A törvényhozás és a tudomány állása napjainkban a halálbüntetésről - Tauffer Emil 1868-ban megjelent írása

2017.01. 5. Jogi Fórum / Összefogás a Börtönügyért Egyesület

A Jogtudományi Közlöny 1868. évi 1. számában jelent meg Tauffer Emil írása, ebből közlünk részleteket.

"A törvényhozás és tudomány állása napjainkban a halálbüntetésről

 

      Többször volt e lapok hasábjain s utóbbi időben a napi sajtóban is szó a halálbüntetésről; legközelebb azaz a büntetőtörvényi javaslat tárgyalásakor talán még élénkebben is fogunk ezzel foglalkozni; előkészületül tekintsünk azonban szét Európában s tapintsunk üterére e százados betegnek.

      A boldogult nagyérdemű Mittermaier nagyszámu értekezést s munkát irt e tárgyról; élte utolsó idejében is ezzel foglalkozott s kimerité az anyagot napjainkig; szerény munkásként eleget teszünk talán feladatunknak és hazánk iránti kötelességünknek, ha utolsó terjedelmes dolgozatiból kiemeljük a tényállást s azt lehető röviden feladatunk szerint rendezve előadjuk, ujabbat mint ő, kevesebbet mondhatunk.

      Kezdjük Angolországon. Az 1861-ki törvény szerint halálbüntetés csak gyilkosság és felségárulásra van szabva; legnagyobb alkalmazást az elsőnél talál; tudnunk kell azonban, hogy az angol törvény nem ad meghatározást sem a gyilkosság-, sem az emberölésről, a cammon lawe-ra s igy Forster és Coke nevü régi juristák nyilatkozataira utal. Ezek szerint a gyilkosságra nem kivántatik ölési szándék, hanem gyilkosságnak tekintetik az is, ha a bekövetkezett halál mellett a szándék csak bántalmazásra irányult; sajátsága továbbá az angol jognak, hogy ölés esetén a praesumptio juris mindig gyilkosság mellett harczol, tehát a vádlotthoz tartozik az ellenkezőnek bizonyítása; nem létezik továbbá a külön törvény a tulajdonképeni gyermekölésről s igy a kereset mindig gyilkosságra irányul; e zavar mellett neveli az elégületlenséget az indiai legújabb — szintén angol büntető törvény, mely meghaladta az anyaországot, a mennyiben ott a halálbüntetés az élethossziglani fogsággal vagylagosan (alternative) van kiszabva s a birótól függ, melyiket alkalmazza; ezekhez járul végre a kegyelrnezési jognak Angliában félszeg gyakorlata; emlékeztetjük ugyanis olvasóinkat, hogy e jogot nem a királynő, hanem az államtitkár gyakorolja, a ki e tárgyban az elnöklő biróval teszi magát összeköttetésbe.

      Ezen szomoru állapotok végre rábirták 1866-ban a parliamentet, hogy egy enquetet küldjön ki, mely ezen kérdéseket rendező törvényjavaslatra anyagot gyüjtsön. E bizottmány lelkiismeretesen eljárt feladatában, hosszu sorát hallgatta ki a tanuk és szakértőknek, s Európa majdnem minden országának e téreni jogviszonyairól tudomást szerzett. Legfontosabbak a tanuk nyilatkozatai azért, mert oly férfiak kérdeztettek ki, kik hivatásuk körénél fogva a halálbüntetés kérdéséről a legjobb tapasztalatokat szerezhették. Bármely ország juristája tanulhat ezekből; elősorolunk a nevezetesebbekből néhányat:

      Martin az elrettentő erő bizonyságát azon benyomásban találja, melyet a halálitélet az ülésben jelenlevőkre gyakorol. Walpole (államtitkár 1853—58-ig) meg akarja e büntetést tartani, nem ugyan a biblia tételei végett, melynek nem parancsoló, hanem csak engedő erőt tulajdonit, hanem azért, mert az élet szentsége kivánja, hogy az ki ezt másban kiirtja, érezze hogy ezt csak saját életének koczkáztatásával teheti. Davis (22 év óta a newgati börtön lelkésze) a halálra itéltekkel való beszélgetéséből meggyőződött, hogy e büntetés elrettentő erővel bir, de be kell vallania, hogy a gyilkosok merényletük előtt soha nem gondolnak erre, hanem csak merényletükre s a következmények iránt közönyösek. Grey (12 évig államtitkár) tanusitja, hogy az államtitkár helyzete, kinek kegyelmezések felett kell határoznia, igen aggasztó s hogy czélszerübb volna a birónak discretionalis hatalmat adni. Mordaunt Wells (az indiai főtörvényszék birája) dicsérőleg emliti fel az indiai törvény rendelkezését. Deumann (évek óta védő bünügyekben) tapasztalatként hozza fel, hogy a halálbüntetés leghatalmasabb fegyver a „nem vétkes"sé nyilatkoztatás kivivására, mert az esküdtek mindig vonakodnak a „vétkeset kimondani, ha tudják hogy halál lesz következménye. Kelly (attorney generál) a h. b. ellen nyilatkozik s 22 esetet sorol fel, hol tévedés bizonyult be utóbb; Londonra egy év alatt 5 ártatlannak elitéltetését mutatja ki. Lévy tanár a h. b. ellen szólván, egy olyan statistikának szükségét mutatja ki, mely a gyilkosságok indokait tárgyalná, a mint ez Francziaországban folytattatik. Parry (ügyvéd) bebizonyítja, hogy gyilkosság ritkán vitetik az u. n. büntettes osztály által végbe, hanem legtöbbnyire olyanok által, kiknek előélete tiszta, ezért ezeket a h. b. nem riasztja vissza, mert mindig számitnak a fel nem fedezésre, sőt nem is gondolnak erre, mert ezen osztálynál a tettet mindig valami igen nagy ok, vagy rendkivüli elme- vagy kedélyzavar előzi meg. Cartwright (egy grófsági börtön elöljárója) vallja a büntettesek osztályábóli fegyencz inkább féli az élethoszsziglani szabadságbüntetést, mint a halált. Lawson (irlandi attorney generál) megforditja a fegyvert s azt mondja, hogy azoknak, kik e büntetés fenntartását kivánják, ki kell mutatni, hogy e büntetés megszüntetése által a gyilkosságok száma szaporodik; mi kimutatjuk, hogy mióta a betörésre e büntetést megszüntettük, ennek száma kevesbbedett. Vischers (Brüsselből) példákat emlit, melyek szerint kegyetlen gyilkosságban marasztalt s megkegyelmezett bűntettesek 12 évi büntetési idejök letelte után tökéletesen javultnak bizonyultak.

      Ezen nyomozások alapján megkészült a törvényjavaslat; 1866. márczius 25-kén terjesztetett a bill a lordok háza elé, május 2-án kezdődtek a tárgyalások, s noha nem hiányzottak a halálbüntetés eltörlésének meleg védői, pl. Romilly, lord Houghton és lord Russel, a halálbüntetés mégis megtartatott; minden a régi maradt s a közvélemény mindenhatóságára van bizva egy felvilágosodottabb korban a középkor bilincseit lerázni.

      Ide igtatjuk még Angliáról a h. b. statistikáját. Mig 1863. s 1864-ben még 41 halálitélet hajtatott végre, addig 1865. s 1866-ban csak 19. Mig 1863-ban 29 elitélt közül 22 végeztetett ki, addig 1865-ben 20 közül csak 8.

      A mi Skócziát illeti, ott ugy látszik, hogy a közvélemény inkább harczol a halálbüntetés megtartása mellett mint Angliában, noha ez utóbbinál annyiban van szerencsésebb helyzetben, a mennyiben a gyilkosságra határozott definitióval bir; annak tekintetik ugyanis azon az emberi életet kioltó gonosz szándékú cselekvény, mely vagy határozottan ölésre volt irányozva vagy azon közönyösséggel párosulva, mely a lehető következmények bármelyikét elfogadja. Statistikáját tekintve kitünik, hogy Skócziában kevés halálitélet hozatik, igy 1858., 59-ben egysem, 1863-ban 1,1855 , 1862., 1864-ben mindig kettő-kettő, 1860., 1864-ben csak 4, 1865-ben 3 ítéltetett el, de 2 kegyelmet kapott.

      Irland legujabb statistikája szerint 1856 ban 5 halálra itélt egyén közül 4 végeztetett ki, 1857-ben 8, 1860-ban szintén, 1864-ben 7 egyén itéltetett halálra, 1865-ben 5 elitélt közül 4 végeztetett ki.

      Sajátságos múltja van a halálbüntetés történetének Francziaországban, nemcsak Lucas, Guizot, Beranger neveit, de még Robespierre-t is tisztelettel kell emlitnünk, mint e büntetés theoretikus ellenzőéit, mert ez utóbbi is felszólalt 1791. május 30-án a nemzeti gyülésben a halálbüntetés ellen, megtámadván azt mint igazságtalant s megtagadván elrettentő erejét; hogy későbbi időben megfeledkezett szavairól, emberi gyöngeség!”

 

A teljes írás itt olvasható

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS