A Jogtudományi Közlöny 1903. évi 18. számában jelent Carl Krohne, a porosz belügyminisztérium börtönügyi osztályvezetőjének írása.

A börtönügy ujabb irányáról.

 

      Krohne, a porosz belügyminisztérium börtönügyi osztályának vezetője, ki ugy tankönyve, mint gyakorlati munkássága által az egész német birodalom első börtönügyi szakembere, egy magyar börtönügyi szakemberhez intézett levelében többek közt a következőket irja:

      «A főkérdés mindig az marad: mit akarunk büntető igazságszolgáltatásunkkal elérni? Bölcsészeti, speculativ czélt szolgálunk-e vagy állami és társadalmi életünk parancsoló követelésének teszünk-e vele eleget? E kérdésre adott felelettől függ a büntetési eszközök s azok alkalmazásának megválasztása, mindenekelőtt pedig annak a büntetési eszköznek a tartalma, mely mindenkor az előtérben fog állani s ez: a szabadságvesztés-büntetés. Meggyőződésem, hogy ma már börtönügyi rendszerekre nem kell oly sulyt helyezni, mint régente. Ahhoz a rendszerezés szükséges volt, hogy e téren egyáltalán tisztába jöjjünk; ma már azonban tisztában lehetünk azzal, hogy az emberrel követendő bánásmód — különösen, ha oly bonyolult emberről van szó, mint aminő a büntettes egyéni és társadalmi sajátosságánál fogva — nem szoritható egy rendszer sablonjába. Nézzük csak a magánelzárás rendszerét. Kézenfekvő, hogy a magánelzárást másként kell végrehajtani a homo litteratus-on, mint a homo rusticus-on, másként a fiatalkorun, mint a felnőtten, másként a férfiu, mint a nőn. Mi marad akkor még fen a rendszerből a magánzárkán kivül? A rendszer összes járulékai, melyekért egykor oly mérges vita folyt, hogy stall-okat, hogy elkülönitett sétaudvarokat, álarczokat alkalmazzunk-e, amit a «rendszer» integráns alkatelemeinek tartottak, mégis csak mellékes rendszabályoknak bizonyultak, melyeket lehet is alkalmazni meg nem is. Az u. n. progressiv rendszer márkáival, osztályaival, melyek hónapok szerinti fokozatokra oszlanak, értelmetlenséggé lesz az egyénnel szemben, ha sablonosan hajtjuk végre.

      Börtönügyi tudomány, helyesebben büntetés-végrehajtási tudomány voltakép azon ember lélektana, aki a fenálló jogrenddel nem fér össze, kezelésének psychologiája, melyre szükség van, hogy a jogrenddel megbarátkoztassuk. Amiként az orvostudomány a testileg vagy lelkileg beteg ember ismerete, ugy a börtönügyi tudomány a társadalmilag beteg ember megismerése, kinél a társadalmi betegséggel oly gyakran testi és lelki bajok komplikálódnak. A börtönügy épp ugy, mint az orvostudomány, tudomány és müvészet egyszerre. Ami az orvosnak az eszköz, az orvosság s annak szakszerű alkalmazása, ugyanaz a büntetés-végrehajtásnak a börtönépület és berendezése, továbbá annak alkalmazása a

jogsértő egyéni és társadalmi sajátosságához. Az orvos, aki taglóval akarna gyomormetszést végezni és a börtöntisztviselő, aki tervszerütlenül épitett és berendezett régi fogházaink egyikében akarna egy büntevőt a jogrendhez szoktatni, ugyanazon a szinvonalon áll. Igy hát a büntetés-végrehajtási tudománynak mindenekelőtt az emberekkel kell majd foglalkoznia, kik a jogrendnek ellenszegülnek vagy abba beleütköznek, a személyes és társadalmi okokkal, melyek ez ellenszegülést és beleütközést előidézik. Azután foglalkoznia kell az eszközökkel, melyeket velük szemben alkalmazni kell s akkor azt fogjuk látni, hogy az, amit ma büntetési eszköznek nevezünk s azoknak végrehajtása a legalkalmatlanabb a czél elérésére, mely után a büntető igazságszolgáltatásban törekszünk.

      Közvetlenül szólva: a szellemileg és társadalmilag csekélyebb értéküeket, a koldusokat, csavargókat, prostituáltakat és iszákosokat a büntető kezelésből (Strafbehandlung) ki fogjuk zárni, visszaesőket, kik többnyire szintén a társadalmilag csekélyebb értéküekhez tartoznak, a büntetésen felül vagy a büntetés helyett utókezelésnek fogjuk alávetni, a gyermekeket és fiatalkoruakat csupán nevelni fogjuk. Utat és módot fogunk találni, hogy a szegényügy vezetőit kötelességük teljesitésére szoritsuk, mert hisz ezeknek ma csak érdeke, hogy a társadalmilag csekélyebb értéküeket és gyámoltalanokat bünbe engedjék merülni, mert ez által eltartásuk költségeit maguktól el- és a börtönigazgatásra háritják. Gyakran ugy látom, mintha valóságos sportot üznénk abból, hogy lehetőleg sok embert juttassunk a börtönbe és fokozzunk ez által le s mintha dicsőséget keresnénk abban, hogy lehetőleg sok börtönünk legyen.

      De elég ebből ennyi. A legjobb uton vagyok, hogy társadalmi politikát üzzek, melynek igaz, hogy a büntetőpolitika kétségkivül része …. Csak jól véssük a biráknak és államügyészeknek emlékezetébe a tapasztalt angol rendőrbiró szavát: The best policy is to keep men out of prisons and not to bring them in. (A legjobb politika, ha az embereket a börtöntől távol tartjuk s nem kergetjük őket bele.) Vagy miként — ha jól emlékszem — egy svéd vagy norvég szakember valamely kongresszuson kifejezte: A fogházak legjobban akkor felelnek meg czéljuknak, ha üresen állnak».

      Igy ir Krohne a börtönügyről. Vajon ezeket olvasva, igazat adhatunk-e Binding-nek, ki egyszer hallgatói előtt igy nyilatkozott: Es gibt ebensowenig eine Gefangniss-wissenschaft, als es keine Hinrichtungswissenschaft gibt?”