Mérték blog

Mong Attila: Átlépik-e a Rubikont?

2012.12.03.

Új sajtótörvényt, törvényi felhatalmazással működő felügyelő szervezetet javasol a múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott jelentésében Lord Leveson, akit a brit kormányfő kért fel a lehallgatási botrány után. A sajtószabadság-párti szervezetek továbbra is az önszabályozásban látják a megoldást.

“A labda most visszarepül a politikusok oldalára. El kell dönteniük, hogy ki felügyelje az őröket?” – ezzel a kissé hatásvadász mondattal fejezte be állásfoglalásának ismertetését Lord Brian Leveson csütörtökön, miután nyilvánosságra hozta jelentését a brit sajtó “kultúrájáról, gyakorlatáról és etikájáról”. A lord a miniszterelnök felkérésére kilenc hónappal ezelőtt kezdte el a munkáját, miután a telefon-lehallgatási botrány rávilágított a brit, és ezen belül is elsősorban a brit bulvársajtó által sokszor és előszeretettel alkalmazott nem csupán etikátlan, hanem törvénysértő praktikákra. (A botrányról korábban a Mérték blogon is írtunk itt és itt.) A jelentés finoman megfogalmazott címe egy 2000 oldalas kemény dokumentumot rejt, amely nemcsak kíméletlen tükröt mutat a brit újságírók munkájáról (törvénytelen lehallgatás, a panaszok figyelmen kívül hagyása, etikátlan kapcsolat újságírók, rendőrök és politikusok között stb.), hanem olyan javaslatokkal is él, amelyek máris késhegyre menő politikai vitát gerjesztettek a kormány és ellenzéke között, de a koalíciós kormányon belül is. A dokumentum és az abból következő vita kimenete azonban nem csak Londonban fontos, a jelentésből következő politikai döntések hatással lesznek minden hasonló vitára Budapesttől Párizson át Buenos Aires-ig, ahol azt kell eldönteni, hogy kellenek-e külön jogszabályok a sajtó, a média működésére, vagy elegendő erre a polgári és a büntető törvénykönyv, és az etikus viselkedést elősegítő önszabályozás, illetve, hogy milyen szabályok nem veszélyeztetik a sajtó- és szólásszabadságot.

Lord Leveson ugyanis azt javasolta most a brit problémák megoldására, hogy szükség van új sajtótörvényre, ami szerinte azonban nem hogy veszélyeztetné, hanem éppen ellenkezőleg, megvédené a szabad sajtót, kicsit úgy, mint az Egyesült Államokban a rendkívül hatásos első alkotmány-kiegészítés. A törvény létrehozna egy új, az államtól, politikától és az iparágtól is független testület, amely egy közösen elfogadott kódex alapján felügyelné a sajtó etikus működését, felhatalmaznák olyan jogkörrel, amely alapján kivizsgálhatna vitás ügyeket és ha szükséges meglennének azok az eszközei (akár bírság is), amelyek alapján közbeavatkozhat és kikényszerítheti az etikus működést. A javaslat szerint ez a testület szolgálna a kiadóknak sokszor fontmilliókba kerülő rágalmazási perek gyors és olcsó ‘arbitráló’ szervezetéül is. A tagság önkéntes lenne, de aki nem csatlakozik, az automatikusan a nagyhatalmú Ofcom, vagyis a tévék és rádiók felügyeletére hivatott médiahatóság elé kerülne.

Ez a javaslatcsomag egy olyan országban, ahol a 17. század óta nem alkottak az írott sajtóra nézve külön törvényt (a tévék és a rádiók más szabályozás alá estek) és ahol a sajtó egy sokat bírált, de innen Budapestről nézve mégiscsak jól működő szervezet, a Press Complaints Commission (PCC) munkája nyomán képes volt önmagát önszabályozni, rendkívüli fontosságú határpont. Nem csoda, ha a konzervatív David Cameron miniszterelnök, aki egyébként jó konzervatívként ellenzi az állami beavatkozást, ezért nem kis fejtörést okoz neki az általa felkért lord jelentése, arra figyelmeztette a képviselőket, hogy egy ilyen új törvénnyel átlépnék a Rubikont. “Óvatosan kell eljárnunk, bármilyen olyan szabályozás megalkotásával, amely potenciálisan veszélyeztetheti a szólásszabadságot és a szabad sajtót” – mondta.

A különböző szólásszabadság-párti szervezetek is arra figyelmeztetnek, hogy “ingoványos terepre” léphet Nagy-Britannia, ha a Leveson által javasolt útra lép, hiszen a törvény, az állam által “szentesített’ testületesdi rögvest felveti majd azt a kérdést, hogy hogyan, milyen szabályok alapján jelöljék ki a testület tagjait, aztán majd persze a testület tagjait jelölő bizottságot, vagy éppen a jelölőbizottságot jelölő bizottság tagjait, magyarul e láncolat végén az igazi dilemma az lesz, hogy ki fékezi meg a sajtó szabad működésébe belekotnyeleskedő politikusokat. (A testületet ráadásul Leveson szerint az Ofcomnak kellene “szentesítenie”, és ha nem az elvárt módon működik akkor a tévék és rádiók működését felügyelő állami szabályozó hatóság közbeléphetne.) Az Index on Censorhip nevű nemzetközi civil szervezet is azt írja közleményében, hogy bármennyire is “light” felügyeletet valósít majd meg ez a törvény által létrehozott testület, mindig ott lesz a lehetősége annak, hogy egy esetleges következő körben keményebb szabályokkal, keményebb jogkörökkel láthatják el, vagyis szerintük sem szabad ebbe az utcába belemenni. A brit sajtónak tehát ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy továbbra is teljesen önkéntes önszabályozás alapján működjön. (Volt és van is ilyen, a kiadók által is támogatott javaslat az asztalon: Lord Black a PCC jelenlegi finanszírozó testületének vezetője egy felturbósított PCC-t tartana helyesnek, amelyhez önkéntesen, de szerződés alapján csatlakoznának a kiadók és alávetnék magukat a szervezet döntéseinek.)

A Leveson által javasolt úttal szemben fontos érveket sorol az Economist is. Először is azt, hogy felesleges az egész brit sajtóra kiterjeszteni egy olyan rendszert, amit Leveson is elsősorban a “féktelen” bulvársajtó megregulázására eszelt ki, igazságtalan a teljes iparágat büntetni azért, mert egyes szereplői törvénytelenül viselkedtek. Ráadásul a lehallgatási botránynak lényegében köze sem volt az újságíró-etikához, nettó büntetőügyek voltak ezek, amelyek inkább vetik fel a brit rendőrség, mint az újságíró szakma felelősségét. Nem mellesleg pedig a Leveson-féle megoldás, mint minden állami médiaszabályozás egyébként már nagy eséllyel a megírása pillanatában elavult egy olyan iparágban, amely napról-napra változik és óriási átalakuláson megy keresztül. A jelentés alig mond valamit arról, hogyan kezelje a szabályozás a blogokat, amelyek egy jelentős része tradícionális sajtótermékekhez kötődnek, nem is beszélve a twitter-bejegyzésekről, vagy a kommentekről. Amit pedig mond az egyrészt nevetséges (először is már azzal, hogy az internetről beszél, amit egységesen kezel és “etikai vákumnak” nevez, ami – egyik első bírálója szerint olyan, mintha a papírt etikai vákumnak nevezné, függetlenül attól, hogy mi jelenik meg rajta), másrészt pedig semmilyen igazi megoldással nem áll elő, csupán annyit jegyez meg, hogy az egész valóban kissé “problematikus”.



Az oldal tartalma nem minősül jogi tanácsadásnak.
Kérjük olvassa el a Jogi Fórum felhasználási feltételeit.