A Jogtudományi Közlöny 1929. évi 7. számában jelent meg Baranyay Károly miskolci kir. törvényszéki bíró írása. Ebből közlünk részleteket.

„Reformgondolataim
a fiatalkorúak feletti bíráskodás köréből.

A Jogtudományi Közlöny mult évi 21. számában egy hasonjellegű értekezésem rendén rámutattam azokra a szükséges újításokra, amelyek a büntetőbíráskodásnak régóta tervezett és általánosan óhajtott egyszerűsítésére alkalmasak volnának.
Ugyanekkor felhívtam a fiatalkorúak feletti bíráskodásra hivatottak, valamint ezek védelmével elméletileg és gyakorlatilag foglalkozók figyelmét arra, hogy e kérdésekben szintén hasonlóképpen adjanak véleményt és tegyék meg javaslataikat.
Az eddig eltelt idő alatt sem jogi szaklapokban, sem más szakközlönyeinkben nem láttam ilyirányú értekezést.
Közben — magam is — ideiglenesen a fiatalkorúak bírájává lettem s bár csekély időt töltöttem e gyakorlatban; ebből, valamint a fiatalkorúak törvényszéki tanácsában töltött többévi előadói, továbbá fiatalabb éveimből Patronage teendőkben való gyakori és többidei részvételem folytán szerzett tapasztalataimat, ezekből leszűrt gondolataimat is helyénvalónak vélem a köz elé vinni…

A fiatalkorúak bíráinak különös hivatása.

A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényből, a Bn. rendelkezéseiből, e törvények miniszteri indokolásából is kitűnik, a vonatkozó szakirodalom pedig kétségenfelülivé teszi, hogy a fiatalkorúak feletti bíráskodás a maga igazi mivoltában és e törvények intenciói szerinti helyes hivatásában csak másodsorban bírói funkció. E hivatásban mindenekelőtt sajátságosan kell egyesülnie a közigazgatási funkciónak is. Hiszen ha már a puszta bírói funkcióra kerül a sor, a főcél — a fiatalkorúak védelme és megmentése — már csak ritkán és felette illuzóriusan érvényesül…
Vegyük rendre a bírói funkció megnyilvánulásait. A Bn. 17. §-ának 1 — 4. pontjai foglalják magukban a fiatalkorúak feletti tiszta bírói funkció érvényének eseteit. Ezek pedig köztudomásúak: 1. dorgálás, 2. próbárabocsátás, 8. javítónevelés és 4. fogház.
Önként felmerül annak kérdése, vajjon a törvény nemes intenciója szerinti intézkedés, a megjavítás, ez intézkedések foganatosításától valóban várható-e? A legtöbb esetben alig!

Célt ér-e a dorgálás?

Ha rendre vesszük az intézkedéseket, nyilvánvaló, hogy vajmi kevés az a lelkiérzékeny és fogékony fiatalkorú, kivel szemben már a puszta dorgálásnak is kellő foganatja van, bármi ünnepélyesen foganatosíttassék is az. Hiszen azok a fiatalkorúak, akik ilyen lelkületűek vagy egyáltalán nem kerülnek bíróság elé vagy ezekkel szemben elegendő a Fb.-ról szóló törvényben lehetővé tett tárgyalásonkívüli egyéb intézkedés.

A próbárabocsátás a gyakorlati életben.

A próbárabocsátás — hasonlóképpen az eseteknek, joggal állíthatni, 90 és egynéhány %-ában — csupán értéktelen, papiroson való intézkedés. A fiatalkorú felügyeletével megbízott rendesen igen keveset vagy éppen semmit se törődik pártfogoltjával; sokszor a pártfogó hibájául is alig felróhatóan, mert hiszen küzdelmes magyar életünknek elsősorban hivatali elfoglaltjai, azután mesterséget űzők közül kerül ki a pártfogók nagyobb része; ezeknek pedig — mi sem természetesebb — olyan felügyeletre, aminőt a törvény szelleme megkívánna, de nemcsak arra, hanem még a minimálisan szükségesre sincs idejük. Sok pártfogó — kellő tájékoztatása dacára — indokolatlanul elnéző, engedékeny vagy éppen nem törődő. A gyakorlatból igyekeztem e több mint 90%-os pártfogói meddőség okai után kutatni és éppen a gyerekek nevelésével hivatásszerűen foglalkozók — tehát a tanítók — részéről is az volt a majdnem kivételnélküli felelet, hogy a pártfogó a próbaév alatt pártfogoltját mégcsak nem is látta soha, mert a pártfogolt nála egyszer sem jelentkezett. Nagyon kevés volt olyan lelkes pártfogó, ki már annyi fáradságot is vett magának, hogy pártfogoltját otthon keresse, de egy se volt viszont, aki meg is találta volna vagy bár még egyszer megismételte volna a látogatást…
A pártfogói intézménynek tehát ez az ideális és a törvény szelleme által óhajtott módja, ez az éppen az intelligensebb pártfogóktól elvárt nevelő, tehát pedagógiai hatás és szerep — az életben egyáltalában nem vált be…
Talán mai létküzdelmes világunk adja meg magyarázatát annak, hogy ez az intézmény is, sajnos, nem az idealizmus, hanem inkább a reális életérdek által nyert kellő megvalósulást: oly helyeken, ahol a fiatalkorú a pártfogoltnak családjában, mesterségében vagy gondozásában nyert alkalmazást, ott az anyagi érdekeltség megtudta valósítani a pártfogás ideális hivatását… A szoros felügyelet, a folytonos együttmunkálkodás sok helyen megteremtette áldásos hatásait: a még nem teljesen megromlott fiatalkorút a legtöbb ily esetben sikerült megmenteni; szorgalmas, rendes iparos, gazdasági vagy egyéb munkássá lett.
Különösen érdekes és leszögezendő jelenség, hogy éppen a földmívelési munka milyen nevelő hatásúnak bizonyult. Több esetet sorolhatnék fel, ahol a fiatalkorú ily környezetbe és munkába helyeztetvén, azt annyira megkedvelte, hogy bár egészen más vidékről való volt, ottmaradt pártfogoltja falujában továbbra is; ott nősült és ma szorgalmas gazdálkodó. Még érdekesebb jelenség, hogy ezek között az így pártfogásba adottak között városi fiúk és mesteremberek gyermekei is voltak.
Itt is tehát nyilvánvalóan távolról sem a pártfogói intézmény, mint ilyen vált be az életben, hanem a fentérintett anyagi érdekeltség legfőként és mellette a fiatalkorúaknál annyira fontos, hatásaiban eléggé fel nem becsülhető környezetváltoztatás.
Sok fiatal lélek egészen hasonló a beteghez: vannak betegségek, melyeknek első és főgyógyszere a környezetváltoztatás. Sok beteglelkű, bűnre, erkölcsi züllésre hajlamos gyereknek ez az egyedüli és igazi orvosszere.
Ezekre figyelemmel — a legtöbb esetben tehát — csakis az olyan pártfogói intézmény célirányos és helyes, mely a pártfogó és a pártfogolt között anyagi kapcsot, állandó anyagi érdekeltséget teremt és ezzel az állandó felügyeletet és együttdolgozást teszi lehetővé.
Fenti esetekkel igazoltan az élet, a gyakorlat mutatta meg, hogy nem a tanult pedagógus, aki bár mindennap meglátogatta, tanította és oktatta pártfogoltját (amit azonban a valóságban talán egy pártfogó sem tett meg), tudta elérni a törvény intenciói szerinti nevelőhatást, hanem legfőképpen az az egyszerű parasztgazda, aki háznépéül fogadta a fiatalkorút; napestig vele törte a földet, de a mellett egyúttal szeretettel megosztotta vele hajlékát s egyszerű kenyerét…
A folytonos együttfoglalkozás ható- és nevelőereje magyarázza meg azt a fel nem becsülhető és egyedülálló sikert, amit úgy szellemiekben, mint a gyakorlati életben is egyformán kitűnő, érdemes szalézi szerzetesek e téren elértek nálunk is, esztergomi, budai, rákospalotai, nyergesújfalui, visegrádi telepeiken.
A tanulság tehát, ha a pártfogói intézmények igazi célt és tartalmat akarunk adni, akkor fektessük azt az elvont pedagógizálás helyett a mindennapi élet egyszerűségeire, adottságaira, de egyúttal gyakorlati értékeire!…”

A teljes tanulmány ITT olvasható!