kellene. — A dolgozat a börtönügyi bizottság számára iratott.           Szerk.