Dr. Láncos Petra

2016. április 27. Török Soma, Budapest

A nyelv, mint a jog hordozója művelést igényel, ha meg akarjuk őrizni kultúráját és presztízsét - vallja Láncos Petra, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának docense, tolmács és szakfordító, a Herczegh Géza Nemzetközi Jogi Emlékérem idei díjazottja, aki szerint, ha valaki szóból él, mint a jogász, akkor nem engedheti meg magának, hogy ne a nyelvi normák szabatos használatával írjon, kommunikáljon.

Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban című doktori értekezésedet egy Davitz idézettel kezded, melyben szerző a társadalomtudományok terén folytatott kutatások, és a kutató életében fellelhető valamilyen személyes mozzanat közötti szoros összefüggésre, ok-okozati viszonyra hívja fel a figyelmet. Hogyan jelent meg ez a gondolat a saját életedben?

Nem titok, hogy gyerek koromban több országban is éltem, ezért korán megtanulhattam angolul és németül is. Afrikában tapasztaltam meg, hogy ami itthon kivétel, az ott teljesen természetes, vagyis, hogy mindenki legalább két nyelven, a törzsi anyanyelvén és a gyarmatosítók nyelvén is beszél. Valójában csak Európára jellemző az egynyelvűség, mely a nemzetállamok építéséhez kapcsolódó nyelvpolitikának volt köszönhető. Köztudott, hogy régen a templomban a latint, a hivatalban a németet és otthon esetleg a magyart, tótot, stb. beszélték. Egyébként a családi legendárium szerint kiskoromban közel sem voltam annyira nyitott a nyelvekre, mint most: a bátyám német iskolába járt, én pedig német óvodába, ahol azonban a magyaron kívül nem voltam hajlandó más nyelven kommunikálni, ami ugyebár eléggé megnehezítette azt a bizonyos beilleszkedést. Édesapám közben egy gyerekeknek szóló angol nyelvkönyvvel próbált felkészíteni a sulira, de amint kezébe vette a könyvet, elbújtam a kertben. Szeretném azt hinni, hogy csak ösztönösen ódzkodtam a korai nyelvtanulástól, hogy először a saját anyanyelvem rögzüljön. Egyébként két évtizeddel később, amikor gyereket vártam, tudatosan döntöttem úgy, hogy hazatérek külföldről, hogy először magyarul tanuljanak meg a gyerekeim, anyanyelvi környezetben.

Magyar nyelvű cikkeidet és publikációidat olvasva feltűnik, hogy nemcsak az idegen nyelvekhez, és a más nyelvű kommunikációhoz, de a magyar nyelvhez is szoros szálak fűznek, már ami annak megművelését illeti. Mesélj erről egy kicsit!

A neveltetésemből adódóan nálunk teljesen természetes volt, hogy napi szinten olvassunk szépirodalmat, az anyanyelvünkön éppúgy, akárcsak beszélt idegen nyelveinken, ez pedig, úgy vélem, mind a nyelvérzékünk fejlődését, mind a művészetek és a kultúra iránti fogékonyságunkat megalapozta. Én nem hiszek benne, hogy a nyelvérzék csupán adottság volna, szerintem igen is fejleszthető, sőt, fejlesztendő dologról van szó. Például a mai joghallgatók nagy részénél azt látom, hogy komoly hiányosságuk van ezen a téren, sem az irodalmi, sem a jogi szaknyelvben nem eléggé jártasak, talán keveset olvasnak. Ha valaki szóból él, mint a jogász, akkor nem engedheti meg magának, hogy az anyanyelvének ne a szabatos, helyes használatával kommunikáljon. Ami pedig a magyar nyelvet és engem illet: tagadhatatlan, hogy otthonosan mozgok más nyelvi környezetben is, de személyiségem és gondolkodásmódom alapját akkor is a magyar képezi. Minden nyelv egy önálló világ, így a magyar nyelv is. Amikor magyarul gondolkodunk, beszélünk, egészen másként látjuk a világot, mint amikor például németül, spanyolul vagy angolul tesszük ugyanezt.

Dr. Lánczos Petra

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Az az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a „nyelvben élés” szerves részét képezi az életednek, és majdhogynem az összes területen, amelyen tevékenykedsz, kiemelt szerepet játszik. Lévén, hogy alapvetően jogász vagy, mit jelent számodra a jog és a nyelv együttese?

Habár alapvetően tényleg jogász vagyok, szerencsére a nyelvektől sem kellett elszakadnom.

Gyerekkoromban a szüleim mindig azt mondták: ebből a gyerekből vagy stewardess lesz, vagy tolmács! Amikor megszületett az első gyerekem, már néhány éve tanítottam és kutattam és szerettem volna egy nagyon is gyakorlatias mesterséget elsajátítani. Beteljesítettem hát az elhangzott jóslatot, és jelentkeztem a BME tolmácsképzésére. Azóta pedig elmondhatom, hogy ez kivételesen jó döntésnek bizonyult, hiszen az Unió szabadúszó tolmácsaként beleláthatok a különböző uniós intézmények működésébe, megtapasztalom az aktuális elnökségek stílusát, megismerem az Unió kurrens kihívásait és a tagállami nézőpontokat, hozzáállást, ami nagyon hasznos, ha az ember európai jogot oktat és kutat. Emellett izgalmas munka maga a tolmácsolás, melyet általában intellektuális bozótharcként szoktam aposztrofálni, hiszen valósidőben kell kivágnunk magunkat egy-egy nehezebb nyelvi helyzetből. Azt hiszem, a tanításban is segítenek azok a képességek, melyeket a tolmácsoknak folyamatosan fejleszteniük kell: a jó reakcióidő, a koncentráció, a szabatos és pontos kifejezésmód és az átadandó üzenet világos megfogalmazása. Egyébként szakfordítóként is tevékenykedek (halkan megjegyzem, a tolmácsolás azért lényegesen közelebb áll a szívemhez), valamint több, a Pázmányon oktató egyetemi kollégámmal, a főként jogbölcselettel foglalkozó Könczöl Miklóssal, a közigazgatás-tudományban tevékenykedő Gerencsér Balázzsal és a nyelvtanár Balogh Dorkával pedig a közeljövőben tervezünk beindítani egy, a jog és a nyelv tárgykörével foglalkozó kutatócsoportot, ahol remélhetőleg izgalmas és újszerű kérdéseket és válaszokat fogunk tudni megfogalmazni a témával kapcsolatban.

Azt látom, hogy rengeteg dologgal foglalkozol a munkád során, egymással a felületes szemlélő számára talán kevéssé összefüggőekkel is, Te valahogy mégis közös nevezőre tudod hozni ezt a rendkívül sok elemből álló tevékenységcsokrot - már ha szabad így fogalmazni. Hogyan tudtad elérni mindezt, hogyan jött létre a szintézis az életed és a kutatási területeid közt?

Ami a kutatásaimat illeti, az ember az ilyen kérdésekre adott válaszok során sosem felejthet el tiszteletteljes főhajtással legalább pár mondat erejéig megemlékezni azokról, akikre ezek során jelentős mértékben támaszkodott. E mesterek közül nekem személy szerint az elsők között kell kiemelnem Szalayné Sándor Erzsébetet, Kovács Pétert és Somssich Rékát, akik nagyon sokat tettek a téma minél teljesebb feldolgozásáért, és jelentős munkákban foglalkoztak a jog és nyelv kérdéskörével, hozzájárulva e nagyon változatos, és interdiszciplináris terület fejlődéséhez és kiteljesedéséhez.

Ami pedig engem illet, ahogy te is mondtad, tényleg nagyon sok mindennel foglalkoztam eddig, a férjem egyszer félig viccesen, félig kíváncsian szóvá is tette, hogy mikor tervezek végre lehorgonyozni egy adott téma mellett. Én ehhez képest azt tapasztaltam, hogy ha valaki aktívan keresi a helyét, kellő elszántsággal és kitartással, időt és energiát nem sajnálva veti bele magát az elé kerülő lehetőségekbe, amelyek a szakmai és emberi érdeklődéséhez a leginkább passzolnak, akkor a szálak előbb vagy utóbb valamilyen úton-módon össze fognak érni, mi magunk pedig képesek leszünk a látszólag széttartó területek közti harmónia megteremtésére. Ha a saját életemből kellene erre példákat hoznom, egyértelműen azt a kacskaringós utat emelném ki, amelynek végeredményeként, már-már a véletlenek összjátékának köszönhetően a néhai pázmányos professzor, Gáspárdy László révén lehetőséget kaptam arra, hogy az Andrássy Gyula német nyelvű egyetemen tanuljak ösztöndíjasként, majd ennek kapcsán von Bogdandy professzor irányítása alatt a világhírű heidelbergi Max Planck Intézetben kutassak, vagy azt, ahogyan a nyelvi képesítéseim megszerzésével a kutatási területemet jelentő Európai Uniónál kaptam munkát mint tolmács.

Dr. Lánczos Petra

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Én hiszek a teljesítményben, és abban, hogy kemény munkával igenis eredményt tudunk elérni több területen is, de ez persze személyiségfüggő. Valóban nagyon sok témával foglalkozom, de ez abból is fakad, hogy nem szeretek sokáig egy helyben ülni, szeretem a változatosságot, a folyamatosan érkező új kihívásokat.

Az életed tehát igencsak sokszínű, talán ezért sem véletlen, hogy a nemrégiben a Hercegh Géza nemzetközi jogi emlékéremmel kitüntetett könyved is a sokszínűséggel foglalkozik, mégpedig a nyelvivel, ráadásul az Európai Unióban. Dióhéjban, röviden, mit jelent mindez manapság?

Az Unió nyelvi sokszínűségének számtalan dimenziója van: jogbölcseleti, politikai, gazdasági és társadalmi aspektusok egyaránt felmerülnek. Így például tudjuk, hogy a nyelv a jog hordozója: a mindenkor hatályos jogszabályok az adott ország nyelvén és nyelvében jelennek meg. Az Unióban azonban felettébb sajátságos, hogy ez az absztrakt joganyag huszonnégy nyelven jut kifejezésre. Az uniós jogban tehát kézzel fogható az a jelenség, amely felett a nemzeti jog nyelvi kötöttsége miatt általában elsiklunk, nevezetesen, hogy a jognak absztrakt tartalma van és az elméletileg független a nyelvtől, amely hordozza.

A nyelvi sokszínűség politikai oldala abban nyilvánul meg, hogy a tagállamok számára presztízsértékkel bír a saját nyelvük helye és érvényesülése az uniós közegben, vagy úgy is mondhatnám, a nyelv az államok ékköve, amely döntő szerepet játszik az európai államok identitásának fenntartásában. Éppen ezért a nyelvi sokszínűség – értsd: hivatalos nyelvek sokszínűségének fenntartása vérre menő politikai vitákat vált ki a tagállamok között. Ilyen volt az euró írásmódja körüli vita, melyben az újonnan csatlakozó kelet- és közép-európai tagállamok a végsőkig ragaszkodtak a saját ortográfiai szabályaikhoz – akár azon az áron is, hogy megtagadják bizonyos uniós szerződések ratifikálását.

Mindezek dacára mégiscsak két, e gondolattal világosan szembemenő tendencia figyelhető meg.
Egyrészt magyar tolmácsként azt tapasztalom, hogy az uniós intézményekben töredékére esett vissza a magyar tolmácsolás iránti igény. A magyar tolmácsolás azonban nem csak arról szól, hogy a küldött mindent megértsen, és maradéktalanul ki tudja fejezni magát - ha ez lenne az egyetlen, a magyar tolmácsolást alátámasztó érv, bizonyos szemszögből talán igazolható lenne ez a fajta recesszió. Számos olyan küldöttünk van, aki angolul is remekül ki tudja fejezni magát és persze követni is tudja a más nyelven elhangzottakat. Észre kell vennünk azt, hogy a nyelvünk presztízse csökken, ha nem azt beszéljük hivatalos közegben. Azt tapasztalom, hogy a más nyelveket kifogástalanul beszélő tagállami küldöttek akkor is tolmács segítségével kommunikálnak, ha a nyelvi korlátok látszólag könnyen megugorható szintjéből fakadóan erre nem is lenne szükségük. Teszik mindezt azért, mert fontos nekik és tagállamuknak az, hogy a küldött mindig az anyanyelvén beszélhessen. Mondok néhány példát: egyértelmű, hogy a máltaiak ugyanolyan jól beszélnek angolul, mint máltaiul. Ám fontos nekik a máltai nyelv státuszának emelése, ezért ezt már nem csak jogszabályaikban mondják ki, hanem néhány éve rendszeres a máltai tolmácsolás az uniós intézményekben. Az írek helyzete nehezebb ugyan, de világos nyelvpolitikai cél a nyelv újjáélesztése, ezért lehetőség lesz gaeilge-n is felszólalni, tolmácsolni.

Ezzel szemben a másik tendencia, melynek a tanúi lehetünk, az angol nyelv mind látványosabb, öngerjesztő térnyerése. Ezt úgy értem, hogy az angol az Unió összes nyelvének hivatalossá válása esetén is egyeduralkodó maradna a munkanyelvek terén, már csak amiatt is, hogy az uniós oktatási intézmények több, mint kilencven százaléka az angolt oktatja első idegen nyelvként. A valószínűség-érzékeny nyelvtanulás ugyanis arra vezetett, hogy minél többen tanultak angolul, annál többen választották ezt az idegen nyelvet, hogy munkaerőpiaci státuszukat javítsák az új lingua franca ismeretével, és a spirál csak egyre folytatódik.

Dr. Lánczos Petra

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Valóban, e folyamatok ellensúlyozására is szolgálhatna az uniós nyelvpolitika, amelyet azonban hajlamosak sokan lezárt ügyként kezelni.

Pedig ez koránt sincsen így! Az eddig uralkodó nézet az volt, hogy a Bizottság jogiasította a kiemelt nyelveket, miután célszerűségi és megszokás alapon határozta meg az angolt, a franciát és a németet. Az azonban csak mostanában kezd tudatosodni, hogy mindez nincs jogszabályba foglalva, és erre mutat rá az Európai Unió Bíróságának legújabb, a status quo-t felborító és az érintetteket ismét jelentőségteljes várakozás elé állító ítélete is, mely kimondja, hogy jelenleg nincsen jogalapja egyik nyelv munkanyelvvé tételének sem.

Azt mondtad, hogy a nyelv jog hordozója, ha pedig tovább megyek, elmondható, hogy a nyelv a kultúra hordozója is, mint ahogyan a jog is a kultúra részét képezi (gondoljunk csak Grosschmid Béni híres intelmére: „Ne jogot tanuljunk, hanem jogi műveltséget!”). A művész például (Esterházy Péter) azt írja a kultúráról: „A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési szokások. Ez mind egy.”

A kultúra fogalmával, megragadhatóságával Magad is több írásodban, publikációdban foglalkoztál, említetted, hogy gyerekkorod óta rengeteget olvasol, akik pedig ismernek, tudják, hogy szoros viszony fűz a képzőművészetekhez is. Neked személyesen mit jelent a kultúra?

Az egyik előző kérdésedben a nyelvet a műveléssel együtt említetted, számomra pedig a kultúra ezt jelenti (etimológiailag sem máshonnan származtatható egyébként a kifejezés, mint a valaminek a megműveléséből). Habár én is különbséget teszek a mindennapi és a magas kultúra között, aközött, ahogyan a mindennapi dolgaimat intézem és megélem, utazom, új benyomásokat tapasztalok, főzök, vagy éppen tanítani készülök, és aközött, amikor a művészet élvezete céljából (sajnos egyre ritkábban) kiállításra megyek vagy szépirodalmat olvasok, mind a két kategóriát kultúrának tekintem. Ez pedig a számomra oly kedves huszadik századi művészet fejlődésével egyre tapinthatóbb, hiszen mára a mindennapok emberi vívmányai és a magas kultúra közötti határvonal nem húzható meg túlságosan élesen. Ahogy az idézetben is áll, a kultúra egy (még ha Esterházy írásművészetével, bevallom, nehezen is tudok azonosulni).

Nagy elődökről is szó esett. Ha már Hercegh Gézáról elnevezett emlékérmet kaptál, érdekelne, hogy van-e valamilyen személyes emléked róla.

Ennek kapcsán először is el kell mondanom, hogy a díj elnyerése különösen nagy jelentőséggel bír számomra, hiszen nagy tisztelője vagyok Hercegh Géza munkásságának, szerencsésnek mondhatom magam tehát, hogy személyes élménnyel is kötődök hozzá. A Professzor Úr akkor már igen idős volt, amikor egy pázmányos egyetemi tanszéki megbeszélésen találkozhattam vele. Lenyűgöző volt a fizikai és szellemi frissessége. Ez különösen inspiráló volt számomra, hiszen egy valóban nagyon magával ragadó, karizmatikus és nagy kaliberű személyiség kézzel fogható példát mutatott arra, hogy kellő odafigyeléssel, kitartással és alázattal mennyi minden férhet bele egy ember életébe.

Nagy élmény volt számomra, hogy Herczegh Géza családjával is találkozhattam a díjátadón és válthattunk néhány szót. Éppen Herczegh Géza lánya, Herczegh Anita hívta fel a figyelmemet arra, hogy az emlékéremnek eddig több női kitüntetettje volt, mint férfi. Ez talán egyedülálló a hasonló díjak körében, ezért is vagyok külön büszke arra, hogy részese lehettem ennek a sikernek.

  • kapcsolódó anyagok
EURÓPAI UNIÓ
JOGI SZAKNYELV