A Jogtudományi Közlöny 1896. évi 38. számában jelent meg Vámbéry Rusztem írása Porosz börtönviszonyok címmel.

„Porosz börtönviszonyok.
 

      A porosz fogházak története a szakminisztériumok életbeléptetésétől : 1810-től kezdve folytonos viszálkodások képét tárja fel az igazság- és belügyminiszterek közt s nem mondható, hogy e majd negativ, majd positiv hatásköri összeütközések a börtönügy fejlesztésére valami épületes hatást gyakoroltak volna. Kezdetben a belügyminiszter vette át a börtönök igazgatását az inquisitoriátusok kivételével, majd 1845-ben egy udvari rendelet az igazságügyminiszter alá utalta az összes szabadságvesztési intézeteket. Az 1851-iki porosz Btk. szabályai szerint felállitott három központi fogház: a boroszlói, cottbusi és hami hogy-hogy nem megint csak a belügyminisztériumhoz utaltatott, mig az 1849 január 2-iki törvénynyel megszüntetett patrimoniális biróságok fogházai az igazságügyminiszter fenhatósága alá kerültek. Egyrészt e dualizmus, másrészt a folytonos rendszerváltozás az oka annak, hogy a porosz fog- és fegyházakban a német Btk. büntetési rendszere, mely jóval egyszerübb a progressiv börtönrendszernél, ép oly kevéssé hajtható végre, mint a magyar Btk.-é hazánkban. Mig a Feuerbach elrettentési elveit uralta a börtönigazgatás, addig nem fogadta el a magánzárkarendszert állítólagos humanismusa miatt, midőn pedig a büntetés hegeli eszméje: a jog negatiójának negatiója jutott uralomra, akkor lemondtak a magánzárkákról azok javitó hatása miatt s felépitették a hires plötzenseei fegyházat a vegyes rendszer alapján. Majd ismét az auburni ostor-rendszer győzött, minek eredménye a hallei fogház a csillag alakú munkatermekkel, majd pedig midőn IV. Frigyes Vilmos király — Krohne szerint «mit genialem Blicke den ganzen Umfang des Übels erkennend» — személyes tekintélyét vetette közbe az egyedül üdvözitő Einzelnhaft érdekében, ennek czéljaira épitették fel a berlini Moabit fegyházat.
      Ez elméleti khaosznak tulajdonitható, hogy Poroszország rendkivüli anyagi áldozatok daczára még ma, tehát majdnem 30 évvel a Btk. életbeléptetése után sem képes a magánzárkarendszert a törvény értelmében végrehajtani. Az összes intézetek száma 1131, ezek közül azonban 992 fogház az igazságügyminiszter alatt áll s a következőkben csakis az ezek levonása után fenmaradó 16 fegyház- s 123 fogházról lesz szó, melyekre a belügyminisztériumnak az 1894/95. évek adatait feltüntető s nemrég közzétett jelentése vonatkozik. A 16 fegyházban 17,880 fegyencz részére összesen 4305 czella van berendezve s igy egészen eltekintve attól, hogy a zárkák egy része a német Btk. 22. §-a szerint is a büntetés megkezdésétől számitva a fegyházigazgató belátása szerint meghosszabbitható, de mindenesetre hat hónapig terjedő teljes magánelzárás részére van igénybe véve, csakis minden negyedik fegyenczen hajtható végre az éjjeli elkülönités. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a német Btk. büntetési rendszerének sokkal integránsabb eleme az éjjeli elkülönités, mint a progressiv rendszernek, s másrészt konstatáljuk, hogy a magyar fegyházak közül már három: a soproni, illavai s mária-nosztrai teljesen megfelel e követelménynek, ugy nincs okunk a magyar börtönügyi viszonyok inferioritása felett panaszkodni. A fogházakban az arány ugyanily kedvezőtlen, a mennyiben 8059 (átlag) fogolyra 2265 magánzárka jut, a mi — tekintettel a fogházbüntetés rövid tartamára — még hátrányosabb.
      Szilágyi Dezső volt igazságügyminiszter expozéjában ráutalt a magyar börtönügy ama fájó pontjára, hogy kétezeren felül van azon fegyházra itéltek száma, kiken e büntetés fogházban hajtatik végre. E szám azóta se nagyon csökkent nálunk, de azért korántse higyjük, hogy Poroszországban jobbak a viszonyok. Igazi önámitás az, hogy a belügyminiszteri jelentés e hibáról nem emlékszik meg, a mi csak azzal indokolható, hogy a két büntetési nem elkülönitésének teljes hiánya a törvényellenes állapotot már rendszerré emelte. Krohne erre azt mondja, hogy mig az igazságügyi kormány a vizsgálati foglyokat s az elitélteket sem különiti el, addig e visszaélésről beszélni sem érdemes. De ez nem mentség ; nagyobb hibával palástolni a kisebbet nem lehet. Ha már a német Btk. a fogházat a fegyháztól nem választotta el mással, mint az utóbbiban behozott munkakényszerrel, ugy a végrehajtásnak annál inkább kellett volna ügyelnie, hogy a két büntetési nem — mint az történt — össze ne olvadjon. Az unifikatiót elősegiti a fogházak katonai szervezete is, melyet a kizárólag kiszolgált katonákból álló tiszti és fogházőri személyzet igazán végletekig visz. Eltekintve a katonai vezényszavaktól, eltekintve attól, hogy az igazgató minden reggel megvizitálja a glédába állitott fegyenczeket, mintha csak parádéra mennének, az már mégis kissé sok, hogy a hivatalnokok a fegyenczeket mintegy tiszti szolgákként alkalmazzák, sőt egy fegyházigazgató a szolgálatában álló fegyenczeket még libériába is bujtatta. Távol áll tőlünk, hogy a kriminálpolitika által javasolt, büncselekmények sőt egyének szerint specialisált bánásmód behozatalát a közel jövőben reméljük, de az, hogy a nagyobb s kisebb kaliberü büntetteseknek a fegyház és fogház általi elkülönitése végrehajtassák s hogy ezáltal e két nagy kriminális csoport mégis külön elbánásban részesüljön: igazán elemi követelmény.
      A foglyok munkaerejét első sorban a fogház szükségleteinek fedezésére, másodsorban állami intézetek s különösen a katonaság részére szükséges tárgyak gyártására használják, végül pedig vállalkozóknak adják bérbe. Az 1854-iki porosz u. n. Wenzel-féle törvény szerint, melynek rendelkezései a német birodalmi Btk.-be is belekerültek, a fegyházra itélteket a szó szoros értelmében kiadták a vállalkozóknak, kik őket aztán kellő felügyelet mellett az intézeten kivül, gyárakban alkalmazták. Ez intézkedés ma már per abusum megszünt és a fegyházigazgatás nagyon ügyel arra, hogy egy vállalkozónak csak kevés fegyencz jusson, és hogy ezek száma arányos legyen a gyáros által alkalmazott szabad munkások számával. Igaz, hogy ez által az állam kiadásai tetemesen gyarapodnak, de másrészt nem áll elő a fegyházi munka veszedelmes konkurrentiája, mint Angliában, hol pl. a porthmouti fegyházban minden fegyencz évenkint átlag 14 forint tiszta hasznot hajt az államnak, de hol másrészt épen a jelen parlamenti ülésszakban volt kénytelen a belügyminiszter külön törvényjavaslatot előterjeszteni a fegyházmunka korlátozásáról.
      Az összes fegyenczek közül tényleg dolgozott 17,604 s csak 276 volt aggkor vagy betegség folytán a munka alól felmentve, mig 6569 fogoly közül csak 6046 foglalkozott munkával. Az összes elitéltek közül magánvállalkozók számára dolgozott 13,693. Munkabér fejében befolyt az összes:
                                           fegyházakban     (fejenkint)     fogházakban     (fejenkint)
                                           márka                márka           márka             márka
az államtól                           441,322               155.72          72,964             115.27
magánvállalkozóktól             1.958,706             192.92         476,610            148.71
      A házi munkából a fegyencz átlag 40 fillért kap, mig a vállalkozók részére végzett munka bére 20 fillér és 1 márka közt váltakozik. Megjegyzendő azonban, hogy a büntetett előéletűek alacsonyabb dijazásban részesülnek. Az elitéltek által ekként szerzett összeg szabadulásukig javukra iratik, jogositva vannak azonban abból naponként 2 fillért az élelem javitására forditani. Figyelemre méltó és követendő intézkedés, hogy a fegyenczek s foglyok munkabéréből hozzátartozóik, ha szükségben vannak, segélyt kaphatnak. Kiszabaduláskor a volt fegyencz vagy fogoly az általa szerzett összegnek csak a hazautazáshoz szükséges részét kapja kézhez s a fenmaradó summa illetőségi helyének hatóságához küldetik, mely aztán a kiszabadult által választott foglalkozáshoz képest megszabott részletekben kiutalja. A nálunk divó eljárásnál ez kétségkívül helyesebb, de annyiban mégis hiányos, hogy az illető hatóság a kezelés és a folytonos kérelem kellemetlenségeitől szabadulni akarván, lehetőleg gyorsan igyekszik a pénzt kiadni. Angliában az «aid society»-k (kiszabadult rabokat segélyző egyletek) számára utalja ki a fogház igazgatósága a kiszabadult fogoly keresményét, melyet a társulat sokkal czéltudatosabban s lelkiismeretesebben fordit a kiszabadult támogatására, mint azt bárminő hivatalos organizmus tenné. Talán nem volna helytelen, ha hazánkban a lethargiába merült rabsegélyző egyleteket az igazságügyi kormány gyöngéd hivatalos pressióval e czélra felhasználná. Hisz helyesen fogva fel törvényünk progressiv rendszerét, maga a fegyház csak előkészit a szabadságra s a feltételes szabadlábrahelyezés idejében, de még később is, mindaddig, mig a kiszabadult egyén existentiája biztositva nincs, a társadalom feladata a volt büntettest tisztességes emberré nevelni. Az állam funktiója csak negativ, purgatorius s a kiszabadult fegyencz csak a morális lét zérus fokán áll. A feladat fontosabb, positiv s — miután törvény által nem praecisirozható — egyszersmind nehezebb része a társadalmi organismusok teendőihez tartozik.
      A fogházak szükségleteinek fedezésére az állam által forditott összeg a munkaerő intensiv kihasználásához képest elég magas s az 1894/95. években átlag 5.247,572 márkára rugott, a mi fejenként s naponként számítva 54.7 fillér, bár másrészt Angliát kivéve, minden más országban jóval magasabb az állami hozzájárulás, sőt pl. Francziaországnak minden egyes uj-kaledoniai deportált naponként körülbelül három frankjába kerül. Megemlékezik a jelentés a kényszernevelés alatt álló 11,888 fiatalkoru büntettesről is, kik közül 11,556 a 24 javitó intézetben van elhelyezve, 332 pedig magánosokhoz van munkába adva. Az ezekre szükséges 1.478,891 márka költségnek háromnegyed részét az állam viseli.
      Az utóbbiakkal együtt az összes elitéltek száma 1895-ben 85,058 volt, a miből 10,000 emberre — a 10 éven felüli lakosság számához viszonyítva — 3.98 elitélt esik s igy az előző évekhez képest (1881-ben 5.82, 1882-ben 6.01) konsequens csökkenés tapasztalható. Miután azonban, mint emlitettük, a belügyminisztérium alatt csak a fegyházak s a fogházak kis része áll, e tényből valami örvendetes következtetést annál kevésbé szabad levonni, mert a visszaesők száma viszont 1889 óta több mint 7%-kal emelkedett s most 38.58%-a az összes elitélteknek. Ezen kivül a személyi adatokból csak annyit tudunk meg, hogy fegyelmi uton a fegyenczek 43%-át kellett büntetni, a mi kedvező állapotnak nem mondható. A fogházak egészségügyi viszonyairól, öngyilkossági kisérletekről, az elitéltek koráról egy szó sincs a jelentésben, pedig mindez adatok a börtönügyi viszonyok teljes megismeréséhez elengedhetetlenek.
      Befejezésül csak mintegy kuriosumkép jegyezzük fel a fegyházakról szóló részt bevezető sorokat: «In den Zuchthausgefangenen stellt sich die der Gesellschaft besonders gefährliche Kriminalität dar. Sei es, dass sie durch schwere Verbrechen oder durch fortgesetztes verbrecherisches Treiben die Rechtsordnung durchbricht». Sajátszerü kijelentés oly munkában, melyet a belügyminisztériumnak a hires Krohne Károly által vezetett osztálya szerkesztett.

Dr. Vámbéry Rusztem.”