A Deloitte Legal elbocsátásokkal kapcsolatos nemzetközi felmérése 31 országban vizsgálta, hogy mekkora kiadásokkal jár a munkáltatókra nézve egy alkalmazott elbocsátása és milyen feltételekhez kötött a munkaviszony megszüntetése.
A tanulmány megállapításai azon alapulnak, hogy az egyes országokban átlagosan mekkora költséggel jár a munkáltatók számára, ha elbocsátanak egy munkavállalót, amennyiben az ügy bírósági eljárás nélkül zárul le. Általánosságban kijelenthető, hogy Nyugat-Európában nagyobb költségekkel járnak az elbocsátások, mint Kelet-Európában. Magyarországot azonban az indoklás nélküli (a magyar szabályok értelmében jogellenes) elbocsátással járó lehetséges maximális költségek tekintetében csak Írország, Svédország, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Franciaország előzi meg, vagyis a régióban a magyar szabályozás védi leginkább a dolgozókat a jogellenes elbocsátással szemben.
A felmérés általános megállapításai
A Deloitte Legal 31 országot vizsgáló felmérésének legfontosabb megállapításai között szerepel, hogy a legtöbb országban a munkáltatók csak meghatározott jogcímeken bocsáthatnak el dolgozókat, és szigorú követelményeknek kell megfelelni ezen a téren. Ez alól csak Belgium, Finnország, Svájc, az Egyesült Királyság, Dánia és Luxemburg jelent kivételt. A vizsgált országok több mint 60%-ában a felmondási időre járó bér és a végkielégítés kiszámításának alapja a teljes juttatási csomag (éves alapbér, teljesítményarányos bér és természetbeni juttatások).
A legtöbb országban egyáltalán nincs, vagy alig van különbség az elbocsátás költségeit tekintve, akár egyéni, akár gazdasági okok miatt történik a felmondás. A vizsgált országok mindegyikéről elmondható, hogy elsődlegesen a szolgálati idő (az adott cégnél eltöltött évek száma) határozza meg az elbocsátás költségét. A felmérésben érintett országok több mint fele azonban vagy a felmondási időre, vagy a végkielégítés összegére felső határt szab meg. Az elbocsátási költséget jelentősen növelheti a jogellenes elbocsátás esetén fizetendő kártérítés, amely akkor merül fel, amikor indoklás nélkül bocsátanak el egy munkavállalót. Az ilyen esetekben a költségtényező átlagosan legalább kétszer akkora, mint az indoklással történő elbocsátás esetében. Az egyes országok között azonban számottevő különbségek mutatkoznak ebben a tekintetben: Írországban például ez az arány tízszeres is lehet, míg másutt (többek között Csehországban, Görögországban vagy Portugáliában) az indoklás nélküli felmondás nem jár jelentősebb költségvonzattal a munkáltatók számára.
A vizsgált országok 60%-ára igaz, hogy a cégvezetőkre nem érvényes az általános munkaügyi szabályozás, és a felek szabadon, a helyi vállalatirányítási szabályok keretein belül egyeztethetnek az elbocsátás feltételeiről. Az ilyen jellegű elbocsátások esetében jellemzően nem szükséges az indoklás.
A felmérés által érintett országok több mint 70%-ában (pl. Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és a legtöbb közép-európai országban) az elbocsátott munkavállaló részére a felmondási idő biztosításán, valamint a felmondási időre járó béren túl végkielégítés is fizetendő.
Tanulságok a magyar szabályozás vonatkozásában
„A legtöbb európai országban irányadó szabályokhoz hasonlóan a Munka Törvénykönyve szerint is csak meghatározott jogcímeken bocsáthatnak el dolgozókat a munkáltatók, és szigorú követelményeknek kell megfelelni ezen a téren. Felmerülhetnek személyes és munkavégzési problémák, de a cég működésének változása is indokolhatja az elbocsátást. A magyar alkalmazottak felmondási ideje – attól függően, hogy mennyi ideig tartott a munkaviszonyuk – minimum 30, maximum 90 nap. A végkielégítés mértéke pedig – szintén a megszűnő munkaviszony hosszának függvényében – a dolgozó távolléti díjának akár hatszorosa is lehet. Így nálunk is, mint Európa országainak döntő többségében, elsődlegesen a szolgálati idő, az adott cégnél eltöltött évek száma határozza meg az elbocsátás költségét.” – emelte ki Szarvas Júlia, a Deloitte Legal hálózathoz tartozó ügyvédi iroda ügyvédje.
A magyar szabályozás az új Munka Törvénykönyve bevezetését követően néhány európai országhoz hasonlóan tette lehetővé a végkielégítés mellőzését olyan esetekben, mikor a munkaviszony megszüntetésének oka a munkavállaló magatartása vagy valamilyen (nem egészségügyi) képességének hiánya. Ebben a tekintetben hazánk a legújabb európai trendeket követi.
Az új törvény által a jogellenes megszüntetés esetére meghatározott kártérítés maximális mértéke európai összehasonlításban még mindig nagyvonalúnak mondható. Ebben a tekintetben elgondolkodtató néhány nyugat-európai ország gyakorlata, mely hasonlóan magas kompenzáció esetén jogszerűvé teszi az indoklás nélküli, „rendes” felmondást. Ez a megoldás flexibilitást adhat a munkáltatónak annak eldöntésében, ha egy munkavállalóval már nem kíván együtt dolgozni, ugyanakkor méltányos, az indokolt felmondáshoz képest kiemelt mértékű kompenzációt biztosíthat a munkavállaló számára.
