1906. november 9-én hunyt el Fayer László büntetőjogász, egyetemi tanár, akitől Vámbéry Rusztem mellett Balogh Jenő is búcsúzott a Jogtudományi Közlöny 46. számában.
„Az a férfiu, akinek hirtelen elhunytát a jog- és államtudományoknak minden magyarországi mivelője, a magyar birói, ügyészi és ügyvédi karnak megszámlálhatatlan sok tagja és annyi jó barát mélyen gyászolja, — évek hosszu sora óta egész erejét a jogtudománynak, a jogirodalomnak és ezek magyarországi orgánumainak szentelte.
A boldogultnak egész munkásságát, működésének sokoldalu eredményeit, tanitásának hatását, irodalmi dolgozatait, a Magyar Jogász-Egylet érdekében, amelynek éltető szelleme volt, kifejtett állandó fáradozását, egyik tekintélyes szaklapunk szerkesztését nem áll módomban most érdemük szerint kellően részletezni. Méltatni fogom mindezt azon az emlékünnepen, amelyet a megboldogult tiszteletére az egyetem jog- és államtud. kara tartani fog. Méltatni fogom azon falak közt, hol annyi lelkesedéssel, most, sulyos betegsége alatt erejének végső megfeszitésével is tanitott; kartársai körében, kik bármennyire különbözzünk is egyébként, valamennyien nagyrabecsüléssel és ragaszkodással vettük őt körül; nagyszámu hallgatói előtt, akik rajongással tisztelték és elhunytával oly nemesszivü tanárt vesztettek.
Abban a néhány perczben, amelyben ma szólhatok, a tanárnak és tudósnak jelentékeny érdemeiből csak a legfőbbeket érinthetem; az embernek nemes egyéniségéből csak néhány szép vonást vázolhatok.
Ha visszaszáll a lelkem abba az időbe, a midőn dr. Fayer László a jogtudománnyal és jogirodalommal foglalkozni kezdett, — a mai viszonyoktól egészen elütő kép tárul elém.
Igazságügyi szervezetünk még nem volt kiépitve. Azok a nagy törvénykönyvek, amelyekkel a magyar törvényhozás az anyagi és alaki büntetőjogot azóta szabályozta, még tervezetükben sem voltak készen. Annak az időnek büntetőjogi irodalmából egyedül a nagynevű Pauler Tivadarnak mintaszerű tankönyve emlithető.
Abból a nagy munkából, amely a régi állapotok helyett a mostani magyar büntetőtörvénykezésnek intézményeit és jogszabályait megteremtette; abban a jelentékeny haladásban, amelyet ma igazságügyi szervezetünk, büntetőjogunk, jogirodalmunk feltüntet, dr. Fayer László minden téren kivette a maga munkás részét.
Senki nála nem volt igazabb hive a magyar esküdtszéknek. A meggyőződés hevétől áthatott azon maradandó becsü védőirata, melyet még mint a budapesti ügyvédi kamara tagja, az ország első ügyvédi testületének megbizásából az esküdtszék mellett szerkesztett, sokat tett a jury törvényhozási megvalósitásának biztositásáért.
Becses birálatokat irt büntetőtörvénykönyvünk és bünvádi perrendtartásunk tervezeteiről. Büntetési rendszerünk reformjáról szóló, három füzetben megjelent dolgozatában több irányban helyesen megjelölte büntetőjogunk átalakitásának irányelveit.
A tanszéken, mint magántanár és mint professzor, összesen 65 egyetemi féléven át büntetőjogunknak kiváló müvelője volt. Ő volt az első, aki egyetemünk jog- és államtudományi karán 33 esztendő előtt, a nagynevű Pauler távoztával támadt hézag betöltése gyanánt, tanitani kezdte a büntető perjogot, ezt a gyakorlatilag oly fontos tudományt.
Teljesen uttörő volt működése egyetemünk jog- és államtudományi karán abban is, hogy már évtizedek előtt büntetőjogi praktikumokat kezdett tartani, melyeknek nagy jejentősége iránt a gyakorlati tanszakok terén ma már mindannyian egyetértünk.
Minden tudós és minden tanár, ha egyáltalában számottevő egyének, kivéve azt az egy-két uttörőt, akikből több évszázadban csak egy-egy jelentkezik, tudományos munkásságában annak a korszaknak jellemző vonásait fejezi ki, amelynek irányelvei szellemében munkálkodott és tanitott.
A büntetőjog tudományos müvelésében három ilyen főkorszakot ismerek. Az első a XVIII. század második felében kezdődő és a XIX. század elején nyert törvényhozási megvalósitást. Ez az irány az egész büntető törvénykezést emberiesebbé és egyuttal igazságosabbá tette és sulyt helyezett az egyéni jogok elismerésére, a büntetőjog szoros alkotmányjogi vonatkozásainak hangsulyozására. A második főirány a büntetőjognak és perjognak mint jogi tanszakoknak dogmatikai müvelése. A harmadik csoportba azok a radikális uj irányok tartoznak, melyek a sociologia és természettudományok kutatási módszerét vitték át a szóbanforgó tudományágak körébe.
Dr. Fayer László mint tudós azt az emberiességet, nemesszivüséget és optimismust képviselte, amely a XVIII. század nagy uttörőinek jellemvonása volt. Mint tanár és mint a jogirodalom munkása egyike volt azoknak, akik a legszabadelvübb és legemberiesebb szellemben dolgoztak. Ezekre a szempontokra helyezett ő fősulyt, ezek adták meg egész tudományos egyéniségének jellemző vonásait.
Két évvel azután, amikor a tanszékre lépett, az általa tanitott tudományágakban olyan uj irányok léptek fel, melyek a régi büntetőjog és törvénykezés épületét teljes lerombolással fenyegették. Fayer László ezekből is mindent megfigyelt, sokat olvasott, sohasem zárkózott el attól az óriási haladástól, melyet e tudományágak terén az utolsó évtizedekben találunk; de nem is fogadott el azonnal, birálat nélkül minden radikális reformeszmét és igy ment maradt attól a hibától, amelybe sok nagynevű külföldi kartársa esett, hogy a tulzásokat rövid idő alatt vissza kelljen vonnia.
A nemzetközi tudományos kongresszusokon és a külföldi folyóiratokban kifejtett munkásságával növelte azoknak a magyar tudósoknak számát, akiknek nevét hazánk határain kivül is tisztelettel emlitik.
Európai értelemben véve modern tudós volt és mégis sohasem tagadta meg nemzetét, sőt nálánál senkisem viseltetett több rajongással a régi magyar törvényelőkészitésnek maradandó érdemei iránt.
Napjainkban egészen szokatlan lelkesedéssel fáradt, poros levéltárakban és régi fóliánsokban kutatott abból a czélból, hogy összegyüjtse azon törvényelőkészítő munkálatokat, melyeket a 40-es évek halhatatlan magyar államférfiai, Deák Ferencz és nagy munkatársai örökségül hagytak reánk. A Magyar Tudományos Akadémia megbizásából, becses bevezető tanulmányokkal kisérve, négy terjedelmes kötetben szerkesztette a 43—44. évi büntetőjogi javaslatok anyaggyüjteményét.
A magyar büntetőtörvényhozásnak azelőtt sem volt, ezután sem lesz oly fényes korszaka, amelyben annyi történeti név viselője, akkora önzetlenséggel, odaadással, a tekintélynek és a népszerüségnek olyan dicsfényével környezve dolgozzék, mint ezt tették az 1840: V. tcz. által kiküldött országos választmány tagjai. Mikor Fayer Lászlót temetjük, ugy érzem, mintha szétpattant volna egyike azoknak az aranylánczszemeknek, melyek bennünket, epigonokat, azoknak a nagy időknek nagy embereihez füzték.”
