A digitális technológiák hatása az európai médiaversenyre

2001. május 9. Kovács András Péter

1. Bevezetés

"HBO", "UPC Direct", "AM mikro", "kódolt adások", "fizetõs csatornák". Ezek a Magyarországon is ismert fogalmak a kereskedelmi televíziózás új dimenzióját tárták elénk: a szolgáltatók nem a gyakorta és hosszan ismétlõdõ reklámokból szerzik a bevételeiket, hanem a kódolt mûsorok otthoni dekódolásának lehetõségéért fizetett díjakból.
A fizetõs csatornáknak az információk befogadásának jogára gyakorolt hatásáról az Európa Tanács gazdag esetjoga tanúskodik. Akad azonban egy másik alapelv is, amelyet az - egyre inkább digitális technológiára alapozott - fizetõs csatornák visszaélései sérthetnek: ez pedig a gazdasági verseny szabadsága. Ennek megértéséhez érdemes kissé elmélyedni az új technológiák adta lehetõségekben és azokban a szabályokban, amelyekkel az Európai Unió igyekszik kordában tartani a fizetõs mûsorszolgáltatókat.

2. A digitális technológiák áldásai és átkai

Az analóg rendszereket felváltó digitális technológia számtalan új lehetõséggel kecsegtet. A legfontosabb elõnye, hogy egy csatornán nem csupán egy hangot és egy képet tud közvetíteni, hanem képes egyidejûleg több hang- és képsáv közvetítésére is.
Így válik lehetõvé például a teletext-szolgáltatások fogadása is, amely többek között a többnyelvû feliratozást teszi lehetõvé azáltal, hogy a különbözõ teletext-oldalakon egyidejûleg több nyelven futhat ugyanaz a mûsor. A több hangsáv közvetítésének elvén alapul a Dolby Surround-hangzásélményt biztosító házimozi-rendszer. Az ilyen hangminõségû mûsorok a jövõben nem csupán DVD-n állnak majd rendelkezésre, hanem a mûsor-közvetítõk csatornáin is. Másik áldása, amelyet a határokon átnyúló mûsorszórók kedvezõbben meg tudnak lovagolni, hogy különbözõ sávokon ugyanazon mûsort többnyelvû szinkronnal közvetíthetik. Szintén új lehetõségeket és egyben új kihívásokat jelent a magas képfelbontású televíziók (HDTV, High Definition Television) elterjedése.
A digitális technológiával tehát eltûnhetnek a frekvenciák és ezzel a csatornák végességébõl fakadó, versenyt behatároló tényezõk, és ez mindenképpen a verseny élénkítését, a belépés könnyebbségét fogja eredményezni, hozzájárul továbbá a pluralizmus és tartalomdiverzitás színesedéséhez is.
Ugyanakkor a digitális média olyan technikai hátteret igényel, amellyel nem minden szolgáltató rendelkezik, és már ezek a technológiai lépéselõnyök is vezethetnek domináns piaci helyzethez. A "digitális koncentrációk" legnagyobb veszélyét azonban mégsem ezek, hanem a digitális korszak által megteremtett fizetõs televíziózás hordja magában. Bizonyos tagállamoknak ugyanis annyira erõs a földfelszíni sugárzással kapcsolatos szolgáltatáspiaca, hogy ez megnehezítheti a fizetõs digitális csatornák indítását. A magas költségek pedig óhatatlanul erõteljes befektetõket igényelnek, amelyek képesek vállalni a piacra lépéssel járó kockázatokat. A legtöbb mûsorszóró piac felépítése miatt pedig a versenyhatóságok nehézkesen fogadják el a már létezõ résztvevõk új kombinációit annak érdekében, hogy új piacokat célozzanak meg .
A fizetõs televíziózás a programhozzáférés ellenõrzésén alapul, amelynek lényege a kép összezavarása, majd a vevõnél újra-összerakása egy megfelelõ dekódoló berendezéssel, amelyet az engedélyezett felhasználó elõfizetéssel kaphat meg (a legelsõ ilyen "fizetõs csatornák" a mûholdsugárzásban a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a svájci Teleclub, az angol Sky Movies és a francia Canal Plus voltak.)
Az ilyen szolgáltatások alapvetõen az alábbi összetevõket igénylik: mindenek elõtt szükség van egy mûsorelosztási rendszerre, legyen az akár földfelszíni sugárzás, akár kábel, akár mûhold. Kell még továbbá egy feltételes hozzáférést biztosító rendszer és a megfelelõ adminisztrációs háttérrendszer, elõfizetõ-management. Továbbá, mivel a fizetõs csatornák lehetõsége már a digitális televízió sajátja, ám a legtöbb háztartás még analóg készülékeket használ, szükségeltetik egy digitális-analóg átalakító is, amelyet rendszerint a dekóderbe építenek be . A feltételes hozzáférési rendszer (dekóder) kezdetben a televízió környékén elhelyezett kis analóg készülék volt, amely egyetlen csatorna kikódolására volt alkalmas. Ezt azonban sorra váltják fel azok a televízióba beszerelhetõ digitális kártyák, amelyek a legkülönfélébb csatornákhoz és egy csatornán belül is számtalan szolgáltatáshoz biztosítanak hozzáférést az elõfizetõk számára .
Ezek közül akadnak olyanok, amelyek a nagy nyilvánosság számára készülnek, ilyen például az ún. pay-per-channel rendszer, amely az elõfizetés tárgyidõszakára elérhetõvé teszi a szolgáltató által sugárzott és elõfizetett csatornát. A második típus az intelligens, ún. pay-per-view rendszer, amely tárolja és közvetíti az elõfizetõ által nézett mûsorok típusát és idejét, és akár egy videofilm-kölcsönzõben, csak a ténylegesen megnézett mûsorokért kell utólag fizetni. A harmadik típus az ún. video-on-demand renszer, amelynek alapja, hogy a szolgáltató az általa kínált játékfilmeket különbözõ sávokon adott idõközönként (pl. negyedóránként) játssza, így az elõfizetõ bármely mûsort a nap bármely napszakában megnézheti, és utólag fizet érte . Akadnak azonban olyan dekóder-kártyák is, amelyeket nem a nagy nyilvánosság, hanem csupán egy adott célközönség számára fejlesztettek ki (intézményi vagy professzionális televíziózás).
Az elõfizetéses televízió-üzemeltetõknek azt a tevékenységét, amellyel a mûsort kódolják és az elõfizetõk számára annak kikódolását engedélyezik, gateway-funkciónak hívják. Ez a tevékenység felöleli az ún. encrypciós (elektronikus kódírásos) technológiát és a hozzá kapcsolódó, már említett elõfizetõ-management rendszert. Ez a technológia azonban csak kis számú szolgáltatónak áll rendelkezésére, és tekintve, hogy a szükséges technológiai hátteret túlnyomórészt telekommunikációs társaságok tudják biztosítani, elkerülhetetlen, hogy ezen telekommunikációs társaságok és a mûsorok készítõi vagy a mûsorok forgalmazói társuljanak. Mindez nem törvényszerûen, de nagyon könnyedén jelentheti koncentrációk létrejöttét és így a verseny potenciális kiiktatását. A monopolhelyzet pedig törvényszerû, ha a gateway-tulajdonos maga is mûsorkészítõ és mûsorforgalmazó.
A gateway-monopóliumok helyzete pedig vitathatatlanul olyan érv, amely haladéktalanná teszi a szabályozást, még mielõtt bármely digitális televíziós rendszer szélesebb körben elterjedne Európában. Ezt a kérdést azonban még a mai, félig analóg, félig digitális korban is nehéz megoldani, kellõ gyakorlati tapasztalat hiányában. Egész Európában ugyanis mindössze két olyan domináns feltételes hozzáférési rendszer-üzemben tartó mûködik, akik lehetõvé teszik a mûsorszórók számára az elõfizetéssel igénybe vehetõ, kódolt csatornák árusítását. Az egyik ilyen üzemben tartó a BSkyB, a másik a Canal Plus tulajdonában áll. Az ebbõl fakadó befolyás lehetõvé teszi a "kapuõröknek" (gatekeepers), hogy önkényes árszinteket állítsanak fel, ellenõrizzék a riválisaik (akár az üzemben tartók, akár a mûsorkészítõk) mûsorelosztási szándékait, és ha szükséges, egyszerûen megakadályozzák a mûsorok eljutását a nézõkhöz. A digitális korban pedig ilyen kiszolgáltatottság nem engedhetõ meg. A kérdés rendezéséhez az Európai Unió Bizottsága eleinte megelégedett a versenyjog eszközeivel. A legfõbb ilyen eszköz volt a Tanács Rendelet (EEC) 4064/89 a vállalkozások közötti koncentrációk ellenõrzésérõl, valamint az erre alapuló, egyedi esetekben hozott elutasító döntések.

3. A Bizottság esetjoga a 89-es Tanács Rendelet alapján

A Bizottság az új koncentrációszabályozás alapján valamennyi ipari szektor piacán mindösszesen tizenhárom koncentráció létrejöttét utasította el, ezek közül azonban három is kapcsolódik a digitális kódolási technikákhoz. Az alábbiakban ez a három eset kerül röviden ismertetésre.

  1. MSG Media Service GmbH

A legelsõ és mindmáig a legellentmondásosabb döntés az MSG Media Service GmbH, egy fizetõs kábeltelevíziós csatorna társult alapítása elleni 1994-es döntés volt. A televíziót a németország vezetõ távközlési társaságaként számontartott Deutsche Telecom valamint a magyar RTL Klubot is üzemeltetõ Bertelsmann és a vezetõ német játékfilm- és televíziómûsor-elõállító Kirch médiacégek alapították volna. Az általuk megcélzott terület a fizetõs- és kábeltelevíziózás piaca volt. Mint ahogyan azt korábban már kifejtettem, egy fizetõs televíziórendszer mûködtetéséhez szükség van egy dekóderre, a feltételes hozzáférési technológiára és egy elõfizetõ-managementre. A létrehozandó MSG mindezen szolgál-tatásokat biztosította volna. A fizetõs televíziózás tartalmaként a Bizottság a pay-per-channel (fizess csatornánként), a pay-per-view (fizess a megnézett mûsorokért) és a video-on-demand (olyan játékfilmek közül lehet választani, amelyeket adott idõben ismételgetnek) szolgáltatásokat jelölte meg.
A kábeltelevíziós hálózatok azonban elkülönült piaccal rendelkeztek. A Bizottság úgy vélte, hogy a társulás mind a fizetõs televíziózás, mind a kábeltelevíziózás piacán piaci erõfölényhez vezetne. A fizetõs televíziótársaságok szolgáltatásának piacán az MSG az egyetlen szolgáltató lenne Németországban. A bizottság elutasította azt az érvet, miszerint három ilyen kaliberû anyavállalat külön-külön nem lenne képes belépni a piacra, ezért van szükség az összefogásukra.
Bármely versenytársnak ugyanis azokkal a kombinált elõnyökkel szemben kellett volna felvennie a kesztyût, amelyeket egyrészrõl a Deutsche Telekom mint távközlési cég és a Kirch valamint a Bertelsmann mint televíziós társaságok teremtettek volna. A Bizottság kimondta továbbá, hogy amennyiben az MSG uralta volna a fizetõs televíziós szolgáltatások piacát, ez elvezetett volna mind a Bertelsmann mind a Kirch pozíciójának erõsödéséhez is. Az új fizetõs televízió-társaságok ugyanis nem lettek volna képesek biztosítani maguk számára a tevékenységük végzéséhez szükséges szolgáltatásokat, és az MSG-tõl kellett volna ezeket megvásárolniuk. A Bertelsmann és a Kirch mûsorforrásai lehetetlenné tette volna számukra, hogy a különbözõ célközönségekre szabott mûsorcsomagokat állítsanak össze. A két nagy társaság így ki tudná használni a technikai elõnyét arra, hogy megakadályozza az olyan mûsorok sugárzását, amelyek ellentétesek az érdekeikkel, és az MSG-n keresztül információhoz juthatnának a versenytársaikról. A Deutsche Telekom pedig azáltal, hogy együttmûködne a vezetõ televíziós társaságokkal a fizetõs televíziózás piacán, erõsítené a helyzetét mint kábel-üzemeltetõ. A felek által ajánlott, önmegszorító kötelezettségeket a Bizottság alkalmatlannak tartotta arra, hogy a versenyellenes hatásokat kiküszöbölje, ezért megtiltotta annak létrejöttét.

  1. Bertelsmann- Kirch-Premiere

Mint az a táblázatban is szerepel, a Deutsche Telekom és a Bertelsmann 1998-ban egy újabb összeolvadást határozott el, ezúttal a a Premiere-rel társulva. Az Az ERD és YDF valamint a francia Canal Plus szintén részt vett volna az összeolvadásban, melynek célja ugyancsak egy fizetõs televízió lett volna, ám az alapítók ezúttal a digitális televíziózás távlataiban gondolkodtak. Ez az összeolvadást, amely a Multimedia Betriebsgesellschaft névre hallgatott, a Bizottság az MGS Media Service GmbH jogutódjának ítélte, és újra elutasította.

  1. Nordic Satellite Distribution

A Nordic Satellite Distributiont a dán (Tele Danmark AS) és a norvég (Norsk Telekom) nemzeti telekommunikációs társaságok, valamint egy svéd médiakonglomerátum (Kinnevik) kívánta létrehozni. Az õ együttmûködésük mûholdas közvetítõ szolgáltatásokra valamint kábeles mûsorszóró szolgáltatásokra irányult. Az érintett termékpiac tehát a fizetõs televíziós mûsorszórás és a kábeltelevíziós hálózatok mûködtetése volt. a Földrajzi piac az északi államok. A társult vállalkozásnak joga lett volna a régió legfontosabb televíziócsatornái közül néhányat közvetíteni, rendelkezésére állt volna továbbá egy integrált infrastruktúra arra, hogy az északi államokat ellássa különbözõ televíziós szolgáltatásokkal. A Bizottság úgy találta, hogy a mûholdas mûsortovábbítási kapacitások felett gyakorolt befolyása miatt, a televízió-üzemeltetõ anyavállalataihoz fûzõdõ kapcsolata miatt, továbbá a Kinnevikhez mint mûsor-szóróhoz fûzõdõ viszonya miatt a társulás elzárná a lehetõséget más mûholdüzemeltetõk számára a mûsorszórók számára nyitva álló mûholdas kapacitásoktól (A Kinnevik az öt mûholdból négy fölött rendelkezett befolyással). Ami pedig a kábelhálózatokat illeti, a kábeltelevízió-üzemeltetõknek bizonyára sokáig kellett volna vitatniuk az árakat az új versenytárssal. A felek ugyanis egyszerûen létrehoztak volna egy encrypciós rendszert, és a társulás lett volna a fizetõs televízió kapuõre. Ezen versenyellenes hatásokat kiküszöbölendõ a felek vállaltak bizonyos kötelezettségeket, ezeket azonban elégtelennek találta a Bizottság, így megtiltotta a társulást.
Bár ezekbõl az esetekbõl úgy tûnhet, a versenyjog eszközei tökéletesen elegendõk az Unió számára a digitális szolgáltatók médiaszektort torzító magatartásainak kiküszöbölésére, a Bizottság úgy vélte, hogy - figyelembe véve a médiapiac sajátosságait - a rendelkezésre álló versenyjogi eszközök kevésnek bizonyulnak. Ebben a szellemben 1995-ben az Európai Unió berkein belül egy új irányelv született a televíziós közvetítési szabványokról, amely többek közt erre a problémára is megkísérelt választ adni.

4. 95/47/EC Irányelv - A digitális televíziózás megoldásai

Az Európai Parlament és a Bizottság 1995. október 24-én fogadta el A televíziójelek átvitelére szolgáló szabványok használatáról szóló 95/47/EC Irányelvet, amelynek megalkotását többek között a digitális televíziózás fent vázolt körülményei is sürgettek. Világossá vált ugyanis a tény, hogy a versenyjog önmagában nem biztosít kellõ hátteret az ilyen irányú befektetések számára. Világossá vált továbbá a szolgáltatások és a közvetítésüket szolgáló infrastruktúra versenyének összefüggése is. Mindezek alapján egy olyan szabályozás született, amely mind formáját (a tagállamoknak nagyobb szabadságot adó irányelv) mind tartalmát tekintve kellõen körültekintõ és sokoldalú. Az irányelv a verseny hatásait a digitális szolgáltatások kötelezõ elemeinek beépítésével próbálja korrigálni.
Ami a piaci résztvevõk viselkedésének szabályozását illeti, a 4. Cikk (b), (c) és (e) pontja meghatároz bizonyos szabályokat, amelyek a domináns piaci helyzet kialakulását hivattak meggátolni. Ezeknek érdekessége, hogy hatékonyságuk érdekében nem önmagukban, hanem a tagállami vagy európai szintû versenyszabályokkal együtt kell õket alkalmazni .
A legelsõ ilyen követelmény, hogy a feltételes hozzáférési rendszer-szolgáltatók, akik nagyszámú DTV-dekódereket tartanak nyilván, valamennyi mûsorszórónak méltányos, indokolt és non-diszkriminatív feltételek mellett kínáljanak feltételes hozzáférési szolgál-tatásaikat.
Vannak továbbá az átláthatóságot érintõ rendelkezései, többek között arra nézve, hogy az üzemeltetõk vezessenek elkülönített könyvelést a feltételes hozzáférésrõl és egyéb tevékenységeikrõl; a mûsorszórók számára pedig elõírja, hogy hozzák nyilvánosságra az áraikat, amelyeknek szerepe van annak eldöntésében, hogy a társított berendezések helyettesíthetõk-e vagy sem.
A tagállamokra nézve az irányelv elõírja, hogy biztosítsanak olyan vitafeloldó eljárásokat, amelyeket könnyen igénybe vehetnek azon felek, amelyeknek az itt boncolt 4. Cikkel kapcsolatban feloldatlan vitájuk van. Az ilyen vitafeloldó eljárásoknak olcsóknak kell lenniük, idõben, méltányosan és átlátható módon kell õket lebonyolítani.
Érdekes sajátossága azonban az irányelvnek, hogy bár címében utal a televíziójelek átvitelének szabványaira, magukat a konkrét szabványokat nem nevezi meg: azok kialakítását az iparra hagyja, valamint eltekint az egyéb technikai adatok meghatározásától is.

5. Távlatok a gyakorlatban

A rendelet végrehajtásáról szóló, 1999-ben megjelent kétéves jelentés szerint az irányelv a fejlõdõ technikai környezetben továbbra is hatékony, átültetése egyre több tagállamban sikeres. A mélyre nézve azonban megállapítható, hogy a szabályozás - mind formáját, mind tartalmát tekintve - csak felszínes elõrelépést jelent. Az irányelv látszólag nem sérti a versenytársak érdekeit, hiszen azon vállalatok, amelyeknek rendelkezésére álltak a feltételes hozzáférési rendszerek fejlesztéséhez szükséges kereskedelmi és technológiai feltételek, továbbra is prosperálhatnak, míg mások, akik e technológiák hiányában kiszolgáltatott helyzetbe kerülnének, a fenti rendelkezés védelmét élvezik. A szabályozás mégis elégtelennek látszik, hiszen csupán egy megsértett versenytárs rossz szándékán múlik, hogy azt állítja e, hogy nem bánt vele tisztességesen egy monopol helyzetben lévõ kapuõr, és ez mindkét felet jogi csatározásokba sodorhatja. A jogi szabályozás melletti másik lehetõség, nevezetesen hogy a kapuõrrel egy kereskedelmi megállapodást üssenek nyélbe, a gyakorlatban mindig nagyobb vonzerõ.

  • kapcsolódó anyagok
EURÓPAI UNIÓ JOGA
HÍRKÖZLÉS
MÉDIAJOG
EURÓPAI UNIÓ
INFORMATIKA
TANULMÁNY