A Rajk-ügyből indult ki a rendszer tömegterrorja – állítja Zinner Tibor jogtörténész. A vádiratot maga Rákosi Mátyás, a párt főtitkára készítette, és Sztálin hagyta jóvá. Rajk Lászlót és két társát a népbírósági tanács halálra ítélte. Újratemetése 1956. október 6-án százezres tömegdemonstrációvá vált.

Rajk László külügyminiszteri időszakában Joszif Visszarionovics Sztálin és Josip Broz Tito akkori jugoszláv miniszterelnök között nagy, szakítás előtti feszültség alakult ki. Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, aki rendkívüli módon tartott Sztálintól, azon buzgólkodott, hogyan tudja bizonyítani feltétlen hűségét a vezérnek. Ezért úgy döntött, hogy kirakatperben demonstrálja elhivatottságát, és leplez le egy titói összeesküvést. A kémbanda vezetőjének szerepére Rajkot nézték ki, aki miniszterként magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy vezetőnek lehessen tekinteni, és mégsem volt moszkovita.

Rajkot 1949. május 30-án késő este vették őrizetbe, és az Államvédelmi Hatóság svábhegyi titkos villájába szállították, ahol ügyének több szereplőjét (köztük Szőnyi Tibort és Szalai Andrást) már fogva tartották. Az első héten pszichikai ráhatással, kifárasztással, a kínzások hatására megtört, rá terhelő vallomást tett „tanúkkal” való szembesítéssel próbálkoztak, ő azonban ártatlanságát hangoztatta, és kérte, hogy beszélhessen Rákosival. A párt főtitkára erre nem volt hajlandó, de június 7-én este odaküldte két miniszterét. Vallató elvtársai, Kádár János belügy- és Farkas Mihály honvédelmi miniszter igyekeztek meggyőzni, hogy a per célja csak megfélemlítés lesz, és a halálos ítéletet nem hajtják végre. Rajk meggyőződéses kommunistaként hitt nekik. A letartóztatást egyébként csak három héttel később, június 19-én hozták nyilvánosságra.

Rajk-per a Vasas-székházban – Forrás: http://mult-kor.hu

Zinner Tibor jogtörténész, aki „A nagy politikai affér – a Rajk–Brankov-ügy” címmel két kötetben dolgozta fel a pert és a hátterét, arra a következtetésre jutott, hogy a Rajk–Brankov-ügyben valójában Tito leleplezése volt a meghatározó szál. (Az ügy „társnévadóját”, Lázár Brankovot harmadrendű vádlottként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és csak 1956. április 3-án engedték szabadon elnöki kegyelemmel.)

A Verites Történetkutató Intézet levéltárvezetője úgy látja, hogy a látványperek voltaképpen színházi előadásokként működtek, amelyekben a szereplő személyek valósak voltak ugyan, de az általuk elkövetett cselekmények köszönő viszonyban sem álltak a valósággal. “Általuk az igazságszolgáltatás a politika szolgálólányának szerepkörébe süllyedt” – állítja Zinner Tibor. Szerinte az a legfőbb dráma, hogy az ezen ügyekben való részvételt pártfeladatnak tekintették az érintettek. „A vádlotti oldal az életét áldozta fel egy nemesnek vélt célért és követett el normális ember számára felfoghatatlan cselekedeteket, a másik oldalon pedig ott voltak a szakmájuk írott szabályait megcsúfoló jogászok, akik független képviselet helyett maradéktalanul kiszolgálták a hatalmat. Ugyanakkor a dolog nem választható el a sztálini rendszer mindazokba az országokba Moszkvából végrehajtott importjától, amelyekben megszálló erőként jelen volt” – hangsúlyozza a kutató.

Rákosi és csapata mindenre kiterjedő figyelemmel készítette elő a pert. Helyszínül a hazai munkásmozgalom fellegvárát, a Vasas-székházat jelölték ki. A rádió naponta többször élőben közvetítette a pert, és hogy a másnapi Szabad Népben minden megjelenhessen, a tárgyalási napok nem tartottak tovább délután három óránál.

A per idejére Rákosi a dolgozószobájában hangszórót szereltetett fel, amin végigkísérhette a tárgyalás menetét. Kapott külön telefonvonalat is, hogy a helyszínen lévő Péter Gáboron, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetőjén keresztül folyamatosan instruálhassa a bíróságot, de a vádlottakat és a védőket is.

A pert 1949. szeptember 16. és 24. között rendezték. A vádiratot maga Rákosi készítette, és Sztálin hagyta jóvá még augusztusban. Rákosi nem tagadta le szerepét, sőt: „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.” A tárgyalást az a Jankó Péter vezette, aki több háborús bűnös perében, köztük Szálasiéban is, majd ugyanazzal a lendülettel koncepciós perekben ítélkezett tanácsvezető népbíróként. Amikor évekkel később terjedni kezdett a híre, hogy a Rajk-pert koholt vádak alapján szervezték meg, a Legfelsőbb Bíróság másodelnöke 1955 szeptemberében öngyilkosságot követett el.

Rajk László és Brankov Lázár – Forrás: Hámor Szabolcs / MTI

A vád mai szemmel nézve egészen abszurd volt, mint Bacsó Péter 1969-es filmszatírájában, A tanúban bemutatott bírósági ügyben, amelyet kétségtelenül a Rajk-per ihletett. A vádirat szerint Rajk László a Horthy-időszak rendőrségének, a spanyolországi harcok után a német Gestapónak, majd a nyilas korszak rendőrségének volt a besúgója, mielőtt az amerikaiaknak és Belgrádnak kezdett kémkedni. A vallomások megerősítették, hogy céljuk jugoszlávbarát puccs előkészítése volt Budapesten. A legbizarrabb vádpont szerint Aleksandar Ranković jugoszláv belügyminiszter Pálffy György határőrparancsnok segítségével a Duna mentén átjutott a jugoszláv-magyar határon, majd Klein Antal kisgazda politikus vadászbirtokára ment. Rajkot a budapesti jugoszláv követ kísérte itt egy paksi csőszkunyhóhoz, ahol a két miniszter között két és félórás megbeszélés folyt.

Rajk Lászlót és hét vádlott-társát a szeptember 24-i ítélet szerint hűtlenség, népellenes bűntett és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekmények elkövetéséért ítélték el. A Budapesti Népbíróság Rajk Lászlóra, Szőnyi Tiborra és Szalai Andrásra halálbüntetést szabott ki. A semmisség megállapítása iránti és a kegyelmi kérvények elutasítása után október 14-én másodfokon is halálra ítélték őket.

Október 24-én hajtották végre a halálos ítéletet a Conti utcai ÁVH-s objektum udvarán. Péter Gábor, az ÁVH vezetője 1956. október 23-án tett vallomásában elmondta: „Reggel, amikor Rajk Lászlót felakasztották, hárman indultunk el Farkas Mihály lakásáról Rajk László akasztásához: Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Kádár János belügyminiszter és én. Már közvetlenül az akasztás után megjegyezte Farkas Mihály: »Elhoztam Kádárt, hadd lássa, nem árt«.” Károlyi Márton őrnagy, az egyik kihallgató vallomása szerint olyan idegállapotban volt, hogy képtelen lett volna a kivégzést végignézni. „Csak akkor mentem fel az emeletre, a parancsnoki szobába, amikor vége volt az egésznek, akkor is a folyosón végig, az udvart nem is nézve – emlékezett vissza a történtekre. – A parancsnoki szobában voltak Farkas Mihály, Kádár János, Péter, Szücs, Décsi, Farkas Vladimir, Moravetz és mások, már nem tudok többre visszaemlékezni. Ittak, gratuláltak egymásnak.”

A Rajk-ügy felülvizsgálatára készült 1954. október 19-i jelentés szerint „Rajk László és Péter Gábor között igen komoly személyi ellentét volt, mely abból fakadt, hogy Rajk László mint belügyminiszter ellenőrzést gyakorolt a Politikai Rendőrség, illetve az Államvédelmi Osztály felett. Ezt Péter nem jó szemmel nézte, féltékeny volt rá és nem fogadta el Rajkot vezetőjének – Rajk László viszont igen rossz véleménnyel volt Péterről, akit gyenge képességűnek tartott, de lebecsülte az egész Államvédelmi Osztály munkáját is.”

A Rajk-per a korabeli sajtóban – Forrás: mozaweb.hu

1956 tavaszán Rajk Lászlóné Földi Júlia el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét. Hosszas egyeztetés után 1956. október 6-ára engedélyezték a rehabilitált Rajk László és társai nyilvános újratemetését a Kerepesi temetőben. A temetés százezres tömegdemonstrációvá vált. Az 1956-os forradalom bukása után Kádárék két évre Romániába deportáltatták az özvegyet és gyermekét, ifj. Rajk Lászlót.

Később, 1962-ben egy párthatározattal akarták lezárni az ügyet, amelynek előkészítése során megsemmisítették a per tárgyalási és nyomozati iratait, köztük az egyes kihallgatásokról készült magnófelvételeket és azok legépelt szövegét.

Zinner Tibor szerint a Rajk-ügyből indult ki a rendszer tömegterrorja. A korabeli társadalmi modell alapján kiszámítható, hogy a politikai okból elítéltek sorsa a rokonsága révén minden harmadik családot érintette. Az 1956 előtt börtönbe vetettek 92 százaléka munkás és paraszt volt, azaz a társadalom önmagát zárta rács mögé. Ahogy Princz Gyula államvédelmi őrnagy fogalmazott: „Miénk a börtön, magunknak építettük.”