Rabok munkában

2018.03. 6. Jogi Fórum / Sereg András

Napjainkban 18 ezer személyt őriznek börtönökben, és közülük csak minden második végez munkát. Bár a kormány célja a fogvatartottak önellátása és teljes foglalkoztatása, ma még a fogvatartás több tízmilliárdos költségének javát az adófizetők teremtik elő. És - ami még talán ennél is fontosabb - a munka és a tanulás nemesít, és segíti a szabadulást követő visszailleszkedést a társadalomba.

A fogvatartottak önellátása és teljes foglalkoztatása kormányzati cél – jelentette ki Pintér Sándor belügyminiszter, amikor 2013 őszén átadta az Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben a félmilliárd forintból megépített vágóhidat, amely nyolcvan elítéltnek ad munkát. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 2013-as adatok szerint 28,13 euróba (mintegy 8700 forintba) került egy rab egynapi börtönben tartása és a fogvatartottak száma 18 ezer fő, akkor könnyen kiszámolható, hogy mintegy 60 milliárd forintba kerül évente a fogvatartás. Ezt a rengeteg pénzt az elmúlt évtizedekben túlnyomórészt az adófizetők teremtették elő.

A kormány az elmúlt években nagy erőfeszítéseket tett az elítéltek teljes foglalkoztatásáért, amely magában foglalja a munkáltatást, a terápiás foglalkoztatást, valamint az oktatást és a képzést is. A foglalkoztatáson belül mind nagyobb hangsúlyt kap a munkáltatás, amiben a 18 ezer fogvatartottból 2016-ban már csaknem kilencezren vettek részt. A bv-szervezet évkönyve szerint „a munkaköteles fogvatartottak teljes körű foglalkoztatása érdekében további fogvatartotti munkahelyek létesítése szükséges. Ennek érdekében a tervek között szerepel a külső gazdálkodó szervekkel történő munkáltatás növelése.”

A munka nemesíti a lelket. - Elítéltek dolgoznak a műhelyben - Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

A megoldást segíti, hogy 2015. január 1-jén hatályba lépett a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (Bvtv.), amely hazánk történetében először a legmagasabb jogszabályi szinten szabályozza a végrehajtásra vonatkozó rendelkezéseket. A kódex alapvető célként határozza meg az elítéltek társadalomba való visszailleszkedésének elősegítését és a szabadulás utáni jogkövető életmód kialakításához szükséges feltételek biztosítását.

A Bvtv. 83. §-a szerint a szabadságvesztés végrehajtásának célja az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt a szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon.

A végrehajtás alatti reintegráció magába foglal minden olyan tevékenységet, amely elősegíti, támogatja a visszailleszkedés hatékonyságát és a visszaesés esélyének minimalizálását. Itt nem csak a bv. intézetben szervezett programokra kell gondolni, mivelhogy más szervekkel együttműködve eredményesebben szolgálható a büntetés-végrehajtás céljának megvalósítása. A törvény a leglényegesebb foglalatosságokat sorolja fel, amelyek a kinti életben is a nagy jelentőséggel bírnak: mint a szakképzést, az oktatást és a munkáltatást.

A törvény VI. fejezete tartalmazza a munkáltatás szabályait. Ez a fejezet szól arról, hogy a munkáltató szerződése alapján az elítélt írásbeli hozzájárulásával más gazdálkodó szervezetnél is végezhet munkát. A szerződésben a munkáltatói jogok kizárólag azon része ruházható át, amely a Bvtv.-ben szabályozott jogok és kötelezettségek gyakorlását, illetve az elítéltek személyiségi jogait nem sérti.

A foglalkoztatás, munkáltatás lényegét a Bvtv. 216. § (1) bekezdése foglalja össze, amely szerint az elítéltek által végzett termelőmunka szervezése során törekedni kell a büntetés-végrehajtási szervezet önellátóvá és részben önfenntartóvá tételére. Az állam a mindenkori költségvetés teherviselő képességének megfelelően az adójogszabályokban meghatározott adó- és járulékkedvezményekkel támogatja az elítéltek teljes körű munkáltatásának megvalósítását és a szabadulás utáni munkavállalását. A munkáltatás további sajátossága, hogy a szerződés nem munkáltató és munkavállaló szabad elhatározásából létrejött szerződésen alapul, hanem az elítélt számára kötelezően előírt jogszabályi rendelkezésen.

 

Pintér Sándor átadja az állampusztai bv-intézetben felépített barmfivágóhidat - Fotó: Tuba Zoltán / Origo

Napjainkban az elítéltek munkáltatása három különböző formában történik:

  • költségvetési munkáltatás, jellemzően az intézmény fenntartásában történő közreműködést jelenti (karbantartási, konyhai stb. munkálatok elvégzése);
  • büntetés-végrehajtási gazdasági társaságoknál történő foglalkoztatás (mezőgazdasági, ruházati, fa-és vegyesipari, vagy papíripari profillal rendelkező gazdasági társaságok); 
  • külső gazdálkodó szervezet által történő foglalkoztatás (a büntetés-végrehajtási intézet és külső vállalkozás szerződése alapján történhet).

A fogvatartottak munkáltatása nem munkaviszony, hanem a Bvtv.-ben meghatározottak alapján megvalósuló büntetés-végrehajtási jogviszony keretében történik, ugyanúgy, mint az alapfokú iskolai oktatás, a szakirányú képzés, a terápiás foglalkoztatás, a művelődési, a szabadidős, a sport, továbbá a személyiségfejlesztő és gyógyító, rehabilitációs programokon való részvételi lehetőség is. (6/1996. IM rendelet 73. §).

A munkavégzéshez való jog érvényesülésének objektív és szubjektív akadályai vannak. Az objektív nehézségek közül meghatározó a fogvatartotti állomány létszámához igazodó megfelelő munkalehetőség hiánya. A legnagyobb gondot a vállalkozások, intézmények megrendeléseinek csökkenése jelenti. A magánvállalkozások nem szívesen dolgoztatnak bv. intézetben fogva tartott munkaerőt, annak ellenére, hogy a foglalkoztatásnak lényegesen kedvezőbb költségvonzata lenne. A külső foglalkoztatásra szintén kevés a lehetőség, bár ez területileg eltérő. Komoly nehézség forrása az intézeteknél tapasztalható telítettség is, amely miatt a relatíve több fogvatartottra kevesebb munkahely jut. A foglalkoztatás szubjektív akadályai az elítélt oldalán jelentkeznek. Az elítélteknek ugyanis akkor van nagyobb esélyük a munkáltatásra, ha valamilyen szakképzettséggel, szakmai gyakorlattal rendelkeznek. Csakhogy a fogvatartottak jelentős része iskolázatlan, szakképzetlen, segédmunkásként vagy mezőgazdasági idénymunkásként foglalkoztatható. További akadálya a munkáltatásnak az is, hogy a fogvatartottak egészségi állapota az átlagnépességnél rosszabb, így gyakran csak könnyű fizikai munkát végezhetnek. Külön gondot jelent a csökkent vagy megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, az állapotuknak megfelelő munka hiánya.

A reszocializációhoz számottevően hozzájárul, hogy az elítélt az elvégzett munkájáért díjazásban részesül. Több funkciója is van, egyfelől a családját tudja támogatni. Az sem ritka, hogy a rokonság olyan mélyszegénységben él, amiért szükséges, hogy a börtönből anyagi forráshoz jussanak. Másrészről a fizetésének egy hányadát személyes szükségleteire fordíthatja, továbbá szabadulása idejére is megtakaríthat. Mértékének megállapításához a teljesítményt, a ledolgozott időt veszik alapul. A Bvtv. értelmében az alapmunkadíj mértéke a minimálbér egyharmada.

Az elítélt munkadíjat kap, nem pedig munkabért. Ennek oka, hogy a büntetése alatt büntetés-végrehajtási jogviszonyban, nem pedig munkaviszonyban áll. Az elítélt tehát a jövedelméből nem fizet adót és járulékot. Az érvényes jogszabályok szerint az elítélt munkadíja a nyugdíjjal azonos módon adózik. Jellemzően azonban ritkán van összevonandó jövedelem, amely adókötelezettséget generálna. Sem a munkáltató társaságok, sem pedig a költségvetés – a büntetés-végrehajtási intézetek – nem fizetnek az elítélt után a társadalombiztosítási járulékot, illetve az egyéb költségek alól is mentesülnek (úgy mint például a munkaadói járulék).

A büntetés-végrehajtásnál foglalkoztatottak munkáltatásával kapcsolatosan olyan sajátos többlet-költségek merülnek fel, ami már eleve jelentős terheket ró a büntetés-végrehajtásra, az állami költségvetésre. A költségvetési teherbírás korlátai mellett ez is indoka az alacsonyabb mértékű díjazásnak. Jelenleg a fogvatartottak által végzett munka eredménye nem fedezi a rá fordított költségeket, a munkáltatás esetleges nyereségét a termelés finanszírozására fordítja a büntetés-végrehajtási szervezet.

Azok az elítéltek, akik dolgoznak, hozzájárulnak a saját fenntartásukhoz, vagyis levonnak a keresményükből egy bizonyos napidíjat (300 Ft/nap). Ez lényegében egybevág az elítéltek foglalkoztatási alapelveivel, ugyanakkor azt is sugallja, hogy nem éri meg dolgozni, hiszen mindenki más is megkapja az ellátást anélkül, hogy dolgoznia kellene.

Aki dolgozik, kevésbé érzi, hogy börtönben van. - Rabok takarítják a kecskeméti temetőt - Forrás: nyugat.hu

Több helyen az országban az elítéltek vállalkozóknak, cégeknek dolgoznak: Sátoraljaújhelyen a foglyok rendszeresen végeznek bérmunkát környékbeli szőlőültetvényeken, míg Kalocsán zöldséget kapálnak, Márianosztrán állattartó-telepeken dolgoznak. Az országban huszonnyolc büntetés-végrehajtási intézet és tizenkét bv. gazdasági társaság működik. A fogvatartottak gyártanak munkaruházatot, cipőt, fűrészárut, WC-papírt, fémszerkezeteket, épületelemeket, iroda- és konyhabútorokat. Emellett dolgoznak a hulladékgazdálkodásban, a textiltisztításban, de a szarvasmarha-tenyésztésben is.

Sem célját, sem a jogviszony jellegét tekintve nem vonható egyenlőség a büntetés-végrehajtás során a foglalkoztatás keretében történő munkáltatás és a szabad élet viszonyai között létesített munkaviszony között. További lényeges különbség, hogy a munkaviszony létesítésének célja a létfenntartás, míg a büntetés-végrehajtási jogviszony keretében az elítélt részére az állam teljes ellátást biztosít. Az elítéltet munkával a büntetés-végrehajtási intézet vagy az e célra alapított gazdálkodó szervezet foglalkoztatja. A bv. szerv szerződése alapján az elítélt – írásban megadott hozzájárulásával – más gazdálkodó szervezetnél is végezhet munkát. Ez utóbbi foglalkoztatás feltételeként az elítélt hozzájárulásának szükségességét – az ILO Egyezmény 2. cikkére figyelemmel – az egyes büntető vonatkozású törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény iktatta be 2012. január 1-jei hatállyal.

Az ILO Egyezmény alkalmazásában a kényszer- vagy kötelező munka kifejezés vonatkozik minden olyan munkára vagy szolgálatra, amit valamilyen büntetés terhe alatt valakitől követeltek, és amire a munkára kötelezett személy nem szabad akaratából vállalkozott. A kényszer- vagy kötelező munka kifejezés nem vonatkozik minden olyan munkára, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitől, feltéve, hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és ellenőrzése alatt kell végezni. Tekintettel arra, hogy a szerződések alapján külső gazdálkodó szerv által foglalkoztatott elítélt esetén bizonyos jogosítványok, a munkaszervezése, ellenőrzése esetén a munkáltatót illetik meg, indokolt volt a külső munkáltatást az elítélt hozzájárulásához kötni.

Az elmúlt években jelentős mértékben csökkent a bűncselekmények száma. Míg 2010-ben több mint 400 ezer, addig 2017-ben csupán 195 ezer bűnesetet regisztráltak. A kedvező tendencia fenntartásához – a gazdasági folyamatok mellett – aktív bűnmegelőzési programra is szükség van. Olyanra, amely a legveszélyeztetettebb emberekre koncentrál: a fiatalokra, a nőkre, a visszaesőkre vagy éppen a reintegrációs őrizetesekre. Utóbbiaknak ma még nagyon kevés a munkalehetőségük, ezért folyamatosan fenyegeti őket a visszaesés réme. Ráadásul a reintegrációs őrizet alatt is fennáll a büntetés-végrehajtási jogviszonyuk, ezért segélyre sem jogosultak, de feketén sem tudnak dolgozni az elektronikus nyomkövető miatt.

  • kapcsolódó anyagok
MUNKAJOG
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS