1906. november 9-én hunyt el Fayer László büntetőjogász, egyetemi tanár, akitől Vámbéry Rusztem és Balogh Jenő mellett Angyal Pál is búcsúzott a Jogtudományi Közlöny 47. számában.

„Fayer László és a magyar büntetőjog.

 

      «A nemzeti lelkesedésnek és emelkedésnek, a tett és erőmeritésnek valódi kutforrása csak a multak emléke, a történelem lehet.» Mennyire átértette e szavakat büntetőjogunknak immár sirban nyugvó fáradhatatlan munkása! A buzgó tanár, a kitűnő dogmatikus, az éles szemű kriminálpolitikus sohasem lett hütlen a történelmi alapokhoz; ezeken épültek fel előadásai, ezekre vezette vissza a létező jogi tételeit s ezekből meritett erőt, valahányszor valamely meggyőződése szerint helyesnek felismert uj eszme mellett oly fiatalos hévvel sikra szállt. Az élő jog s a régi Magyarország büntetőjogának kapcsolatát bámulatos szorgalommal igyekszik felkutatni; elégséges csak átlapozni különösen az anyagi jogot tárgyazó büntetőjogi kézikönyvét, hogy meggyőződjünk, mily erős szálakkal fűzi a jelent a multhoz. De talán még nagyobb kitartással kutat a sárguló oklevelek között, midőn a nyugatról felénk közeledő s nézete szerint nálunk is meghonositandó intézmények vagy gondolatok gyökérszálait hazai jogterületen véli megtalálhatni. A feltételes elitélés tárgyában 1892-ben «Büntetési rendszerünk reformja» czimü müvében még igy ir: «Igen nagy vivmánynak tartanám, ha ki tudnók mutatni az évszázados jogfolytonossági fejlődést. Ezen körülmény nagyon megkönnyitené az intézmény behozatalát, mely ily módon nem volna egyéb, mint egy, néhány évvel ezelőtt gyakorlaton kivülivé vált évszázados jogszokásnak törvény utján való újólagos felélesztése»; majd leközöl néhány régi feltételes itéletet, de tovább kutat s 1896-ban már kijelenti, hogy «eddig már sikerült annyi különböző város és megye törvénykezéséből ily itéleteket napfényre hozni, hogy ezen intézmény országos jellegűnek nevezhető. 

      A külföldi irodalomban oly élénken tárgyalt « korlátozott beszámítási» kérdését (mely nézete szerint «aktuális ugyan, de még sem oly égető mint Németországban) s az olasz és norvég Btk. vonatkozó szakaszait összeveti az 1843-iki magyar javaslat 84. §-ával s oda konkludál, hogy: az 1878-iki magyar kodifikáczió javitást és haladást jelent a német Btk.-höz képest; egyszersmind áthidalást az olaszra. Az 1843-iki kodifikáczió pedig egy világitó torony, melyhez — minekutána mások az utat megmutatták — talán visszatérünk lassan mi is.

      Az 1843-ik évi javaslatok iránti rajongását egyébként nem csodálhatjuk: több mint hét éven keresztül foglalkozik (1895. évi május 15-ikén terjeszti indítványát az Akadémia elé «az 1843/4-iki büntetőjogi javaslatok teljes anyaggyüjteményének rendbeszedése és kiadása iránt», mondván, hogy «az anyaggyüjtemény összeállitása ugy szólván nemzeti kötelesség», s 1902-ben október folyamán adja ki a nagy munka negyedik s utolsó kötetét) a javaslatok anyaggyüjteményének egybeállitásával; lankadatlan buzgalommal, egészségét nem kimélve kutat az országos levéltár, a bécsi udvari és állami levéltár poros aktái között. Ha semmi mást sem tett volna életében: ezzel a monumentális munkával elévülhetetlen érdemeket szerzett volna magának! Megállapítja, hogy a javaslatok előzményei visszanyulnak a XVIII. századba, ez alapon bevonja a munkába a régibb javaslatok történetét, valamint a régibb magyar joggyakorlat jellemzését. Ugyanitt — egyebek között — rendkivül érdekes történeti adatokat közöl a halálbüntetés kérdéséhez, de valamennyinek nem tud helyet szoritani, «a többi, az oda tartozó okiratokkal és adalékokkal együtt, külön önálló dolgozatba jut» . . . Sajnos a halál kiragadta munkás kezéből a tollat . . . vajon lesz-e, ki hangyaszorgalommal összegyüjtött iratai alapján a feladatnak immár könnyebb részét elvégezendi?!
 

      Dr. Angyal Pál,

      egy. m.-tanár, pécsi jogtanár”