Egyéves az új Polgári Perrendtartás - Lehetőségeket vagy akadályokat teremt az új törvény? - Szakértők válaszolnak | Budapest, 2019. február 8. péntek | Regisztráljon most!

Mérték blog

Mong Attila: Egy kerekasztalbeszélgetés Orbán Viktor örömére

2015.05.11.

Brüsszelben beindult a magyar-török konvergenciaprogram: egy kerekasztalbeszélgetésen a török és a magyar kormány médiapolitikájának hasonlóságairól esett szó. Mong Attila írása.

Nem kis derültséget okoztam pár nappal ezelőtt Brüsszelben, amikor a német Friedrich Naumann Stiftung (a liberális párt, az FDP háttéralapítványa) kerekasztalbeszélgetésén azon élcelődtem előadásom elején, hogy új szintre érkezett a magyar sajtószabadság helyzetéről szóló nemzetközi vita. Míg a magyar médiatörvény elfogadását követő beszélgetésekben, 2010-11 táján még leginkább az elvileg hasonló helyzetben lévő V4 országok, Csehország, Lengyelország, vagy Szlovákia társaságában tűnt fel Magyarország, az évek során fokozatosan egyre inkább a Balkán, azon belül is az EU-n kívüli országok (pl. Macedónia, Szerbia) nehézségeivel vetették össze a magyar problémákat, 2015-ben azonban – legalábbis a brüsszeli meghívó ezt jelezte – fordulat állt be. Először történt meg, hogy az ilyen beszélgetésre való felkészülés során a török helyzettel kellett alaposabban megismerkednem.

A panelbeszélgetésben ugyanis két társam volt: egy török újságíró, az ellenzéki és rendszerkritikus Zaman Daily munkatársa, és a Committee to Protect Journalists (CPJ) nemzetközi sajtószabadság-védő szervezet európai vezetője. A török vendég mellett végülis ez a szervezet is szokatlan volt, hiszen a CPJ elsősorban olyan országokkal foglalkozik, ahol az újságírókat erőszakos támadások érik, missziója sokkal inkább Törökország és a hasonszőrű “demokráciák” figyelése, mint az EU-tag Magyarországé. Végignézve a panelen, ezért azzal kezdtem az előadásom, hogy a magyar miniszterelnök valószínűleg elégedetten szemlélné ezt a beszélgetést, hiszen végre egy lapon említenek bennünket az általa példaképnek, vagy legalábbis inspirációs forrásnak tekintett Törökországgal.

A Friedrich Naumann Stiftung választása persze a török és a magyar események párhuzamba állításával provokatív volt, hiszen arról szerettek volna vitát nyitni, hogy milyen felelőssége van az EU-nak abban, ami Magyarországon történik, mit lehetett, kellett volna másként csinálniuk az európai intézményeknek, és főleg, milyen tanulságai vannak az európai reakcióknak a későbbiekre nézve, az újabb bővítések esetén, a csatlakozási tárgyalások során. Mégis dermesztő volt végighallgatni a török kolléga beszámolóját a független újságírás és újságírók elleni támadásokról: a rezsim még a közösségi médiában megjelenő kommentekért is zaklat újságírókat, akiket rendszeresen őrizetbe vesznek, az ország előkelő helyen áll a bebörtönzött újságírók szomorú toplistáján. (A CPJ honlapján részletes híreket olvashat, akit érdekel a török helyzet). A pár perces előadás tehát bepillantást engedett egy igazi illiberális demokrácia mindennapjaiba. Oda, ahova, legalábbis Orbán Viktor szerint, igyekszünk.

Amint a Mérték tanulmányai alapján a magyar helyzetet próbáltam összefoglalni az egyébként láthatólag elsősorban a török ügyek iránt érdeklődő közönségnek, sokszor láttam felcsillanni a szemeket. Rezsimközeli oligarchák, mint médiatulajdonosok? A tartalom befolyásolása az állami és magánhirdetéseken keresztül? Az ellenzéki orgánumok büntetése adózással és egyéb adminsztratív eszközökkel? A magyar kormány médiapolitikájának szinte bármelyik elemét említettem a törökök bólogattak és azt jelezték, nagyon is ismerősek a módszerek. A párhuzamok persze csak egy pontig folytathatók, szerencsére. A török és a magyar helyzet között a kínálkozó hasonlóságok mellett nagyon durva különbségek vannak. Érdekes azonban végigolvasni, hogy a török tudósító mit tartott érdemesnek kiemelni a magyar viszonyokról szóló beszámolójában.

A magyar-török párhuzamok mellett a beszélgetés fő fókusza persze – lévén Brüsszelben voltunk – az EU felelőssége volt. Jean-Paul Marthoz, a CPJ európai igazgatója egyértelműen fogalmazott: a magyar példa szerinte számos tanulsággal szolgál. Az első és legfontosabb, hogy az EU-nak mihamarabb ki kell alakítani azokat a mechanizmusokat, amelyek az alapjogi, így a sajtószabadsággal kapcsolatos problémákat kezelik. A fokozatosság és arányosság elveinek tiszteletben tartásával, de mindenképpen szankciókat is kilátásba kell helyezni a renitenskedő tagokkal szemben. Az EU-nak nem szabad megengednie, hogy a magyar példához hasonló események máshol is bekövetkezzenek, a magyar kormányt pedig vissza kell terelnie az európai értékek tiszteletben tartásához. Másodszor, a sajtószabadság tiszteletben tartását a tagjelölt országok számára tagsági követelményként kell előírni, ugyanúgy, mint a gazdasági integráció különböző elemeit. Harmadszor pedig az egész EU-ban át kell tekinteni a médiával kapcsolatos jogi helyzetet: szerinte elképesztő ugyanis, hogy a tagállamok többségében még mindig büntetőjogi tényállás az újságírók esetében is a rágalmazás, több országban pedig még létezik törvény az istenkáromlásról is. Mindaddig amíg ilyen archaikus jogszabályok léteznek az EU-n belül (még akkor is, ha ezeket nem érvényesítik) nehéz lesz a szabadságjogokról előadást tartani, mondjuk a török kormány előtt.

A beszélgetés végén egyébként a legviccesebb az volt, hogy utána több török szakértő is odajött hozzám, hogy szívesen segítenek tanácsokkal, hogyan vegyük fel a harcot az illiberális állam médiapolitikájával szemben. Először azt hittem, viccelnek. A harmadik ilyen komment után, kezdtem azt hinni, nem.



Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.