Elismerve ugyan, hogy a határ menti ingázó munkavállalók gyermekeit a felsőoktatási tanulmányokhoz nyújtott pénzügyi támogatásból kizáró luxemburgi szabályozás jogszerű célt követ, a Bíróság álláspontja az, hogy a jelenlegi rendszer meghaladja az e cél eléréséhez szükséges mértéket . A felsőoktatási diplomával rendelkező luxemburgi lakosok arányának növelésére irányuló célkitűzés kevésbé megszorító intézkedésekkel is megvalósítható – áll az Európai Unió Bíróságának ítéletében.
A C-20/12. sz. ügyben hozott ítélet - Elodie Giersch és társai kontra Luxemburg
Az uniós jog [1] megköveteli a tagállamoktól, hogy a migráns munkavállalóknak a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket biztosítsanak.
Luxemburg – ösztöndíj és diákhitel formájában – pénzügyi támogatást nyújt a hallgatóknak a Luxemburgban vagy bármely más államban végzett felsőoktatási tanulmányaikhoz. Ebben a támogatásban részesülhet az a luxemburgi állampolgár vagy valamely más tagállami állampolgár hallgató, aki a felsőoktatási tanulmányok megkezdésekor Luxemburgban rendelkezik tartózkodási hellyel. Így a határ menti ingázó munkavállalók gyermekei, akik rendszerint valamely Luxemburggal határos országban rendelkeznek tartózkodási hellyel, nem részesülhetnek e támogatásban.
Több határ menti ingázó munkavállaló gyermeke, akiknek e pénzügyi támogatás iránti kérelmeit elutasították, a luxemburgi bíróságok előtt vitatja a támogatásra jogosultak köréből való kizárásuk jogszerűségét. Az ezekben az ügyekben eljáró közigazgatási bíróság (Luxemburg) azt kérdezi a Bíróságtól, hogy az e támogatás nyújtására vonatkozó luxemburgi szabályozás összeegyeztethető-e a munkavállalók szabad mozgásának elvével.
A Bíróság ítéletében emlékeztet arra, hogy egy migráns munkavállaló gyermeke egyetemi tanulmányainak finanszírozásához nyújtott támogatás e munkavállaló szempontjából olyan szociális kedvezménynek minősül, amelyet a hazai munkavállalókra vonatkozó feltételekkel azonos feltételek mellett kell biztosítani. A Bíróság kifejti ebben a vonatkozásban, hogy ez az egyenlő bánásmód nem csupán a valamely befogadó tagállamban élő migráns munkavállalókat illeti meg, hanem a határ menti ingázó munkavállalókat is, akik ugyan ez utóbbi tagállamban folytatnak kereső tevékenységet, de egy másik tagállamban rendelkeznek tartózkodási hellyel. Egyébiránt, amennyiben a szociális kedvezményt közvetlenül a migráns munkavállaló gyermekének nyújtják, a gyermek maga hivatkozhat az egyenlő bánásmód elvére.
Továbbá a Bíróság megállapítja, hogy a luxemburgi szabályozás által megkövetelt tartózkodási helyre vonatkozó feltétel állampolgárság alapján való közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül, mivel azzal a kockázattal jár, hogy főként a más tagállamok állampolgárainak kárára alkalmazzák, mivelhogy a belföldi tartózkodási hellyel nem rendelkező személyek leggyakrabban külföldi állampolgárok. Ebben az összefüggésben a Bíróság hangsúlyozza, hogy egy ilyen hátrányos megkülönböztetés nem igazolható költségvetési megfontolásokkal, mivel a munkavállalók szabad mozgása terén az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének alkalmazása és hatálya nem függhet a tagállamok államháztartásának állapotától.
Mindamellett a Bíróság kifejti, hogy a tartózkodási helyre vonatkozó feltétel alkalmas Luxemburg arra irányuló célkitűzésének megvalósítására, hogy elősegítse a felsőfokú tanulmányok folytatását, és jelentős mértékben növelje a felsőoktatási diplomával rendelkező, itt tartózkodási hellyel rendelkező személyek arányát. A Luxemburgban való letelepedés és a felsőfokú tanulmányokat követően – még ha azokat külföldön is folytatták – a luxemburgi munkaerőpiacon való beilleszkedés valószínűsége nagyobb a felsőfokú tanulmányaik megkezdésekor Luxemburgban tartózkodási hellyel rendelkező hallgatók tekintetében, mint a tartózkodási hellyel nem rendelkező hallgatókat illetően.
Ugyanakkor a Bíróság kimondja, hogy a szóban forgó támogatási rendszer túlságosan kizáró jellegű. A hallgatónak Luxemburg területén való előzetes tartózkodásának előírásával ugyanis a vitatott szabályozás olyan tényezőt részesít előnyben, amely az érdekelt Luxemburghoz fűződő kapcsolata valós szintjének nem feltétlenül az egyetlen jellemzője.
Így lehetséges az, hogy egy Luxemburgban tartózkodási hellyel nem rendelkező hallgató is kellően kötődik a Nagyhercegséghez, amelyből annak ésszerű valószínűségére lehet következtetni, hogy visszatér Luxemburgba, és rendelkezésre áll e tagállam munkaerőpiacán. Ez fordul elő abban az esetben, ha e hallgató a Luxemburggal határos valamely tagállamban él – egyedül vagy a szüleivel –, és a szülei jelentős ideje Luxemburgban dolgoznak, valamint ez utóbbi tagállam közelében élnek.
A Bíróság kifejti ebben a vonatkozásban, hogy a luxemburgi jogalkotó által követett célkitűzések megvalósítása kevésbé megszorító intézkedések útján is lehetséges. Amennyiben a nyújtott támogatás például egy diákhitelből áll, akkor egy olyan finanszírozási rendszer, amely e diákhitel nyújtását, ennek rendelkezésre bocsátását vagy a visszafizetés elengedését attól a feltételtől tenné függővé, hogy a kedvezményezett hallgató a külföldi tanulmányai befejeztével munkavállalási és letelepedési szándékkal visszatér Luxemburgba, jobban igazodna a határ menti ingázó munkavállalók gyermekeinek sajátos helyzetéhez. Ezen túlmenően a „tanulmányiösztöndíj-turizmus” elkerülése, és az arról való megbizonyosodás érdekében, hogy a hallgató szülője, a határ menti ingázó munkavállaló a luxemburgi társadalommal elegendő kapcsolatban áll, a pénzügyi támogatás nyújtását attól a feltételtől lehetne függővé tenni, hogy e szülő legalább egy bizonyos meghatározott ideig e tagállamban dolgozott.
Végül azon tagállam által nyújtott egyenértékű pénzügyi támogatással való halmozódás veszélye, amelyben a hallgató – egyedül vagy a szüleivel – tartózkodási hellyel rendelkezik, elkerülhető e juttatásnak a Luxemburg által nyújtott támogatás megítélése során való figyelembevételével.
Ezen körülmények között a Bíróság azt a választ adja, hogy a vitatott luxemburgi szabályozás meghaladja a jogalkotó által követett jogszerű cél eléréséhez szükséges mértéket. Következésképpen ez a szabályozás sérti a munkavállalók szabad mozgásának elvét.
[1] A 2004. április 29-i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 158., 77. o., magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL L 274., 47. o.) által módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.).
