Mérték blog

Nagy Krisztina: Folyosói kergetőzés

2016.04.29.

Az aktuális parlamenti kitiltások mögött a sajtó szerepének és működésének alapkérdései húzódnak. Az újságírók parlamenti munkájának korlátozását lehetővé tevő szabályok alapján az alkotmányos garanciák hiánya miatt joggal merül fel a sajtószabadság megsértése.  Nagy Krisztina írása.

Ez is egy olyan ügy, amely nem új jelenség a magyar közéletben, csak a mértéke és a tétje übereli a korábbi eseteket.  A szabad választások után létrejött Parlament munkájának bemutatását kezdettől hangos viharok kísérték. A sajtó és a politika időről időre egymásnak feszült, ami érdemben is alakította a parlamenti nyilvánosság jogi kereteit.

Fokozatos szűkítés

A parlamenti sajtótudósítás szabályozásának hosszú története van. A rendszerváltást követően a médiatörvényig szokásjog alapján, a Magyar Televízió látta el a Parlament munkájáról zajló mozgóképes tudósítás feladatát.  Az 1996-os médiatörvénybe kerültek bele a Parlament épületében zajló forgatás keretszabályai.  A törvény korlátok közé szorította a felvételkészítést: előírta, hogy az országgyűlés üléseinek közvetítését egy zártláncú csatornával kell biztosítani. Elvette az önálló forgatás lehetőségét a sajtótól, és a Parlament szervezetének irányítása alá helyezte az ülés vizuális nyilvánosságát. A sajtó a központilag készített felvételeket használhatta, annak segítségével tudósíthatott csak az ülésen történtekről.  A médiatörvény ezen túl felhatalmazást adott arra, hogy az üléstermen kívüli forgatás rendjét külön szabályozás rendezze.

1998-ban elindult a zártláncú közvetítés, így a tévétársaságok ezt követően az ülésteremben már nem forgathattak.  A következő szigorítás 2004-ben, egy konkrét ügyhöz kapcsolódott: az egyik tévétársaság felvételt készített és mutatott be a parlamenti folyosón dohányzó képviselőkről. Az ügy érdekessége az volt, hogy a felvétel olyan helyen készült, ahol a dohányzás tiltott volt. Ezt követően Szili Katalin akkori házelnök saját rendelkezésben szabályozta, hogy a sajtó munkatársai a Parlament mely helyiségeiben készíthetnek képes tudósítást. A rendelkezés alapján szűkült a sajtó mozgástere, a felvételkészítés csak a Házelnök által kijelölt helyekre korlátózódott.

A szigorítás miatt a MÚOSZ és több médium az Alkotmánybírósághoz fordult. A sajtószabadság aránytalan korlátozására, illetve a közérdekű adatok megismeréséhez való jog megsértésére hivatkozva kérték a médiatörvény, illetve a házelnök rendelkezésének alkotmányos felülvizsgálatát.

Az Alkotmánybíróság 2007-ben alkotmányosnak találta a szabályozást, és kimondta, hogy a zártláncú közvetítés előírása, illetve az, hogy csak meghatározott helyeken lehet forgatni a Parlamentben, nem alkotmányellenes. Mindezek a szabályok szükséges korlátozások a Parlament zavartalan működése érdekében. Az, hogy nem lehet bárhol forgatni, nem eredményezi a sajtószabadság szükségtelen és aránytalan korlátozását. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság arra jutott, hogy a házelnöki rendelkezés alkotmányosságát hatáskör hiánya miatt nem vizsgálhatja, így nem foglalkozott a korlátozás konkrét körülményeivel, a folyosói forgatás szűkítésének alkotmányos indokoltságát.

 Az Alkotmánybíróság hivatkozott a nemzetközi trendekre: a parlamenti forgatást általában  más államokban is korlátozzák, és a háttérben mindig a parlament működésének zavartalansága, illetve méltóságának megőrzése áll.   A döntés utalt az Európa Tanács egy korábbi, a parlamentek és a média viszonyáról szóló határozatára, amely abból indul ki, hogy a parlamenti közvetítések szabályozása önmagában nem szükségszerűen csorbítja a sajtószabadságot.  A határozat a parlamenti munkáról szóló tájékoztatás fontosságának kiemelése mellett felhívta a figyelmet arra, hogy a szenzációkkal foglalkozó, nem kiegyensúlyozott tájékoztatás a demokráciát veszélyezteti, és ezért a parlamenteknek olyan intézkedéseket kell tenniük, amelyek biztosítják a színvonalas, kiegyensúlyozott közvetítést.

A Fidesz kormányra kerülését követően a jogrendszer nagy átalakítása során az Országgyűlés nyilvánosságára vonatkozó korábbi médiatörvénybeli szabályok 2012-ben átkerültek az Országgyűlésről szóló törvénybe. A szabályozás lényegét tekintve nem változott, maradt a zártláncú rendszer, és maradt az is, hogy a Házelnök feladata azoknak a helyeknek a kijelölése, ahol a „médiaszolgáltató” forgathat. Jelenleg egy 2013-ban kiadott házelnöki rendelkezés részletezi a parlamenti sajtótudósítások rendjét. A korábbiakhoz képest tovább szűkült a forgatási lehetőség, csökkent az újságírók felvétel készítési lehetősége.

Megfelelő garanciák nélkül

A napokban újra vihart kavart, hogy a Házelnök megvonta a belépési jogosultságot négy szerkesztőség újságíróitól, arra hivatkozva, hogy megsértették a parlamenti forgatási szabályokat, olyan helyen készítettek mozgóképet, ahol a szabályozás szerint nem lehetne. A Házelnök formailag a hatályos szabályok alapján járt el, de óhatatlanul újra felvetődik, hogy ez a szabályozási keret, illetve annak gyakorlati alkalmazása nem korlátozza-e aránytalanul a sajtószabadságot.

Az a szemléletmód, amely a mozgóképes tudósítást korlátozza, nehezen illeszkedik a mai kor médiavilágához. A megváltozott technikai környezet mindennapossá tette, hogy a történésekről mozgókép tudósít, a közönség tájékozódása jellemzően képi alapúvá vált. Az ebbe történő beavatkozás joggal veti fel a digitális kornak megfelelő sajtótudósítás nehezítését, indokolatlan korlátozását. Mára természetessé vált, hogy nem csupán a mondandó, hanem annak környezete, a gesztusok, az elejtett megjegyzések, a hanglejtés, a mimika is része a tájékoztatásnak. Ezért is vet fel kétségeket az, hogy a hatalom oldaláról úgy érvelnek: az újságíró más módon hozzáférhet az információhoz, kérdezhet, rajzolhat, jegyzetelhet, csak a felvételkészítés korlátozott. Nem kétséges, hogy a mozgókép ereje nélkül csak a nyomtatott sajtó tud létezni.

Visszás helyzetet teremt az is, hogy az országgyűlésről szóló törvény a közvetítéssel, forgatással összefüggésben végig csak a médiaszolgáltatókról beszél, és rájuk tekintettel határoz meg korlátokat. A média-tartalomszolgáltatók felvételkészítésével összefüggésben nem találunk rendelkezést a törvényben. Ez nem pusztán nyelvi, nüansznyi különbség, médiaszolgáltatónak ugyanis a jelenlegi rend a televíziókat (ideértve a lineáris és lekérhető tartalmakat) tekinti. Az internetes honlapok nem tartoznak ebbe a körbe. A Házelnök rendelkezése a törvénynél szélesebb körben fogalmaz: általános jelleggel a sajtótudósítás rendjéről beszél, és nem csak a médiaszolgáltatókról, hanem a mozgóképkészítésről rendelkezik. Joggal merül fel a kérdés: milyen szabályok megalkotására hatalmazza fel az országgyűlésről szóló törvény a Házelnököt, alkotmányosan igazolható-e a Házelnök által ilyen szélesen értelmezett mozgástér?

Másik probléma, hogy ugyan a törvény szerint a Házelnöknek a forgatásra olyan helyet kell kijelölnie,„amely nem korlátozza a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”, de hiányoznak azok a szabályok, amelyek e követelmény alkotmányos kontrollját biztosítanák. Az Alkotmánybíróság korábban már kimondta, hogy nincs hatásköre a házelnöki rendelkezések alkotmányos kontrolljára, és ugyan időközben változtak a szabályok, de a jelenlegi szabályozási környezet sem oldotta meg megnyugtatóan ezt a hiányosságot.

Nemcsak az alkotmányos felülvizsgálat lehetőségének hiánya jelenti a problémát. Nincs hivatalos rendje, hogy a forgatási szabály megsértését mikor és milyen súllyal szankcionálja a Házelnök, ahogy az sem tiszta, hogy van-e jogorvoslati lehetőség a döntés ellen. Márpedig mindezek hiányában nem kiszámítható az újságírói mozgástér, ami egyértelműen a sajtószabadságot korlátozó tényező. A jelenlegi jogi környezet a hiányzó garanciális szabályok miatt alkalmas a visszaélésszerű jogalkalmazásra, a sajtószabadság aránytalan korlátozására. Ugyanerre a megállapításra jut az a néhány Strasbourgi bírósági döntés is, amely ugyan a parlamenti nyilvánosság egy más aspektusa ügyében született, de ugyancsak a véleménynyilvánítás szabadságát érintette. Az ellenzéki képviselők “parlamenti molinózását” szankcionáló döntések felülvizsgálata során a strasbourgi bíróság megállapította, hogy a Parlament véleménynyilvánítás szabadságát aránytalanul korlátozó döntésével szemben nincs hatékony jogorvoslati lehetőség, ami egyezményes jogot sért.

Lehet boncolgatni a korlátokat felállító jogi szabályozás részleteit, de látni kell, hogy a konfliktus mögött nyilvánvalóan a politikai kultúrából fakadó probléma húzódik. Nehéz olyan jogi környezetet elképzelni, amely válaszadásra kötelezi a képviselőket, ugyanakkor a demokratikus nyilvánosság megfelelő működés szempontjából felmerül az a kérdés, hogy nem alkotmányos kötelessége-e a képviselőknek válaszolni a nekik feltett közéleti kérdésekre?

A kitiltás a politikusok és a független sajtó viszonyát jól jelző tüneti jelenség. Egy olyan országban, ahol a politikus megpróbál a legjobb tudása szerint válaszolni, nem kikerüli, megkerüli a kérdést (az újságírót), hanem vállalja a döntésekért a felelősséget, érvel, és vitatkozik, ott nem kell külön szabályokkal védeni a politikusokat, még akkor sem, ha a felvétel esetleg egy-egy politikus pökhendi, elutasító vagy arrogáns viselkedését mutatja be.



Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.