Nem szabadidő a munkavállalók utazási ideje, amennyiben állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkeznek – szögezi le az Európai Unió Bírósága. Az Európai Unió új munkajogi irányelve munkaidővé teszi az ingázást. A magyar munkajog harmonizációja még várat magára.
Tavaly ősszel a Luxemburgi Bíróság egy munkajogi tárgyú előzetes kérdésben döntött. A spanyol National High Court of Spain bíróság azzal az előzetes kérdéssel kereste ugyanis meg az Európai Unió Bíróságát, hogy állandó vagy szokásos munkavégzési hely hiányában munkaidőnek minősül-e az utazási idő a munkaidő szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv alapján. A tényállás szerint a Tyco elnevezésű vagyonvédelmi cég alkalmazottait úgy foglalkoztatta, hogy azoknak nem volt állandó vagy szokásos munkavégzési helyük, hanem azok a munkájukat otthonról, ingázva látták el. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a műszaki szakemberek minden nap kaptak egy listát a következő napi teendőkről, ami magánszemélyek, ipari, illetve kereskedelmi létesítmények felkeresése volt. A munkanap folyamán a központtal céges telefonon keresztül tartották a kapcsolatot és a cég járművével is közlekedtek. Az utazási idő esetükben a napi több órát is elérhette. Miután az utolsó napi munkával végeztek, hazamehettek, feltéve, hogy egyéb utasítást nem kaptak. A munkáltató álláspontja szerint a munkaidőnek az az időtartam tekinthető csupán, amit a munkavállalók az első ügyfélhez történő kiérkezés és az utolsó ügyfélnél történő munkavégzés befejezése között munkával töltenek. A kezdeti oda majd pedig a hazautazás ugyanis nem a munkáltató érdekében végzett tevékenység, hanem már pihenőidő. A Bíróság azonban ezzel nem értett egyet.
Az EU Bírósága számon kéri a munkaidő szabályszerű számítását
A Luxemburgi Bíróság álláspontja szerint a munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása olyan cél, amely nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak. Az Európai Unió szintjén történő harmonizációnak a munkaidő szervezés területén az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak minimális – különösen napi és heti – pihenőidőt, valamint megfelelő szüneteket biztosít, illetve a heti munkaidő átlagos tartamára 48 órás felső határt állapít meg, amely kifejezetten magában foglalja a túlórát.
Az alapelvek értelmezését követően a Bíróság elhatárolta a munka- és pihenőidő fogalmait, melyet a tagállamok az irányelvvel összhangban kötelesek értelmezni. Munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően. Kiemelte, hogy a pihenőidőn a munkaidő fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. Pihenőidőnek tehát csupán az az időszak minősül, amit a munkavállaló maga oszt be belátása szerint és azzal teljes mértékben maga is rendelkezik.
Ennek tükrében a bíróság megállapította, hogy nem szabadidő a munkavállalók utazási ideje, amennyiben állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkeznek. Az utazás ugyanis az ő esetükben a munkafolyamat szerves része, az alatt utasíthatóak, a célállomásuk pedig bármikor megváltoztatható. Rámutatott arra is, hogy az ezzel ellentétes értelmezés az irányelv céljával ellentétes, azaz nem a munkavállalók alapjogait biztosítja, hanem azt csorbítja.
A magyar szabályozás
A Luxemburgi Bíróság döntése kifejezetten nagy jelentőségű Magyarország vonatkozásában is.
A 2012. július 1. napján hatályba lépett új Munka törvénykönyve ugyanis számos területen nehezítette a munkavállalók, illetve a szakszervezetek pozícióit, valamint gyengítette a jogérvényesítési lehetőségeiket. A hatályos szabályok alapján a munkáltató belátása szerint rendelhet el rendkívüli munkavégzést, a maximális heti munkaidő mértéke pedig a hazai szabályozásban az irányelvben rögzített heti 60 órát is meghaladhatja, hiszen az akár 72 óra is lehet. Tovább rontja a helyzetet, hogy a heti 72 óra munkavégzés limitet is csupán a munkaidőkeret átlagában kell figyelembe venni, azaz 72 óránál is hosszabb rendelkezésre állás is jogszerű lehet Magyarországon.
Arra is rá kell mutatni, hogy az Mt. 86.§ (3) bekezdése alapján az utazási idő nem része a munkaidőnek, mely alól a törvény nem tesz kivételt.
Emellett az új Munka törvénykönyve azt is lehetővé teszi, hogy a munkáltató az éves szabadságot órában tartsa nyilván, melynek következtében számos munkáltató saját jogértelmezése alapján a munkavállalók szabadságát arányosan csökkenti. Aki ugyanis például 24 órás munkarendben dolgozik, annak az éves szabadsága beosztása miatt naponként 3 nappal csökkenhet.
Kérdés azonban az, hogy a 14 összefüggő nap szabadság, illetve a minimális 20 nap alapszabadság követelményei hogyan biztosíthatóak.
A Luxemburgi Bíróság döntése rávilágít arra, hogy a tagállamok nem értelmezhetik szabadon a munka- és pihenőidőre vonatkozó rendelkezéseket, kötelesek betartani a védelmi minimumokat, valamint a tagállami szabályokat a munkavállalók egészségének és biztonságának figyelembe vételével kell értelmezniük!
