A Jogtudományi Közlöny 1875. évi 39. számától részletekben jelent meg a Fegyintézetek című szakmai tanulmány. A teljes írás az ÖBE Börtönügyi irodalom válogatásában olvasható.

„Fegyintézetek.

 

      Legtágabb értelemben minden intézmény, mely bizonyos törvényszabta büntető eszköz alkalmazására szükséges és czélszerü lehet, fegyintézetnek volna nevezendő.
      Egy régen elfogadott szójárás szerint azonban fegyintézetek alatt most csak a szabadsági büntetés eltöltésére felállitott épületek értetnek. Igy tehát fegyintézetek ma egyértelmüek a börtönökkel, tekintet nélkül azon különböző czélok és intézkedésekre, melyeket a törvény az azokban eltöltendő szabadságbüntetés egyes nemeire nézve előszab. Ellenkezőleg magában értetik, miszerint az elővizsgálati fogházak nem számithatók a fegyintézetek közzé, noha minden börtönnek belső és külső szerkezete sok irányban annyira hasonló, hogy némely fegyintézetek és az elővizsgálati fogházak közt a különbség inkább csak jogi, mint tényleges természetü. Majdnem minden ujabb törvényhozás világosan rendeli, (a mi tulajdonképen magától értetik), hogy elővizsgálati- és adóssági fogságban levők, fegyenczektől mindég elkülönitendök. Külső okoknál fogva azonban még maiglan is igen gyakran ugyanazon épület a büntetési idő eltöltésére és egyszersmind vizsgálati fogság alatt állóknak megszökésök lehetetlenitése czéljából eszközlött letartóztatására is szolgál.
      A fegyintézeti ügy a büntetőjog ujabbkori haladá-sának szüleménye, s a legszorosabb összefüggésben áll a büntető törvényhozás történetével és az ujabbi társadalmi viszonyok fejlődésével. A keleti államok és a classicus ó-kor szabadságbüntetéseket oly értelemben, a mint jelenleg vétetnek, teljességgel nem ismerték. A római jogtudomány virágzó korában is a börtönökben elvből nem látott egyebet, mint gyanusok, vagy testi-és halálbüntetésekre elitélt egyének megőrzésére szolgáló intézeteket. Ulpian határozottan azt mondja, hogy a börtönök nem büntetésre, hanem csak a megbüntetendő egyének megőrzésére szolgálnak. Ezen jognézet megfejtésére elég a római büntetőrendszer jellemére utalnunk, melynélfogva a halálbüntetések és testcsonkitások tulnyomólag alkalmaztattak, s a szabadságbüntetések helyett a számüzés (Deportatio in insulam, dennetio ad metalles) s a bányákbani kényszermunka használtatott.
      Eltekintve a germán jogfejlődés legrégibb kezdetétől és a közönséges kiegyezkedési rendszertől, a középkorban is a büntetés fogalma azon alapnézeten sarkallott, mely főképen a bünösnek megsemmisitésére, fizetés általi külső kár megtéritésére, és a jogrendnek a bünös kirekesztése általi biztositására irányozva vala. Frankhon királyainak kapitularéiban, a longobardiai törvényekben és a pápai döntvényekben foglalt azon egyes intézkedések, melyek börtönbüntetésekről szólnak, az ügynek ily állása mellett jelentéktelen anacronismusoknak látszanak lenni. Leginkább nregközelité talán a későbbi felfogást azon közékori szokás, mely szerint a kolostorokbani elzárás büntetésképen alkalmaztatott; oly tünemény: mely azon ellenmondásokban gazdag korszakban ellentétbe jött a kolostori életnek általán elösmert haszna és érdemeivel, s feltünőségét csak félig-meddig veszti el az által, ha figyelembe veszszük, hogy ezen kolostorokbani letartóztatásban a bünösnek a büntetés általi javitásának első és öntudatlan csirái rejlettek.
      A kolostorok és fegyintézetek közti történeti öszszefüggés később, habár külső körülmények folytán élénkebben és világosabban mutatkozott. Miután a reformatió Németországban, Hollandiában, Angolországban és Skandináviában a papokat vagyonuktól legnagyobb részben megfosztotta és a kolostorokat megszüntette, e megürült kolostori épületek jelentékeny számban javítóintézetekké és dolgozóházakká változtattak át. Ez képezé egyszersmind azon jótékony alapitványok érdeméből származott örökséget, melyet a középkori egyháztól az ujabb államok örököltek. Tulajdonképeni fegyintézetek a mai értelemben még a reformatió időszakában sem voltak ismeretesek. Nemcsak a középkori törvény, hanem V. Károlynak kinos büntető-törvénye (Halsgerichtsordnung 1532) szerint sulyos bűntények legnagyobb részben halál- és testibüntetésekkel fenyittettek. A szabadságbüntetés nemei közt első helyen a számüzés állt, mig a 18-ik század közepén ebben számos bajok forrása és a közrend veszélyeztetése ismertetett fel.
      A tulajdonképeni fegyintézeteknek egyik legrégibb nemét és a további kifejlődésnek kiindulópontját, mint már emlitők, a dologházak képezték, melyeknek eredeti szerkezete azoknak mai czéljával épen ellentétben áll. Azelőtt a dologházak főkép koldusok, kóborlók és kéjhölgyek nevelésére és javitására voltak irányozva, s mindenesetre a rendőri érdekeknek szentelve; később azonban mindinkább a mai alakuakká fejlődvén ki, a legsúlyosabb kényszermunkával büntetendő bűnösöknek szánt fegyintézetekké váltak. Ezen átalakitás okainak további szükségét mellőzvén, csak azt jegyezzük meg, miszerint a legrégibb fegyházak Amsterdamban (1595.) Hamburgban (1618.) és Lübeckben (1613). nyittattak meg. Az igazgatásbani alapelvek majdnem mindenütt ugyanazok voltak; a javitás eszközlésére
nézve a fősuly a munkárai szoktatásra, és a hitnek erre különösen hivatott papok általi erösbitésére fektettetett, s Németországban azonkivül az oktatásra is. A lényegileg rendőri biztonsági érdeknek teljesen megfelelő volt az, hogy a fegyházbani elzáratás nem birói határozat folytán megszabott határidőre, hanem államrendőri rendelvény folytán egy bizonyos, a bekövetkezendő javulás szerint kimérendő időtartamra hagyatott meg.
      Az idő haladtával, főkép a számüzés megszüntetésétől fogva, mely Poroszországban 1744. évben mondatott ki, a dologházak mindinkább tulajdonképeni fegyintézetek jellemét nyerték. Ezen fejlődés az által segittetett elő, hogy Németország súlyos bűntények megfenyitésére sem transportatióra alkalmas tengerentúli telepitvényekkel, mint Angalország, sem a gályarabsági büntetést megalapitó hajóhaddal, mint Francziaország, nem rendelkezhetett. A mily arányban a régi testi és halálbüntetések az emberi érzet növekedésével elmellőztettek és a szabadságbüntetések a törvényhozásokban érvényre jutottak, ugyanazon mérvben növekedett a fegyintézetek jelentősége, melyek történeti alapját a régi dologházak képezték. — Általánosabb érdekkel csak a mult század végével viseltettek a fegyintézetek iránt, miután a büntetés elvét kezdették kutatni és a halálbüntetés eltörlését a börtönök javitó és biztositó eredményeire való utalással igértek indokolni. Általában azonban jelenleg nem tagadható, hogy a büntető jogtudomány Németországban a legujabb időkig a fegyintézetekkel nagyon keveset gondolt, s hogy a büntető törvényhozás a dolog természete szerint a büntetési rendszer szabályozásánál sokkal inkább függött a fegyintézetek tettleges fejlődési fokától, semhogy megkisértette volna a létező készlet átalakitására változólag befolyni.
      Ebből következik az, hogy a szabadságbüntetés története a szabadságbüntetés végrehajtására létezett eszközök történetétől feltételezve vala. A büntető törvényhozás ujitásai e téren tehát csak a fegyintézeti ügy igazgatása által már előkészitett vagy tettleg alkalmazott javitások utólagos elismerése vala.
      Mig a bölcsészet és a büntető jogtudomány mitsem gondolva a tényekkel, a büntetés jogalapjának elvont okadatolását kereste, és a büntetés elve feletti elméletek egymást gyorsan felváltották, az alatt a kezelési gyakorlat és a társadalom rég felismerte azon ellenmondást, mely a fegyintézet vezetése czéljai és a szabadság korlátozásának tettleg elért eredményei közt mutatkozott. Ezért a fegyintézetek javitása körül kezdtek működni legelőbb a sulyosabb és kevésbé sulyos büntényok szerinti osztályozással, ugy hogy a fegyházakat, a javitóintézeteket és a dolgozóházakat mint a fegyintézeteknek külön osztályait megkülönböztették. Ezek után uj épitkezéseknél a fegyenczekkeli elbánásra nézve a tapasztalatból meritett czélszerüségi tekintetek tartattak szemben. — Egyes börtönépületek, mint a genti (1773), a viloordi (1776), a milanói (1776), európai hirre vergődtek. Ezekben már emberies és ethikai szempontok szerinti elbánás és azon igyekezet látszott meg, hogy a fegyenczeknek egymásra való roszhatása és azok testi megrongálása elhárittatni megkisértetett. Ezen igyekezetből származott azon uj intézetekben bevezetett intézkedés, melynélfogva a fegyenczeknek legalább az éjnek tartamára való elkülönitése eléretett.”