Tisztelt Kincses Úr!
Az időfaktorral ne legyen gondja, azzal ugyanaz a helyzet, azt hiszem, mindnyájunknál. Én is más, fontosabb dologtól veszem el az időt, de – megmondom őszintén – nem könnyű visszafognom magam írásait olvasván. Igyekszem utoljára tenni.
Először talán a legutóbbira reagálnék:
Az Ön által felsorolt jogszabálysértések egy részénél – például tolmács ki nem rendelése, elkésett kereset letárgyalása – ma is adott a kártérítés lehetősége. Ebben a témában ajánlom olvasmányként az alábbi tanulmányt:
http://www.fovarosi.birosag.hu/…es_anita.pdf
Itt is megtalálhatja, hogy jogszabály kötelező, egyértelmű és értelmezést nem igénylő rendelkezésének figyelmen kívül hagyása messzemenően megalapozza a bíróság kártérítési felelősségété, itt tehát nyitott kapukat dönget. A különbség csupán az, hogy nem a bíró, hanem a bíróság fizet, de gondolom, ez az ügyfélnek mindegy. Ami pedig azt illeti, hogy ha a bírónak kellene fizetnie, az mint nevelő jellegű szankció, nyilvánvalóan segítene abban, hogy a továbbiakban hasonló jellegű tévedést ne kövessen el, utalnék arra, hogy az eljárás más szereplői esetében is felmerülnek hasonló jellegű és súlyú tévedések, ugyanakkor az illető fizetési kötelezettsége fel sem merül. Erre még visszatérnék.
Az Ön által felsorolt további esetekkel kapcsolatban (a megismételt eljárás különböző variációi) a fő problémám az, hogy – miképp azt vitaindítójában is megtette – minimum sugalmazás szintjén hozzájárul ahhoz a laikus felfogáshoz, miszerint egy jogvitának egyféle megoldása van, és ha egy joghoz értő ember megismerkedik a jogvita adataival, akkor ugyanúgy meg kell mondania a jog által arra az esetre kötelezően előírt egyetlen megoldást, mint ahogy egy orvosnak fel kell ismernie és tudnia kell kezelnie az influenzát. Ennélfogva, ha egy ügyben nem születik már elsőfokon (vagy bármelyik fokon) helyes döntés, annak csak egy magyarázata lehet: a bíró nem járt el a szakma szabályainak megfelelően, értelemszerű tehát, hogy felelősséggel tartozik azért.
Ezzel csak az a gond, hogy aki ezen a területen minimális alapismeretekkel bír, az tudja, hogy ez nem így van. Pont ezért van mindenütt az egyre bonyolultabb és többrétű jogorvoslati rendszer. Ellenkező esetben elég lenne egy fegyelmi testületet fenntartani arra a néhány esetre, amikor a bíró nem ismerné fel a minden szakember számára nyilvánvaló egyetlen helyes megoldást. A gond persze csak az – ha már Ön ilyen nagy híve az egyenlőségnek – hogy ebben az esetben nyilvánvalóan a vesztes fél jogi képviselőjét is felelősségre kellene vonni, hiszen elvállalta egy olyan ügy képviseletét – általában nem kevés pénzért – amiről jogászként látta, vagy látnia kellett volna, hogy az alaptalan, jogsértő.
Sőt, most látom, hogy később már egyértelműen leírja: „Ebből az következik, hogy hatályon kívül helyezéskor, megváltoztatáskor (a bíró – megjegyzés tőlem) nem járt el megfelelően, így fegyelmi vétséget is elkövet.” Remélem, akkor a fent írtak szerint híve annak is, hogy a vesztes jogi álláspontot képviselő ügyvéd ellen is fegyelmi eljárás induljon, a szakma telítettségére mindenesetre gyors megoldást hozna.
Mindezzel persze csak felvetésének abszurditására kívánok rámutatni, bár az önmagában is szinte a végtelenségig fokozható. Tegyük fel például, hogy – ne csak mindig polgári jogról beszéljünk, hiszen a bíróra vonatkozó szabályok egységesek – az elsőfokú bíróság egy kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény miatt 3 év börtönre ítéli a vádlottat. A másodfokú bíróság ezt 4 évre súlyosítja (vagy fordítva). Akkor az elsőfokú határozatot hozó bíró ellen fegyelmi induljon? Sőt, a védő indítson műhibapert, hogy helyesen csak két év felfüggesztettet kellett volna kiszabni, és büntessék meg a másodfokú tanácsot is? Fokozzuk még?
A mérlegelésre rátérve: akár tetszik, akár nem, mérlegelésre szükség van, hiszen ha a per végén – ahogy Ön írta – rendelkezésére áll a bíróak 100 darab adat, és azok tartalmukban egymással ellentétesek, akkor azokat egyszerre nem fogadhatja el. Az ugyanis a megalapozatlanság tipikus esete. Amit ezt követően ír, az viszont megdöbbentett: „A bíró ekkor elkezd szelektálni. Ennek az az alapja, hogy eleve prekoncepcióval rendelkezik…”
A bíró persze, hogy elkezd szelektálni, erről írtam az előbb, ez a kötelessége. Ezt szaknyelven mérlegelésnek hívják. Utána jön viszont, ami megdöbbentett: Ön úgy en bloc leírja, hogy az összes bíró, mint biológiai lény, minden ügyben eleve prekoncepcióval rendelkezik. Tisztelt Kincses úr, ez egy olyan súlyú, mélységesen durva és sértő prekoncepció, mintha mondjuk valaki azt mondaná, hogy minden ügyvéd pénzért hazudik. Azt hiszem, joggal háborodna fel. Megmondom őszintén, sok mindenre számítottam, de egy kollégától erre nem. Tényleg nagy a baj.
Visszatérve azonban az ügy érdemére: ellentétes bizonyítékok esetében tehát mérlegelni kell, és ez, akár tetszik, akár nem a bíró privilégiuma. Bár Ön - amint arra még visszatérek - szívesen vesz át bírói feladatokat, de azért beláthatja, hogy a világ valamennyi jogrendszerében ez így van, a jogi képviselők már csak azért sem vehetik át ezt a feladatot, mert borítékolható, hogy az ellenérdekű felek jogi képviselői – természetesen kizárólag szigorú szakmai szempontok alapján - épp ellentétesen mérlegelnének (különben nem lenne vita). Természetesen a mérlegelésnek vannak szabályai, a teljesség, az iratszerűség, az Ön által említett logikai helyesség, és a bíróságot érdemi indokolási kötelezettség terheli arra nézve, hogy mit miért fogadott el, illetve vetett el. Mindez a fellebbezés során is számon kérhető, az azonban nem, hogy a bíró ezen szabályok betartása mellett melyik bizonyítékcsoportot találta meggyőzőbbnek. Az sem, hogy a jogi képviselőnek a másik bizonyítékcsoport a meggyőzőbb. A döntést a perben a bíró hozza meg, ez nem kerülhető meg, és ugyanígy lenne ez az Ön által felvázolt műhibaperben is, ahol szintén bírónak és szintén mérlegeléssel kellene a tényállásról dönteni. Ezt tehát Ön sem tudja ezt elkerülni, ezért a bírói döntés fenntartása mellett az anyagi jogerő és az ítélt dolog fogalmának kiiktatásával igyekszik parttalanná tenni az eljárást, hátha lesz majd egy Önnek kedvező döntés is, ha nem, akkor „megyünk tovább”. Arra a többek általi felvetésre azonban még mindig nem válaszolt, hogy mi lenne akkor, ha a műhibaperben hozott ellentétes, Önnek kedvező döntés után a másik fél lendülne akcióba.
Sajnos, Ön még arra a többszöri kérdésemre sem válaszolt, hogy a műhibaperben Ön „mihez képest” képzeli el a műhiba megállapíthatóságát. Azonban megmondom őszintén, csak most vettem észre a vitaindítója előtt elhelyezett linket, így most olvashattam a teljes keresetét. Ennek során örömmel tapasztaltam, hogy azért a keresetben nem jutott el odáig, hogy dr. X. vagy dr. Y személyes felelősségét firtassa, ilyen szempontból nem megy túl a kereset egy bíróság elleni kártérítési per keretein. És végre választ kaptam a bekezdés elején írt kérdésemre is: természetesen az alapozná meg Ön szerint egy műhibapert, ha a jogerős döntés – ideértve a megállapított tényállást és az abból levont jogi következtetés is - a jogi képviselő álláspontjához képest téves. Az adott ügyben van egy jogerős bírói döntés, Ön azt kívánja bizonyítani, hogy az első- és a másodfokú bíróságnak más tényállást kellett volna megállapítania és más döntést hoznia. Vagyis pontosan azt kell majd a műhibaperben vizsgálni, ami az alapügy tárgya volt. Búcsú a Bszi. 7. §-ától, az ítélt dologtól, a jogerőtől.
A személyes felelősség kérdésére visszatérve muszáj ismételten firtatnom még egy dolgot, kérem, ne vegye cikizésnek. Keresetében Ön – szerintem is helytállóan – levezette, hogy az ügyben a Békés Megyei Bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel, azonban ez a bíróság egyúttal fél is a perben, így az eljárásból kizárt. Ilyenkor rendelkezik a Pp. úgy, hogy az elfogultsági indítványt el kell bírálni, és amennyiben – miképp jelen esetben – nincs a bíróságnak olyan tanácsa, amelyikre a kizárási ok ne vonatkozna, a legközelebbi magasabb hatáskörű bíróság – esetünkben az Ítélőtábla – jelöli ki az eljáró bíróságot. Ön azonban a saját kezébe vette ezt az egyértelműen bírói hatáskörbe utalt döntést, és maga jelölte ki az elméletileg lehetséges 19 másik bíróság közül a Hajdú-Bihar Megyei Bíróságot eljáró bíróságként (ennyi erővel akár ítéletet is hozhatott volna az ügyben, ez is, az is bírói feladat). Ezután keresetében még megengedőbb volt, mert másodlagosan engedélyezte a bíróságnak is, hogy ha fejtegetésével nem ért egyet, akkor az egyébként az ügyben semmilyen módon nem érintett Debreceni Ítélőtáblához terjessze fel az ügyet a bíróság kijelölése végett (ez egyébként önmagában is újabb hiba, hiszen a bíróság, ha nem rendelkezik hatáskörrel vagy illetékességgel, elsődlegesen átteszi az ügyet, felterjesztésre csak akkor kerülhet sor, ha olyan bírósághoz kellene az ügyet áttenni, amelyik már megállapította hatáskörének vagy illetékességének hiányát). Vitaindítójában viszont már úgy fogalmaz, hogy „természetesen” megfellebbezte az ezek szerint sérelmes, áttételt elrendelő végzést. Azt hiszem, egyetlen jogász előtt sem kell bizonygatnom, hogy az adott esetben ez volt az egyetlen törvényes döntés, amit a bíróság hozhatott. Önről sem feltételezem, hogy ne tudná ezt, eljárásának célja akkor vált világossá előttem, amikor az áttéttel vitathatatlanul törvényes voltát is a bíróságok elfogult, tudatlan és tisztességtelen eljárásának alátámasztására használta fel. Nyilván ugyanez a helyzet a keresetével is, hiszen az – amint arra ObudaFan is utalt – ilyen tartalommal komolytalan, azt Ön nyilvánvalóan és száz százalékban, másodperceken belül el fogja veszteni. Viszont kiváló alkalom lesz arra, hogy a bosszúszomjas pervesztesek előtt újabb bizonyítékul szolgáljon a bíróságok és a bírák elfogultságára és tisztességtelenségére. Sajnálom ezt a hozzáállást.
Higgye el, szintén nem cikizésképpen, hanem pusztán az ön által említett és általam is messzemenően elfogadott „egyenlő mérce” jegyében vegyük sorra azt a csinos kis műhiba-sorozatot, amit Ön ennek az egyetlen pernek az előkészítése során – nem az ügy érdemében! – megvalósított:
- a keresetet nem az egyértelműen megállapítható hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnak nyújtotta be,
- a helyesen felismert elfogultság orvoslására nem a törvényben erre előírt eljárás lefolytatását kérte, hanem maga döntött a kérdésben,
- nem ismerte fel, hogy amennyiben azt a bíróság nem osztja, akkor az áttételről, és nem az iratoknak az eljáró bírósághoz kijelölése végett való felterjesztéséről kell rendelkeznie,
- a felterjesztést olyan bírósághoz indítványozta, amelyik nem felettese az illetékes bíróságnak, tehát a kijelölésről semmiképp sem dönthetne,
- megfellebbezte az áttételt elrendelő törvényes végzést.
Mindezek következtében – kizárólag az Ön téves és felróható eljárása következtében – az ügy több hónapos késedelmet szenvedett, hiszen a bíróság csak ezen felesleges körök lefutása után került abba a helyzetbe, hogy megállapítsa a saját kizártságát és kijelöljék az eljáró bíróságot, amit aztán meg is tett. Ezzel a törvény szerint orvosolta azt a helyzetet is, amelyből Ön az elfogultságra és a tisztességtelenségre következtetett. Kár, hogy ezt már nem írta le, hanem röviden csak az „elvesztettem a fonalat” szókapcsolattal intézte el azt. Tisztelt Kincses Úr, az egyenlő mérce jegyében, ilyen rövid idő alatt ennyi „műhiba elkövetése” a jogi képviselő részéről hány forintban lenne mérhető? Hangsúlyozom, itt nem mérlegelésről vagy jogértelmezésről, hanem kizárólag kógens és értelmezést nem igénylő rendelkezések (nem) alkalmazásáról van szó! A fenti belinkelt tanulmány külön is nevesíti a szükségtelen áttételeket, mint a bíróság felelősségét megalapozó tényezőt!
Javaslom tehát, Kincses Úr, hogy ne legyünk ilyen szigorúak egymáshoz! Az Ön által vázolt feltételek mellett már nem lenne az országban (és másutt sem) egyetlen bíró – és persze ügyvéd - sem, hiszen olyan bíró nincs, akinek még soha egyetlen határozatát ne változtatták volna meg. Ha meg abból indulunk ki, hogy egy bíró által tárgyalt egyetlen közepes ügy perértéke megközelíti, vagy eléri az éves jövedelemét, ha minden változtatás után kártérítést kellene fizetnie, általában működése első évében már elérné azt, hogy a hátralévő – jó esetben mintegy 40 - éves jövedelmét kártérítésre kellene fordítania. Természetesen a bíró feleljen a vétkes kötelezettségszegésből fakadó károkért, ennek a szabályai megvannak, hatékonyságán – és ebben egyetértek Önnel – lehetne javítani. Feleljen azért is, ha rendszeresen, nem mérlegelési és jogértelmezési kérdésekben, jogsértő döntéseket hoz. Ennek is, megvannak a szabályai, itt is lehetne javítani, de a felelősség bővítése nem járható út. Azzal is egyetértek, hogy megfontolandó lehet esetleg az eljárási törvények olyan módosítása, hogy ha a hatályon kívül helyezésre a bíróság hibájából kerül sor (mert ugye, ez sem mindig így van), akkor a megismételt eljárás költségeit viselje az állam. Ennyit tartok megfontolásra érdemesnek az Ön által írtakból, a többi – mint az előbbiekben rámutattam – a teljes igazságszolgáltatás felszámolásával járna. Ennek az igazságszolgáltatásnak Önök is a részei, így az ilyen hangulat keltése az Önök érdekében sem áll.
Szerény véleményem szerint jogászként tudnunk kell, hogy – amint arról korábban már írtam - a törvénytárban nincs benne, hogy X és Y konkrét perében konkrétan milyen döntést kell hozni. A jogalkalmazás sokrétű feladat, ahol számtalan körülmény fennforgását vagy hiányát, illetve számtalan, egyre alacsonyabb színvonalú jogszabály tükrében azok jogi relevanciáját és következményeit kell megállapítani. Azt, hogy ennek során csak egyetlen megoldás létezik és azt elvéteni csak vétkesen lehet, Ön eladhatja jópár elégedetlen ügyfélnek, de jogvégzett személynek, vagy akár egy másodéves joghallgatónak már nem. Ezért is igyekszem a jövőben nem hozzászólni a témához, mert fontosabb dolgok elől veszi el az időt. Csatlakozva ObudaFanhoz, azt – ne haragudjon, de ez a véleményem – ilyen formában, az előbb írtakon kívül színvonaltalannak és szakmaiatlannak tartom, de épp ezért veszélytelennek is. Bizonyos vagyok benne, hogy ez jogalkotási koncepció szintjén még csak vitaalapot sem képezhet.
Nick Name