Mérték blog

Polyák Gábor: A szavak ereje – Köln után

2016.01.15.

A gyűlöletkampány a menekültválság kezelésének egyik lehetséges kommunikációs stratégiája. A német Willkommenskultur egy másik stratégia. Vajon mindkettő elhibázott? Polyák Gábor írása.

A magyar állami média félórás riportban tárja fel a német média hírhamisításait, Orbán Viktor bizonyítva látja, hogy Magyarországon sokkal szabadabb a sajtó, mint Nyugat-Európában, Bayer Zsolt szerint még a diktatúrák idején is szabadabb és tisztességesebb volt a német sajtó. Most végre mindenki látja, ahogy tombol a liberális véleménydiktatúra. De az elmúlt hetek eseményeinek nem az a legfontosabb következménye, hogy a kéjes káröröm érzését adják azoknak, akik kezdettől a menekültek ellen uszítanak. A legnagyobb kérdés, hogy mi marad abból a befogadó, a békés együttélés feltételeit megteremteni akaró politikából és az ezt tudatosan vagy akaratlanul segítő, sokszor naiv kommunikációból, amivel Nyugat-Európa, leginkább Németország a menekültválságot eddig kezelte.

Párizs, Köln, Isztambul – mindezek fokozatosan elhalkítják a menekülteket védő érveket. A halott vagy megalázott emberek híre és képe okos érvekkel aligha ellensúlyozható. Amíg azonban Orbán és Bayer nem tesz mást, mint learatja a politikai hasznát az eddigi gyűlölködő kommunikációnak, a mainstream nyugat-európai politika és média még mindig azon dolgozik, hogy elkerülje a legrosszabbat, az idegen- és menekültellenes csoportok nyílt összecsapását a bevándorlókkal és a menekültekkel. A nyugat-európai politikus és újságíró semmivel sem kevésbé látja és érti a menekültválság veszélyeit, mint Orbán és Bayer. Viszont a nyugat-európai politikus és újságíró azt is látja és érti, hogy minden ország nem tolhatja át a válságot egyszerűen a térképen soron következő országra. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Európának hosszú távon is fel kell készülnie a menekültek érkezésére és maradására, és ezt a tényt semmilyen politikai riogatás vagy lyukas kerítés nem teszi semmissé. Ha pedig így van, akkor igenis meg kell találni azokat az eszközöket, amik segítik ezt az új együttélést.

A nyugat-európai politikus és újságíró egyensúlyozni próbál. Az egyik oldalon a befejezhetetlennek tűnő háború vagy éppen a kilátástalan nyomor elől menekülő emberek iránt érzett erkölcsi – és nemzetközi jogi – felelősség, a másikon a társadalmi béke és a demokratikus értékek. De csak szándékos vagy súlyosan ostoba rövidlátás vezethet arra a következtetésre, hogy az európai életformát és az ahhoz nélkülözhetetlen demokráciát kizárólag az idegenek, a menekültek veszélyeztetik. Minden európai országnak megvannak a maga radikális, szélsőséges, minden más helyzetben is erőszakra kapható csoportjai, de most a saját életformájukat, sőt akár saját életüket féltő, egyébként minden szélsőségtől mentes hétköznapi németek, franciák, európaiak is könnyen radikalizálhatók.

Az idegentől való félelem minden bizonnyal teljesen normális emberi reakció. A politika és a média felelőssége éppen az, hogy mit kezd az emberi természettel. Súlyos hiba a félelmeiknek hangot adókat azonnal fasisztának, nácinak, szélsőségesnek bélyegezni, a félelem indokoltságát teljesen eltagadni. De ennél is veszélyesebb ezt a félelmet szándékosan felerősíteni, és gyűlöletté formálni. A Fidesz saját politikai hasznainak eléréséhez éppen ezt tette. Egy ilyen kommunikációs stratégia vagy figyelmen kívül hagyja a lehetséges következményeket, vagy kifejezetten akarja azokat. Mert mi történt volna, ha a határvadászok valódi menekülteket is találnak? A magyar társadalomnak milyen előnye származott volna abból, ha egy ponton tényleg elszabadul az erőszak?

A démonizált Angela Merkel jobban aggódott emiatt, mint a magyar kormány, úgyhogy inkább kiszabadította Magyarországról az ott ragadt menekülteket. Nem azért, mert nem tudta felmérni a lépés politikai kockázatait, és általában a Willkommenskultur súlyos hátulütőit. Egyfelől éppen Orbán volt az, aki nem hagyott más választást, másfelől a Willkommenskultur éppúgy a helyzetről való társadalmi beszéd és gondolkodás kereteinek meghatározását szolgálta, mint Orbán gyűlöletkampánya. Ha úgy tetszik, manipulál. Csak ellenkező előjellel.

A német kormányzó politikai erők és a német mainstream média egészen biztosan szándékosan választotta ezt a gondolati keretet. Ez tűnt a legjobb eszköznek a helyzet össztársadalmilag legkevésbé kockázatos megoldásához. A Willkommenskultur először a német társadalmat akarta felkészíteni az előtte álló kihívások kezelésére, egy olyan befogadó álláspontot akart felerősíteni, ami hosszú távon jó alap lehet a menekültként érkezők és az őket természetes módon kisebb-nagyobb félelmekkel fogadók együttéléséhez. Erre annál is inkább szükség volt, mert a Pegida-mozgalom megjelenése és a bevándorlók elleni korábbi erőszakos cselekmények már jóval a menekültválság előtt megmutatták, hogy a német társadalomban nagyon is erősen jelen van az idegenellenesség, és még inkább az idegenekkel szembeni bizalmatlanság és félelem. Márpedig idegenellenességre, bizalmatlanságra és félelemre alapozva nem lehet hosszú távú megoldást építeni.

A Willkommenskultur, mint tudatos kommunikációs stratégia fontos és hasznos eszköze a menekültválság kezelésének, egy olyan országban, ahol tényleg vannak menekültek, és ahol ezek a menekültek meg az ő gyerekeik a következő évtizedekben élni fognak. Egy ilyen ország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy végletekig leegyszerűsített üzenetekkel gyűlöletté formálják a félelmeket. A Willkommenskultur nem csak a menekülteket, hanem elsősorban a demokráciát akarta védeni. Meg akarta győzni a demokratikus társadalmat arról, hogy elég erős, és meg tud birkózni a helyzettel. Tud olyan alternatívát mutatni a más kultúrából érkezőknek, amihez érdemes csatlakozni, miközben felülkerekedik saját szélsőségein. A Willkommenskultur hisz a demokráciában, azt önmagát megvédeni képes és a most érkezők számára is követhető értéknek tekinti, olyan életformának, ami jobb minden másnál. A gyűlöletkampány nem hisz semmiben, csak a bármi áron megtartandó hatalomban.

Mindez sajnos nem jelenti azt, hogy a Willkommenskultur koncepciójában nincsenek komoly tévedések. A legnagyobb ezek közül, hogy mindenki, aki ide menekült, az nemcsak itt, hanem így akar élni. Hát nem mindenki. A Willkommenskultur a befogadó társadalomra koncentrál, ami önmagában nem elegendő az érkezők beilleszkedéséhez. Ennek a koncepciónak a bukása nem Párizs, ahol a merénylők túlnyomó többsége Európában született – és talán éppen egy korábbi „Willkommenskultur” segített volna őket Európában tartani –, hanem Köln. Köln hosszú ideig a kultúrák összeegyeztethetetlenségének szimbóluma lesz, akkor is, ha nem absztrakt kultúrák ütköztek, hanem nagyon is konkrét emberek követtek el bűncselekményeket nagyon is konkrét áldozatokon.

A kölni események egyértelműen megmutatták a Willkommenskultur, mint kommunikációs stratégia súlyos gyengeségeit. A közszolgálati ZDF híradójából hiányzó beszámoló, a tényszerű közlések helyett alkalmazott óvatos sejtetések azokat a kritikákat igazolták és erősítették, hogy a német média nem képes elfogulatlanul beszámolni a menekültválságról. Szépít, elhallgat, csak hogy semmi rossz ne hangozzon el a menekültekről, az idegenekről. Hazudik, hiszen nem más ez az egész, mint Lügenpresse. A politikai hatalom érdekeit szolgáló hazugsággyár, ami rendszerszerűen más képet mutat a világról, mint amilyen az a valóságban. Gleichschaltung van, meg közszolgálati helyett állami média – az erős jelzőkben a német közbeszédnek is van mit felmutatnia. A témához kapcsolódó kommentek sem sokban különbeznek a Saul fia Golden Globe díján őrjöngőkétől.

Ugyanakkor például a Der Spiegel legutóbbi számában egy kilenc oldalas riport dolgozza fel az eseményeket, amelyen 21 (!) újságíró dolgozott. Megszólal benne a helyszínen jelenlévő rendőr, több áldozat, politikusok, szociális munkás, feminista aktivista, társadalomkutató. A ZDF gyorsan bocsánatot kért a gyors híradás elmaradásáért. Nem adott ki arcátlan sajtóközleményt, hanem elmagyarázta, hogy mi történt: túl kevés információ alapján kellett volna egy túl fontos eseményről beszámolni. Hoztak egy döntést, és elismerik, hogy nem ez volt a legjobb a döntés az adott helyzetben. A másik közszolgálati média, az ARD új vezetője azt nyilatkozza, hogy a média szavahihetőségét és hitelességét vitató társadalmi véleményekkel szembe kell nézni, és tenni kell a hitelesség erősítése érdekében. Hogy is történt volna mindez Magyarországon, ahol az állami média honlapján most is elérhető a menekültek ellen uszító durva hírhamisítás?

Számomra egyáltalán nem elfogadhatatlan az a szerepfelfogás, amit a német média követ a menekültválságban. A társadalmi béke és a demokratikus értékrend őrzője, egy befogadó társadalom szószólója. De ez a szerepfelfogás könnyen válhat indokolatlan óvatossággá. Elég néhány elhallgatott vagy elhomályosított információ, hogy a társadalmi észlelés a hibákat rendszerszintűvé nagyítsa. Ennek következtében viszont minden információ hitelessége megkérdőjelezhető, és felerősödik azoknak a médiumoknak a hangja, amelyek éppen azt mondják, amit a kritikus tömeg hallani akar. A jó szándék így válik a populizmus melegágyává. De vajon vitaképesek-e az egymással egyet nem értők, vagy már csak indulataik és meggyőződéseik maradtak? Elegendő-e azt mondani, hogy nézzünk szembe a menekültválságból eredő veszélyekkel is, és mérjük össze az érveinket? Kijöhet-e ebből bármilyen össztársadalmi megoldás? Hány terrortámadás emészti fel végleg az együttélés lehetősége melletti érveket? És mégis mi történik, ha Németországban is győznek a menekült- és idegenellenes indulatok? A nyugat-európai kormányok a demokrácia tűrőképességét feszegetik, de az egyszerű válaszok luxusát ők nem engedhetik meg maguknak.



Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.