Jelen bejegyzésben az idegen nyelvű „közös jogi nyelvezet”, az egységes európai jogi terminológia kikristályosodásának folyamatáról, aktualitásáról írunk. Emellett felhívjuk a figyelmet az un. „Euro-English” (az angol nyelv egy változata) kialakulására, jelentőségére, és az angol jogi szaknyelv „jogi közvetítő nyelv” szerepének formálódására.
Az eltérő jogrendszerek, a jogalkotás eszközeinek többnyelvűsége és az idegen nyelvű jogi dokumentációk elterjedése egyre inkább megkövetelik, hogy a különböző nyelveken érthető, szabatos, széles körben elfogadott és használt jogi nyelvezet alakuljon ki. A nemzetközi kereskedelem és az Európai Unió által lefedett területek és szakpolitikák bővülésének hatására a jogforrások, egyéb szabályozások és a fordítási módszertan alapján egy új jogi nyelvhasználat kialakulásának lehetünk szemtanúi.
Az európai magánjogi és szerződési jogi terminológia az utóbbi évtizedben látványos fejlődésen ment keresztül. A Lando Bizottság által elkészített európai szerződési alapelvek (Principles of European Contract Law, PECL) valamint az Európai Unióban 2000-től folyó Közös Szerződési Referenciakeret (Common Frame of Reference, CFR)1 létrehozásának munkálatai az európai szerződési jog egységesítésének igényét jelzik. A CFR egyik kiemelt célja az európai magánjogi jogfogalmak egyértelműsítése és fogalmi meghatározása. Ennek eredményeképpen egyfelől zajlik – és a továbbiakban is várható – a CFR fogalmainak és koncepcióknak nemzeti jogokban történő megjelenése, másfelől útmutatóként szolgál majd a jogi szakkifejezések és nyelvtani szabályok szintjén is.2 A fentiekben említett fejlődés lehetőséget ad egy egységes szerződési jogi „lingua franca” azaz egy, a különböző ajkú népek közötti, jogi elméleti alapon, sokirányú egyeztetés eredményeként létrejött, univerzális jogi közvetítő nyelv kialakítására.
A fentiekkel párhuzamosan, a nemzetközi folyamatok és környezet változásai folytán kialakulóban van az angol nyelvnek egy ún. ’EU-English’ vagy ’Euro-English’ változata”3 . Ez alatt az angol nyelvnek az Unióban történő, nem anyanyelvi nyelvhasználók általi alkalmazását értjük, amely nyelv nem azonos a brit angol nyelvvel (vagy akár az amerikai, kanadai, ausztrál, stb. angollal). Ennek egy példájaként említhetjük az angol jogi szaknyelvből kikristályosodó jogi közvetítő nyelvet („lingua franca”). Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy magát a CFR iránymutató, eredeti változatát szintén angol nyelven szövegezték meg.
A továbbiakban írunk még a fenti folyamatok kapcsán kirajzolódó egységesülő jogi nyelvezetről, és a jogászok számára fontos szakszavak használatáról, illetve idegen nyelvi megfelelőikről.
Dr. Kovács Tímea
www.drkovacstimea.hu
1. C. von Bar, E. Clive, H. Schulte-Nölke et al. (eds.). Principles, Definitions and Model Rules of European Private Law. Draft Common Frame of Reference (DCFR). Sellier, Munich 2009.
2. Gianmaria Ajani/Martin Ebers: Uniform Terminology for European Contract Law, Nomos, 2005. p. 15.
3. Simigné Fenyő Sarolta: The function of the English language in the European Union In: Integration Studies, Miskolc Volume 2. Number 2003 p.54.
