Dr. Tóth Tihamér

2014. február 19. Kende Katalin, Budapest

Egykor biológusnak készült. Később megérintette a diplomata pálya lehetősége. Aztán versenyjogász lett. Hat évig állt a Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsának élén. Ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékán-helyettese. A napokban jelent meg legújabb, hétszáz oldalas könyve az Európai Unió versenyjogáról. Soron következő angol tanulmánya a verseny és az etika kérdéseit boncolgatja. Dr. Tóth Tihamér nem is tudja, hányadik kötet ez munkái sorában.

Talán meg kellene számolnia…

Igaza van. De némelyiknek a címére, vagy a témájára sem emlékszem. A legelsőt nem fejeztem be, már nem is fogom. Ugyanis hosszú ideig biológus akartam lenni, és diákként, az állatok rendszertanát követve fogtam könyvírásba. Az emlősökön túljutottam, de a verébalkatúaknál feladtam. Túlságosan sok volt belőlük…

Mi lett a biológusi álmokból?

Elmúltak. Szerettem a magyart, a történelmet, s jogász-családba születtem…Tehát a jogi karon, Szegeden tanultam tovább. A sors jóvoltából, diploma után nem sokkal, vissza is tértem oda – oktatni, a munka mellett, persze. Akkoriban írtam az első könyvemet, amely az Unió, illetve akkor még Európai Közösség versenyjogát mutatta be. Tankönyv volt, jóval soványabb a mostaninál. Két kiadást is megért, ami nagy szó, mivel nem kevés bátorság kellett a megírásához, mint ahhoz is, hogy egyáltalán katedrára álljak, hiszen még nem voltam igazán jártas a versenyjogban. Ne feledje, a kilencvenes évek elején, amikor egyetemre jártam, jóllehet a GVH már működött, ilyen tárgyat nem oktattak. A polgári jogi órákon elvétve hallottunk trösztökről, esetleg külföldi kartellekről, tisztességtelen piaci magatartásokról. Ezek, pályámat illetően, aligha lehettek meghatározó élmények.

Mégis mi adta az inspirációt a versenyügyekhez?

A piac működése mindig is érdekelt. Fél évet tanultam Angliában, ott fedeztem fel az uniós jogi vonulatokat. A nagy ösztönzést azonban a munkahelyemtől kaptam. Az egyetem után a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában, az európai közösségi osztályon helyezkedtem el. Portfóliómban, a külkereskedelem és a mezőgazdaság mellett, szerepelt a versenypolitika is. Ekként ismerkedtem meg a GVH-val, amellyel aztán szoros munkakapcsolatban álltam, részt vettem a versenyjogi képzéseken, és szép lassan rabul ejtett e területet.

Tehát a következő munkahelye már a GVH volt.

Egy kis kitérővel. Bizonyos átszervezés folytán munkakörömmel együtt a Külügyminisztériumba kerültem. Mondhatnám, lehettem volna diplomata, de az első ott töltött esztendő után megérlelődött elhatározásom, hogy váltanom kell. Jobbkor nem is jöhetett volna Vissi Ferencnek, a GVH akkori elnökének megkeresése. Fiatal, dinamikus munkatársakra volt szüksége, és én örömmel elfogadtam hívását. Három esztendeig a hivatal nemzetközi irodáján voltaképpen ugyanazt a területet gondoztam, mint korábban, főnököm, Sárai József segítő-irányító szárnyai alatt. Aztán a versenytanács titkáraként folytattam. Jó iskola volt, beleláthattam a versenytanács-tagok számomra misztikus munkájába. Ők, tiszteletre méltó, nagy tudású szakemberként, magasan a hivatali hierarchia fölött, a „hegy csúcsán” tevékenykedve hozták meg döntéseiket. Óriási elismerésnek számított, hogy utóbb, titkárból versenytanács-taggá neveztek ki. A korábbi versenytanácsi elnök, Berke Barna 2003-ban távozott, és Nagy Zoltán, a GVH elnöke bizalmat szavazott nekem.

Izgalmas időszakban volt a versenytanács elnöke. Gyakran lecsapott a jogsértőkre az újonnan szervezett kartellcsoport, visszhangos ügyek, döbbenetes, milliárdos bírságok jellemeztek azokat az éveket.

A privatizáció folyományaként, a piacok újrafelosztásával, vagy éppenséggel új piacok megjelenésével, a nagy ügyek már Berke Barnát is megtalálták. Annak idején szinte egymásba értek az úgynevezett cement-ügyek, mozgolódott a mobilpiac, sok baj volt a kábeltévés cégekkel. Az én időmben az útépítéseket, illetve a közbeszerzéseket vette a hivatal górcső alá, kétségtelen, eredményesen. Valóban hatékonyan dolgozott a kartellcsoport, létrejöttek olyan új jogintézmények, mint például az engedékenység, ismert volt a bírságközleményünk, és a korábbi 10-20 millió forintos bírságok milliárdos nagyságrendűre is nőttek. Nem véletlenül, hiszen hasonló folyamatok mentek végbe Európában is. A GVH mindenesetre az ezredforduló után, ezekből az ügyekből tanulta meg igazán, hogyan kell vizsgálatot folytatni, miképpen kell kutatni, vagy bizonyítékokat kezelni, illetve jól, egyértelműen bizonyítani például egy kartell-ügyben a jogsértést úgy, hogy az a bíróság előtt is megállja a helyét. Fontos változásokat hozott az uniós csatlakozás is, a GVH egyben európai versenyhivatallá is vált.

2009-ban mégis búcsúzni kényszerült.

Lejárt a mandátumom, és nem kaptam újabb felkérést. Komolyan fontolgattam egy brüsszeli állást, egy igazgatói interjún egészen a végső körig jutottam. Végül is nem bántam meg, hogy az „egyetem-ügyvéd párosítás” mellett döntöttem. Akkori már hosszú évek oktatómunkájával kötődtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemhez. Immár főállású munkahelyemmé vált, és ennél jobb aligha történhetett volna velem. Nagyon szeretek tanítani, és itt – elődömnek, Boytha Györgynének is köszönhetően, aki egyébként 2000-ig, a Versenytanács első elnöke volt – hagyományosan jó a versenyjogász képzés. A Pázmányon vezették be először, és hosszú ideig egyedülállóan, két féléves kötelező tantárgyként a versenyjogot. Lehet angolul is hallgatni, amit én különösen szorgalmazok. Meggyőződésem, hogy nemcsak a versenyjog, hanem több más jogi tárgy oktatásában is nagyobb hangsúlyt kellene kapnia az angol nyelvnek. Régóta, sikerrel képzünk versenyjogi szakjogászokat. Szerénytelenség nélkül állíthatom azt is, hogy itt, a Szilágyi Pál kollégám vezetésével működő Versenyjogi Kutatóközpontban folyik a legkomolyabb tudományos munka. A jövőben szeretnénk ebbe minél több diákunkat is bevonni, mert bár a jog egy szűk területét műveljük, tudomásul kell vennünk, hogy a verseny szerves része életünknek. A versenyjog a piacgazdaság alapköve, és leágazik, szorosan kapcsolódik számos további jogághoz.

Hogyan ítéli meg a múlt év novemberében módosult versenytörvényt?

Szükségszerű lépés volt, hiszen a törvényt legutóbb 2009-ben módosította a parlament. A gazdaságban, az uniós irányokban, a kapcsolódó törvényekben illetve a bírói gyakorlatban az óta bekövetkezett változásokat követnie kell a versenytörvénynek is. Lényeges, hogy az alapvető szabályok nem változtak. Megkerülhetetlen volt viszont az igazodás a közigazgatási eljárás új szabályaihoz, és fontos, hogy némely rendelkezések a módosításokkal világosabbá váltak. Bekerült azonban törvénybe olyan új intézmény is, mint az úgynevezett egyeztetéses eljárás, amely bizonyos bírságcsökkentéssel kecsegteti a jogsértését beismerő vállalkozást. Az eljárások gyorsítása érdekében született de, akárcsak többeknek, így nekem is aggályaim vannak érvényesüléséről. Különösen vitatható feltétel, hogy a bírság csökkentéséért, a beismerőnek le kell mondania jogorvoslati jogáról. Tény, hogy hosszadalmasak a versenyfelügyeleti eljárások, esetenként tíz esztendőbe is beletelik, míg egyik-másik ügyben jogerős ítélet születik. Ennyi idő után már nincs hatása a bírságnak, bármilyen nagy összegű is. Az ügymenet gyorsításának azonban aligha elfogadható útja a jogról való lemondás.

Javasolna megoldást?

A Polgári perrendtartás leendő kodifikációja során például érdemes megfontolni a versenyügyek bírósági kontrollrendszerének hatékonyságát. Sokan elfeledik, hogy a versenytanács nagy tudású szakemberekből álló kvázi bírói testület. Hozzáértő döntése felett miért ne lehetne elegendő egy erős, háromtagú, nem csupán bírák alkotta tanácsból álló, egyfokú kontroll? Közgazdász, versenyjogi szakértő is helyet foglalhatna a bíró mellett. Az ítélet után pedig minden további bírósági szint helyett csak a kúriai felülvizsgálat következhetne.

Milyennek találja a mai versenyügyeket?

Ugyanolyan érdekesek, mint nyolc-tíz éve. Csak most nem a cement-, vagy az építőipar áll a középpontban, hanem a pénzintézetek, a banki piacok, a vizsgálatok pedig nem szabálytalan összefonódásokra, vagy közbeszerzésekre, hanem a bizalmas információcserékre irányulnak elsősorban. Izgalmas és nehéz terep. Felderítésük és megítélésük nem csupán nálunk, hanem Európa-szerte megannyi kérdést generál. Van, amikor a bizalmas üzleti információ-cseréknek a fogyasztót károsító áremelés a következménye. Lehet azonban versenygerjesztő is egy bizalmas üzleti tájékoztatás. Úgy vélem, abban az esetben, amikor az információkartell versenyt gátló hatással jár, valóban komoly szankciókat kell alkalmazni. Ha viszont nem kelt zavart a piacon, vagy kifejezetten kedvezően befolyásolja azt, úgy nincs helye a tiltásnak, bírságnak.

Nem kizárólag a katedráról szemléli a versenyjogi eseteket. A Réczicza White &Case Ügyvédi Iroda ügyvédjeként jár el a versenytanács előtt. Milyen az ellenérdekű oldalon állni?

A GVH-ba még mindig kicsit hazamegyek, de az adott ügyet illetően nincs bennem ambivalencia. Kivártam a türelmi időt, két évig nem szerepeltem a versenytanács előtt, azóta is csak egy-két alkalommal képviseltem ügyfelet. Kétségtelen, nagy előny a hajdani VT-elnöki tapasztalatom. Igen hasznosnak tartom azt is, hogy megismertem az üzleti szférát. Azt hiszem, a vizsgálókat és a versenytanácstagokat is gazdagítaná az ügyek feltárásában és megítélésében a „kinti”, a gazdasági forgalomban szerzett jártasság. Legalábbis meggyőződésem, ha netán visszakerülnék a GVH-ba, jobb hivatalnok lennék azáltal, hogy résztvevője voltam az üzleti folyamatoknak.

Visszatérne?

Nem, nincs napirenden! Itt, most, a helyemen vagyok.


Tóth Tihamér 1994-ban szerzett diplomát a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 1994 és 1997 között a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában és Külügyminisztériumban dolgozott az EK-integráció gazdasági jogához kapcsolódó területeken. 1997-ben került a Gazdasági Versenyhivatalba, ahol a Nemzetközi Irodán, a Versenytanács tikárságán dolgozott, majd versenytanács-taggá nevezték ki. 2003-ban lett a Versenytanács elnöke. 2001-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, majd kutatási és nemzetközi dékán-helyettese . A Réczicza White &Case Ügyvédi Iroda ügyédje.

A kilencvenes évektől tanít, a Szegedi Tudományegyetemen, majd a PPKE-n. 2001-ben szerzett Phd címet a szegedi egyetemen. A Versenyjogi Kutatóközpont Tudományos Tanácsának vezetője, tagja a nemzetközi versenyjogi egyesület, az LIDC Tudományos Tanácsának. Számos szakcikk és könyv szerzője, társszerzője.

Felesége jogász. Négy gyermekük van, a legidősebb jogi egyetemre készül. Dr. Tóth Tihamér „különös ismertetőjele”, hogy két évtizede naponta két órát vonatozik vidéki otthona és Budapest között. Ezen nem változtatna semmi pénzért, hiszen megfizethetetlen luxus, hogy napi két órát kizárólag csendes munkával és olvasással tölthet.

  • kapcsolódó anyagok
VERSENYJOG