A Jogtudományi Közlöny 1924. évi 6. számában jelent meg Gedeon Emil fegyházigazgató írása Az egységes büntetésnem címmel. Ebből közlünk részleteket.
„Az egységes büntetésnem.
Az egységes büntetésnem gondolatát, tudomásom szerint, először Thonissen vetette föl az 1878. évi stockholmi nemzetközi börtönügyi kongresszuson.
Ezen kétségtelenül nagyon egészséges gondolatot azóta sokan támadták, különösen abból a szempontból, hogy: az egységes büntetésnem nem teljesítheti a büntetések különböző fajainak hivatását.
Magam e támadásokból csak arra a következtetésre jutok, hogy az egységes büntetésnemet ellenzők nem voltak büntetésvégrehajtási tisztviselők és abban a hibában leledzettek, hogy a gyakorlatot nem vették számba.
Gyakorlati szempontokból óhajtom tehát e kérdést tárgyalni és tapasztalati adatokkal támogatni azt a megyőződésemet, hogy a szabadságvesztésbüntetés célszerű végrehajtásának ma már föltétlen követelménye az, hogy a különböző büntetésvégrehajtási nemeket sutba dobjuk, áttérjünk az egységes büntetésnemre és bebizonyítsuk, hogy a büntetésvégrehajtás keretében stipulált osztályokban sokkal könnyebben és célirányosabban lehet a különféle büntetésvégrehajtási célokat megközelíteni.
Volt idő — nem is olyan régen — mikor a büntetőjogászok abban meggyőződésben éltek, hogy egy kitűnő büntetőkódex a bűntettesek javítására, — illetve a bűntények leküzdésére elegendő. De csakhamar tudatára jöttek annak, hogy hiábavaló a legkitünőbb büntetőkódex, ha a büntetésvégrehajtás nem áll hasonló magaslaton : eredményeket elérni nem fognak soha.
Kitünő büntetőkódex, hiányos büntetésvégrehajtással kapcsolatban célhoz nem vezethet; azonban kitünő büntetésvégrehajtási rendszer, avagy legalább hivatása magaslatán álló kiváló büntetésvégrehajtási tisztviselői kar: a gyönge büntetőkódex mellett is képes eredményeket fölmutatni.
Joggal mondhatom tehát, ha a büntetőkódexet és a büntetésvégrehajtást egy mérleg két serpenyőjébe rakjuk: rá kell jönnünk arra, hogy a büntetésvégrehajtás javára tolódott el a súlypont.
Nem is lehet ez másképpen, hiszen a büntetőkódexet nem magáért a büntetőkódexért alkották, — sem azért, hogy az ügyészek és bírák a bűncselekményeket minősíthessék, kiváló vádbeszédeket tarthassanak, vagy elmeéllel kidolgozott ítéleteket hirdethessenek ki, hanem magáért a bűntettes emberért.
Bármely büntetésvégrehajtási kérdést csak akkor leszünk képesek kielégítő módon megoldani, ha a büntetés által elérendő céllal tisztában vagyunk.
Akár jogi, akár erkölcsi szempontból tekintjük a büntetést, bizonyos az, hogy kényszerrel jár és testi, meg lelki szenvedéseket okoz, melyek által a büntetés a törvényellenes cselekménnyel szemben, mint megtorlás; más, jövőben elkövethető büntetendő cselekmény ellenében, mint megelőzés jelentkezik.
Amikor a bíró, valamely büntetendő cselekmény fölött kimondja az ítéletet, akkor a jogrend érdekében megtorlással él. A megtorlás a bíróra nézve lehet az ítélet kimondásával befejezést nyerő cél; de mi büntetésvégrehajtási tisztviselők — az ítéletben kimondott szabadságvesztést, vagyis az ezáltal történt megtorlást — nem tekintjük többé célnak, hanem csak eszköznek: a büntetés igaz céljának, a javításnak elérhetésére.
A javulás pedig ott és akkor kezdődik, ahol és amikor a bűnös cselekménye törvényellenességének tudatára jut és ezáltal kifejlődik benne az az erős elhatározás, hogy a jövőben a becsület útján haladva, a társadalomnak hasznos tagjává válik.
Ez a folyamat, nem megy hirtelen végbe, hisz ugrás a természetben nincs, hanem kisebb-nagyobb, rövidebb-hosszabb ideig tartó lelkiküzdelemnek az eredménye, amily lelkiküzdelemből valószínűleg a törvényellenes cselekménye is származott. Ha idáig jutott, megérdemeltnek és jövőjére nézve hasznosnak tekinti büntetését.
Ez a lelkiküzdelem azonban majdnem kizárólag csak az elítéltetés után, a zárka magányában szokott lefolyni; a vizsgálati fogság, az előzetes letartóztatás időszaka erre egyáltalán nem alkalmas; mert ebben az időben a delikvens még azon mesterkedik: miképen csapja be a vizsgálóbírót, az ügyészt, a bírót; hogy kellene a csávából kikerülni, kit és mi módon kellene a bajba berántani, hogy a már kikerülhetlen büntetés enyhébb legyen stb.
Ez az időszak bizonyára nem alkalmas a magábaszállás és a lelkiküzdelemre.
Ha ez így van, hát akkor miből merít támpontokat az a bíró, aki hivatva van megállapítani azt a büntetésnemet, mely individualiter alkalmazandó lenne a bűntettesre?! …
Sehonnan, mert nincs honnan.
Nem alkalmas erre a bíró már azért sem, mert ő a bűnössel csak mint büntetendő és nem mint javítandó szubjektummal foglalkozik és pedig aránylag igen rövid ideig. Véleményem szerint tehát valóságos önhittség számba menne, ha a bíró azt merné állítani, hogy e rövid idő alatt jobban megismerte a bűnöst, mint a büntetést végrehajtó közegek arra képesek lennének, kiknek pedig sok olyan eszköz áll, a büntetésvégrehajtás ideje alatt, rendelkezésre, aminők: zárkában való megfigyelés, szabadabb mozgás, munka, templom- és iskolalátogatás, erkölcsi oktatás, levelezés stb., amely eszközöket a bíró, hivatása és körülményeinél fogva igénybe nem veheti.
És mégis — bár többeknek véleménye esik a döntésnél latba — hányszor csalódunk mi is a megítélésben ! …
De a helyes büntetésvégrehajtási rendszerben, a mi tévedésünk még helyrehozható; de a bírói tévedés már reperálhatlan, mert a büntetésnek ítéletszerű végrehajtásában nincs többé mód és nem is szabad a fegyházat börtönre, avagy fogházra; viszont az utóbbit börtönre, avagy fegyházra átváltoztatni.
Amikor a bíró a fegyház-, börtön-, avagy a fogházbüntetést kiszabja, teszi ezt abban a hitben, hogy a bűntettessel szemben: a fegyházzal a legszigorúbb; a börtönnel súlyos; a fogházzal pedig a legenyhébb büntetést alkalmazza. E hitében azonban alaposan téved, mert a gyakorlatban tényleg a fogházbüntetés az, amely a legnehezebben viselhető el. Ennek okait csak röviden jelzem: az élelmezés nagyon rossz és kevés, mert nincs házikezelésben; a fogházberendezés hiányos; a fogházvezetés a szakértelmet nélkülözi; fürdő hiányában a tisztaság sok kívánnivalót enged; a könyvtár hiányát is sok helyen érzik; de különösen a munka- és keresethiány hat nyomasztólag a fogházakban. És e bajokon a fogházak nagyszáma miatt segíteni alig lehet és ha mégis segíteni akarnánk: ez a jóindulat az államkincstárnak soha meg nem térülő pénzáldozatába kerülne, amellett, hogy évek hosszú sorára volna szükség, míg a vezetéshez megkívántató büntetésvégrehajtási tisztviselői kar szerveztetnék.
Ugyan melyik kir. ügyésznek nem jutott ki abból a tapasztalatból, hogy a vizsgálati fogoly, fegyházra vagy börtönre történt elítéltetése után, ne fordult volna hozzá, azzal a kérelemmel, hogy: kegyeskedjék őt sürgősen a fegyházba vagy a börtönbe átszállíttatni.
Bizonyára nem azért kérelmezte azt, hogy az átszállítás iránti kérelmével a súlyosabb büntetés elszenvedését sürgesse; hanem mert tudja, hogy kérelmének teljesítése sorsának könnyebb ülésével jár.
Miután a bírónak — az elmondottak alapján — az ítélethozatalkor megfelelő individuálizációs tapasztalatok rendelkezésre nem állanak, mert ilyenek akkor még nincsenek vagy nagyon hiányosak, ezek nélkül pedig a megfelelő büntetésnem meg nem jelölhető, nagymérvű tévedések nélkül ki sem szabható; de még ha kiszabta is, csalódik, mert az enyhe büntetéssel a súlyosabbat, a súlyosabbal az enyhét szabja ki, világos, hogy: a bíró nincs abban a helyzetben, hogy a büntetésvégrehajtás céljára, a jelenleg szokásos büntetésnemek közül a megfelelőt kiválogassa. Miután sokan nem ismerik négy büntetésnemünknek a végrehajtásban való markáns külömbségeit, könnyebb tájékozódás végett egy «Összehasonlító Áttekintést» készítettem (L. az alábbi táblázatot).
Akiket azonfelül a nagynémetországi hasonló négy büntetésnem különbségeinek ismerete érdekelne, azoknak figyelmét fölhívom a «Blätter für Gefängnisskunde» 47. kötetéhez csatolt «Vorschläge» című külön füzetben foglalt kimutatásra, melyben ezek a különbségek, a legaprólékosabban föl vannak sorolva és melyek, ha nem is teljességükben, de legnagyobbrészt a mi büntetésnemeinknél is szerepelnek. E különbségek kiterjednek: a büntetés időtartama, a munkakényszer vagy munkának szabad választása, a munkaidő tartama, pihenőszünetek, munkajutalom, élelmezés, ruházkodás, ágyneműhasználat, külön élelmezésicikkek beszerzése, dohányzás, a szabadban való tartózkodás, (séta), olvasmányok, látogatás, levelezés, fegyelmi büntetések és a halottak testének tudományos célokra való kiadására. Nálunk Magyarországon még egy más különbség is áll fenn. Ha t. i. valamely letartóztatott rab vagy fogoly oly betegségben szenved, melynek javulása az orvos véleménye szerint a letartóztatási intézet falai között nem várható — de a szabadéletben erre még remény van — az illető kezesség mellett hat hónapi ideiglenes szabadságra bocsátható, mely idő orvosi bizonyítvány alapján rendesen meg is hosszabbítható. Ez a börtön és fogházra szólott, ma azonban már nem képez büntetésnemi különbséget, mert a fegyházakra is ki van terjesztve.
Ha vizsgáljuk a tabellákban elősorolt eszközöket, melyek fölhasználásával a büntetésnemek enyhébb és szigorúbb nemeit megállapították, azonnal rá fogunk jönni arra, hogy e célra a legaprólékosabb részletig használatba vétetett minden, amit a négy fal között végrehajtandó büntetések fokozásánál, egyáltalán értékesíteni lehet; azonban kérdem, ki ismeri azt a bírót, aki az ítélethozatalkor már előre meg tudja állapítani, vajjon a különböző büntetésnemek alkotására fölhasznált pædagogiai eszközök közül, melyek azok, amelyeket valamely elítélendő bűntettes megjavítására fölhasználni lehet és különösen, hogy ezeket milyen ideig és milyen mértékben alkalmazza?”
Gedeon Emil Jogtudományi Közlöny 1924. évi 6. szám
A teljes írás ITT olvasható!
