Megváltozott ellenjegyzés - Az új ügyvédi törvény okiratszerkesztésre vonatkozó rendelkezései

2018.05. 9. Jogi Fórum / Török Soma

Az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény számos változást hozott az ügyvédség életébe. Új szabályozást kapott - többek között - az ügyvédi ellenjegyzés jogintézménye is. A jogalkotó szándéka a bizalmi hatás erősítésén túl feltehetőleg a jogalkalmazás bizonytalanságainak kiküszöbölése volt. Az új szabályok gyakorlatba átültetése azonban korántsem zökkenőmentes.

2018. július 1. napjával a tavaly májusban elfogadott új ügyvédi törvény utolsó rendelkezései is hatályba lépnek. Számos egyéb, nagy horderejű strukturális változtatás mellett (mint például a jogtanácsosok és jogi előadók kamarai integrációja, az ügyvédek által törvényesen végezhető tevékenységek körének bővülése, illetőleg az ügyvédi felelősségbiztosítás összegének megemelése) az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: „Ütv.”) módosította és új részletekkel gazdagította az okiratszerkesztés és az ügyvédi ellenjegyzés szabályait is. Amint azonban az a törvény hatályba lépése óta eltelt idő gyakran kellemetlen tapasztalataiból is kiderül, ennek az első látásra egyértelműnek és könnyen alkalmazhatónak tűnő szabályegyüttesnek a gyakorlatba történő átültetése képes volt az ügyvédeket és a jogalkalmazó szerveket is egyaránt komoly kihívások elé állítani.

A szerződések, beadványok és más iratok készítését nem meglepő módon már az 1998-as ügyvédi törvény is az ügyvédek tipikus feladataként tételezte, ezzel egyidejűleg adós maradt ugyanakkor az okiratszerkesztés pontos tartalmának meghatározásával. Bár ez a hiány a gyakorlatban eddig sem vezetett komoly ellentmondásokhoz, az Ütv. ehhez képest azonban mégiscsak egyértelmű helyzetet teremt, amikor is a 42. § (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik: „az ügyvéd (…) az ügyfél jognyilatkozatáról okiratot szerkeszthet.” Ez az egyszerű, és túl sok magyarázatra látszólag nem igazán szoruló rendelkezés pedig az ügyvédi tevékenység szempontjából számos réteget hordoz: nem csak anyagi- és eljárásjogi vonatkozásai vannak, de expressis verbis rögzíti azt is, hogy az okirat, mint az ügyvéd által nyújtott intellektuális szolgáltatás megtestesülése, az ügyvéd szellemi teljesítményének hordozója, az ügyvéd kezei közül kikerülhető egyik legjellegzetesebb termék is egyben. 

Ami az okiratszerkesztés anyagi jogi vonatkozásait illeti: a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. V. törvény (a továbbiakban: „Ptk.”) szerint a jognyilatkozat joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat, jognyilatkozat pedig szóban, írásban vagy ráutaló magatartással tehető. Az írásban megtett jognyilatkozat a Ptk. szerint akkor érvényes, ha a jognyilatkozat legalább lényeges tartalmát írásba foglalták, egy jognyilatkozat írásban megtettnek pedig akkor minősül, ha azt a nyilatkozó fél aláírta (valamint akkor, ha a jognyilatkozat közlésére a benne foglalt tartalom változatlan visszaidézésére, a nyilatkozattevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosítására alkalmas formában kerül sor – ez utóbbi eset azonban, mivel első sorban az elektronikus aláírás témáját érinti, kívül esik a jelen cikk által vizsgált tárgykörön).

Vagyis, ha a „jognyilatkozó” a jognyilatkozatát kézzel írja le, majd pedig alá, például egy papír zsebkendőre, vagy éppen a 80-as évek krimijeit idéző módon egy nyomtatott bulvárlapból vágja ki a betűket, és ezeket ragasztja fel megfelelő sorrendben egy papírlapra, majd az így készült dokumentumot írja alá, akkor a fentiek szerint írásban megtettnek minősülő jognyilatkozata éppúgy alkalmas lesz joghatás kiváltására, mintha a jognyilatkozatot tartalmazó okiratot ügyvéd szerkesztette volna. Az ügyvéd ugyanakkor, amikor okiratot szerkeszt, és az ügyfele jognyilatkozatát írásba foglalja (ez pedig implicit módon a szerződés szerkesztését is jelenti, hiszen ne feledjük: a szerződés két fél kölcsönös, egybehangzó jognyilatkozata), biztosítja a jognyilatkozat ellentmondás-mentességét, a jogszabályoknak és a szakmai sztenderdeknek való megfelelését, azt, hogy annak tartalma akár bújtatottan is, de semmi esetre se tartalmazzon az ügyfelére nézve hátrányos rendelkezéseket, valamint azt, hogy az okirat referenciapontként szolgáljon az alapul fekvő jogviszonnyal kapcsolatban esetlegesen felmerülhető (jog)viták során. Amint pedig azt fentebb is írtuk, egy pontosan, szépen szerkesztett, átlátható, következetes és közérthető okirat mint termék, bizonyos fokig az ügyvédi működés minőségének indikátora is lehet: jelezheti a professzionális hozzáállást, marketing-megfontolásokat kifejezésre juttatva képes arra, hogy az ügyvéd/ügyvédi iroda arculatát, az ügyfelek részére közvetíteni kívánt üzenetet megtestesítse, és nem utolsó sorban biztosítja a színvonal állandóságát, azzal, hogy a forma természetesen soha nem kerülhet előtérbe a tartalomhoz képest.

Az ügyvéd az általa, vagy az irodája közreműködésével az eddig ismertetetteknek megfelelően szerkesztett okiratot – a ’98-as ügyvédi törvény és az Ütv. szerint is – ellenjegyezheti, ennek az okiratszerkesztéssel karöltve járó intézménynek pedig már eljárásjogi szempontból, mégpedig a bizonyítás körében van jelentősége. Az Ütv. szerint (a korábbi szabályozással lényegében megegyező módon) ugyanis az ellenjegyzéssel az ügyvéd azt tanúsítja, hogy (i) az okirat megfelel a jogszabályoknak, (ii) a felek nyilatkoztak arról, hogy az okiratban foglaltak az akaratuknak megfelelnek, és (iii) hogy az okiratot a felek előtte írták alá, vagy az okiraton szereplő aláírást előtte sajátjukként ismerték el. Eljárásjogi szempontból mindez annyit tesz, hogy a polgári perrendtartás szabályainak értelmében (egy 2016-os törvénymódosítás eredményeképpen mind az 1952. évi, mind pedig az Ütv-hez hasonlóan idén hatályba lépett 2016. évi Polgári Perrendtartások szerint) az ügyvéd által ellenjegyzett okirat az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy annak kiállítója az okiratban foglalt nyilatkozatot megtette, illetőleg elfogadta, vagy magára kötelezőnek ismerte el.

Az Ütv. hatályba lépését megelőzően az ügyvédi ellenjegyzés részletszabályai az egyes jogszabályokban sporadikusan elszórva voltak fellelhetőek: egyrészt a ’98-as ügyvédi törvény, másrészt az ingatlan-nyilvántartási törvény tartalmazott rendelkezéseket erre nézve, de az ügyvédi ellenjegyzés alkalmazásának mikéntje – legyünk őszinték – jelentős mértékben függött a hivatali és bírósági jogalkalmazás partikularizmusától is.

Ezt a status quot megszüntetve az Ütv. az ügyvédi ellenjegyzés szabályait egy helyen foglalta össze, valamint, elejét kívánva venni az adott esetben hivatalonként és személyenként eltérő követelményeket támasztó jogalkalmazásnak, egyértelműen meghatározta az ellenjegyezhető okiratok attribútumait is. Eszerint az ellenjegyzett okiratot „(i) több oldalból álló okirat esetén folyamatos oldalszámozással kell ellátni, (ii) minden oldalán a feleknek vagy arra az okiratban meghatalmazott félnek kézjegyével kell ellátnia, (iii) a feleknek alá kell írniuk, (iv) az ellenjegyző ügyvédnek a neve, a kamarai azonosító száma, az ellenjegyzés ténye, továbbá az ellenjegyzés helye és időpontja feltüntetése mellett alá kell írnia”, az ellenjegyző ügyvéd, továbbá a papíralapú okiraton az aláírása oldalán elhelyezi szárazbélyegzője lenyomatát (Ütv. 43. § (2) és (3) bekezdés). Az Ütv. a hitelesség megerősítése érdekében továbbá megállapítja, hogy az ellenjegyzett okiratok esetében csak akkor mellőzhető az okirat minden oldalának a felek kézjegyével történő ellátása, ha a papíralapú okirat lapjait az ellenjegyző ügyvéd úgy fűzi össze, hogy az az okirat sérelme nélkül ne legyen megbontható (illetve, ha az elektronikus okiratot minden fél minősített, vagy minősített tanúsítványon alapuló fokozott biztonságú elektronikus aláírásával és időbélyegzővel látja el). A Budapesti Ügyvédi Kamara által kiadott, az ügyvédi ellenjegyzésről szóló tájékoztató az ellenjegyzendő papíralapú okirat összefűzésére a ringlizés (más néven szegecselés), vagy az összefűzés módszerét javasolja.

Annak ellenére, hogy mind az ügyvédi ellenjegyzés szabályainak megváltoztatása mögött meghúzódó jogpolitikai indokok, mind pedig az új szabályozás tartalma meglehetősen egyértelműnek tekinthetőek, az új szabályok gyakorlatba történő átültetése a szakmához eljutó hírek és a megélt tapasztalatok alapján koránt sem bizonyultak zökkenőmentesnek. Számos, a földhivatali ügyintézések során felmerülő fennakadásról, elutasított, hiánypótlásra visszaküldött cégbírósági beadványról lehet hallani, ezek a fennakadások pedig mind az ügyintéző hivatalok és a bíróságok eltérő jogértelmezéséből fakadnak: abból, hogy a gyakorlat szerint az első olvasatra egyértelműnek tűnő rendelkezések is felvethetnek olyan kérdéseket, amelyek gátját szabhatják a szabályozás által eredetileg elősegíteni és garantálni kívánt hatékonyságnak és jogbiztonságnak. (A földhivatali eljárásokban például kérdéseket vetett fel, hogy az ellenjegyzés új szabályainak értelmében vajon a feleknek az üres lapokat is el kell-e látniuk a kézjegyükkel, illetőleg összefűzés esetén az üres oldalakat is sorszámozással kell-e ellátni; hogy amennyiben az okiratszerkesztő ügyvéd szárazbélyegzőjén feltüntetésre került az ügyvéd kamarai azonosító száma, akkor az ellenjegyzés helyénél is fel kell-e tüntetni azt; és a cégbírósági beadványok esetén továbbá az elektronikus dokumentumok elkészítése során vajon a papíralapú ellenjegyzés szabályai szerint kell-e kipreparálni az egyes társasági okiratokat?)

A következetesen alkalmazandó és alkalmazható szabályozás keretei tehát rendelkezésre állnak, a kérdés most már csak az, hogy a jogalkotói szándék mikor fog tudni ténylegesen meghonosodni a haza jogalkalmazást az évtizedek óta jellemző partikularizmusban. 

  • kapcsolódó anyagok
ÜGYVÉDSÉG
JOGALKOTÁS