Aki állatot kínoz, emberre készül” – ezen összefüggés fontosságára egy, az 1980-as években kiadott monográfia kivételével egyetlen tankönyv, jegyzet, tudományos jellegű írás nem mutat rá, sőt az emberölés nyomozásáról szóló friss (!) egyetemi jegyzet sem utal egyetlen szóval, még hozzávetőlegesen sem e mondat jelentőségére. Most azonban megszületett a témában hiányt pótló kiadvány két kutató-jogász és egy állatvédő szervezet önkéntese (egyben kuratóriumi tagja) jóvoltából! Kajó Cecília, a Bojtár Telefonos Állatvédelmi Jogsegély-szolgálat Egyesület titkára az alábbiakban méltatja, ugyanakkor szakmai kritikával elemzi a jegyzetet.

Az elmúlt másfél évben picit megkopott a „mérföldkő”, a „történelemkönyv”, a „katalizátor” vagy más elsőség hatását keltő kifejezés használata az állatvédelmi reformfolyamat kapcsán, hiszen úton-útfélen találkozhattunk e kifejezésekkel, gyakorlatilag hétről hétre.

Most tehát csak egyszerűen megállapítjuk, hogy ilyen eddig még tényleg nem volt: két kutató-jogász és egy állatvédő szervezet önkéntese (egyben kuratóriumi tagja) írt közösen nemhogy egy könyvet, hanem egyenesen egyetemi jegyzetet.

Nemrég volt heti tematika a Bojtár Telefonos Állatvédelmi Jogsegély-szolgálat Egyesület közösségi oldalán az aki állatot kínoz, emberre készül” mondat kampányjellege vagy tudományos jelentősége, amikor is a populárisabb irodalom áttekintése mellett megállapítottuk, hogy egy, az 1980-as években kiadott monográfia kivételével egyetlen tankönyv, jegyzet, tudományos jellegű írás nem mutat rá az összefüggés fontosságára, sőt az emberölés nyomozásáról szóló friss (!) egyetemi jegyzetben egy szó sem esik még hozzávetőlegesen sem a témáról.

Ezeknek az időknek vége: ezentúl a közszolgálati egyetem hallgatóinak, de más laikus érdeklődőknek is elérhetővé vált a Támpontok az állatkínzás nyomozásához című könyv.

A jegyzetet mind szakemberek (jogászok, igazgatásszervezők, állatorvosok – vagyis hatósági jogalkalmazók részére) mind pedig érdeklődő laikusok részére, nemkülönben állatvédelmi szervezeteknél önkénteskedők részére ajánljuk, a fejezetek direkt vagy véletlenszerűen, de megbízhatóan váltakoznak az olvasmányosabb és a tudományosabb (jogi) területek között. Ha valaki tehát laikusként például kevésbé mélyülne el a diszpozíciók, a tényállásszerűség vagy éppen a társadalomra veszélyesség fejtegetésében, a következő fejezetben tudományos kutatásokról, vagy szakirodalmi fordítások összegzéséből tájékozódhat például az állatkínzás más bűncselekményekkel való összefüggéseiről vagy a sajtóban mindig nagy port kavaró zoofil cselekmények pszichológiai hátteréről.

Néhány kritikai észrevétel

Az állatok büntetőjogi védelme című fejezet rögtön egy érdekes megállapítással indul: „Az állatok a magyar magánjog szerint dolgok”. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de többek között – sok más szerző mellett –  például Menyhárd Attila professzor úr is kifejti Dologi jog című könyvében, hogy

az állatok nem dolgok, hanem a dolgokra vonatkozó polgári jogi szabályokat kell alkalmazni rájuk az állatvédelmi jogszabályok figyelembe vételével.

Vagyis ha az állatok dolgok lennének, tulajdonjogukkal például egyszerűen fel lehetne hagyni, akár a kidobott loméval.

Az állat tulajdonjogával való felhagyás ugyanakkor büntetőjogi kategória: az elhagyás, elűzés, kitétel bűncselekmény.

A tulajdonos egy olyan dologgal, ami valamilyen használati tárgy, bármit megtehet, megrongálhatja, eladhatja, elajándékozhatja, elcserélheti, az állatvédelmi jogszabályok azonban ezeket a cselekményeket az állatoknál jelentősen korlátozzák illetve tilalmazzák.

Nem vagyunk természetesen álnaivak, a jogszabályban foglalt tilalmak és korlátok mindösszesen annyit érnek, amennyit betartanak és betartatnak belőlük. Már az „aki állatot kínoz, emberre készül” mondat vizsgálatánál megállapítottuk korábban, hogy a hatóságok elé kerülő ügyek a jéghegy csúcsa, bizonyos bűncselekménytípusok eredendően hatalmas látenciával bírnak, többek között a közömbösség-közönyösség miatt, illetve például amiatt, mert a sértett (ember elleni erőszakos cselekményeknél) vagy a szemtanú (például állatkínzásnál) fél a bosszútól, függelmi helyzetben van az elkövetővel, vagy éppen nem bízik abban, hogy az elkövetőt kézre kerítik.

Fontos tehát ez a különbségtétel, hangsúlyozni kell, hogy az állatok nem dolgok a polgári jog szerint.

Minden jogágnak megvannak a maga szabályai, melyek mögött több száz éves jogfejlődés is állhat, ilyen például a büntetőjogban a társadalomra veszélyesség elméletének kidolgozása (ez leegyszerűsítve mások személyének, jogainak, egy adott ország társadalmi-gazdasági rendjének veszélyeztetését jelenti).

Az állatok büntetőjogi védelme című bevezető fejezetben van egy nagyon érdekes felvetés, amely megkérdőjelezi, de legalábbis vita tárgyává teszi azt az állatkínzási fordulatot, amikor egy kutya túlkényeztetése miatt az állat jelentősen túlsúlyossá válik. Van-e a túletetésnek társadalomra veszélyessége? Nem árulunk el nagy titkot, ahol három-négy jogász összeül, ott gond nélkül elő tudnak állítani négy-öt eltérő véleményt is ugyanarról a kérdésről, ez többek között például azért lehetséges, mert az országban található jogi karokon is eltérő vélemények és így eltérő iskolák vannak bizonyos fontos alapfogalmak tanítása körében is.

Abban talán nincs olyan nagy eltérés, vagyis vélhetően minden egyetemen úgy tanítják (itt most jelentősen leegyszerűsítve), hogy a társadalomra veszélyesség egyrészt objektíven fennáll a Btk.-ban rögzített minden bűncselekménynél (hiszen azért kerültek bele), szubjektív módon azonban minden bűncselekmény megvalósulásánál egyedileg kell vizsgálni. A legtriviálisabb példával élve: amikor a nyári melegben betörünk egy autóablakot, hogy a hőguta elől megmentsük a bent hagyott kutyát – a cselekményünk megvalósítja ugyan a rongálás büntetőjogi tényállását, de hiányzik a társadalomra veszélyesség, vagyis bűncselekmény nem valósul meg.

A magunk részéről a túletetést inkább közigazgatási jogkörben megoldható problémának és szankcionálható cselekménynek látjuk, a „jó gazda gondosságának” körében az állat igényeinek megfelelő takarmányozásra kell kötelezni a gazdát és nyilván ha szükséges, állatvédelmi bírsággal sújtani.

Rengeteg állatvédelmi előadás, továbbképzés, szakmai cikk témája volt már:

az állatvédelmi törvény és a Btk. két teljesen elkülönülő eljárás alapja, ahol más eszközökkel, lehetőségekkel két teljesen más szerv dönt és szab ki szankciókat állatkínzás miatt.

Ezért olvastuk meglepődve (még mindig az első fejezetnél járunk) a jegyzetben azt a mondatot, hogy „Az állatvédelmi törvény tilalmait megszegőket a Btk. rendeli büntetni.” A mondat a tiltott állatviadal szervezése témakör kapcsán kerül elő.

Le kell szögezni, hogy

az állatvédelmi törvényben tilalmazott cselekményeket az állatvédelmi törvény rendeli büntetni azzal, hogy amennyiben intézkedés mellett vagy helyett bírságra is sor kerül, egy külön végrehajtási rendelet biztosítja több, nem is olyan egyszerű mellékletében az alapértékhez rendelhető szorzószámokat.

Az állatvédelmi törvény maga mondja ki, hogy az „e törvényben foglaltak végrehajtásának ellenőrzésére az állatvédelmi hatóságok jogosultak” – vagyis hatósági ellenőrzés vagy hatósági eljárás keretében megvizsgálják a problémát és amennyiben szükséges, szankcionálnak.

Az állatvédelmi törvény háttérjogszabálya – de nem keretjogszabálya a Btk-nak.

Vagyis segíthet elemezni, pontosítani fogalmakat, különösen most az új törvénymódosító csomag kapcsán a szaporítás bizonyos formájának büntetendővé tételénél például a „jó gazda gondosságának” fogalmán keresztül segít majd a büntetőeljárásban, de a bíróságok nem az állatvédelmi törvény alapján fognak szankciót kiszabni.

Sokan tartották meg mai napig Tilki Katalin aktakutatáson alapuló vizsgálatának tanulmányát az Ügyészek Lapjából, sokszor volt sorvezető, segítség a közigazgatási hatósági jogalkalmazói lét során, sokszor segített elhatárolni kategóriákat például. Egy dologgal akkor sem értettünk egyet: Tilki Katalin azt írta, hogy „létfontosságú, hogy a nyomozás során már az első körben bevonják a hatósági állatorvost a büntetőeljárásba”.

A hatósági állatorvos szerepkörével kapcsolatban le kell szögezni, hogy a hat I. fokú állatvédelmi hatóság egyikeként önálló (illetve párhuzamos) közigazgatási hatáskörei vannak, ő az egyik a több kijelölt szerv illetve személy közül, aki az állatvédelmi törvényben tilalmazott cselekményekkel szemben eljárást folytat és szankciót szab ki.

A hatósági állatorvos szerepköre jogalkalmazói szerepkör, az állatok egészségügyi és jóléti jelzőit a jogszabályokban foglaltak szerint kéri számon, vizsgálja meg, és nem úgy mintha egy praktizáló állatorvost hívnánk ki a helyszínre. Szerepe, funkciója, közigazgatási hatalma közigazgatási hatósági eljárásba van.

Büntetőeljárásban eseti szakértőként vagy igazságügyi (névjegyzékből kirendelhető) szakértőként biztos, hogy nem vehető igénybe egy másik hatóság képviselője, hiszen ő ott csak jogkérdésekben tudna tanácsot adni, ami pedig mint tudjuk Nogel Mónika nemrég megjelent, szakértői munkát elemző könyvéből, fegyelmi büntetést is vonhat maga után.

Az a szakértelem, amit a hatósági állatorvostól állatorvosként tehát elvárna a nyomozó hatóság, nincs meg, és alapvető jogi gátja van annak, hogy ha meg is van, akkor igénybe lehessen venni.

Fordított esetben egy jegyző hatáskörébe tartozó állatvédelmi hatósági eljárásban sem igénybe vehető szakértőként mondjuk a rendőr vagy az ügyész, mert más szerepkörben, más hatáskörrel felhatalmazva nincs annak a fajta szaktudásnak a birtokában, amely a jegyzőt a helyszínen segítené és amire szüksége lenne (hisz jogalkalmazóként maga nem kérhet tanácsot jogkérdésben más hatóságtól, de egyébként szakértőtől sem).

A másik dolog ami kicsit keveredik a jegyzetben, az a szakértő, szaktanácsadó fogalma.

A büntetőeljárási kódex a szaktanácsadó feladatának a bizonyítékok felkutatásában és rögzítésében való közreműködést teszi meg, ugyanúgy különleges szakértelemmel kell bírnia, mint a szakértőnek, de szerepük, funkciójuk eltérő az eljárásban.

A szaktanácsadó különleges szakértelmét, eljárását, de akár felszerelését hozza be a büntetőeljárásba. Nem hoz létre bizonyítási eszközöket, és olyan vizsgálatokat végez, amelyet egyébként a hatóság is megtehetne. A szakértő későbbi munkája során bőven építhet a szaktanácsadó munkája révén összegyűjtött anyagra is.

A szakértő ugyanakkor a fentiekkel ellentétben véleményt alkot megjelölt kérdésekben, a bizonyíték maga a szakmai véleménye.

Az állatorvos és a hatóság együttműködése című részben (4. fejezet, 76. old.) tehát azzal a megállapítással, hogy „szaktanácsadó lényegében bárki lehet, akinek az adott feladatra szakismeretei vannak, tehát nemcsak állatorvos (például állategészségügyi asszisztens, kutyatenyésztő, vadász stb.)” vélhetően a sorok írója a szakértőre gondolhatott, hiszen gyakorlati tapasztalataink alapján például kutyatenyésztőknek vagy vadászoknak viszonylag kevés ismerete és főleg felszerelése (!) van egy adott helyszín átvizsgálásához és olyan típusú dokumentálásához, melyet lényegében a Be. vonatkozó szakasza szerint a hatóság helyett végez el a szaktanácsadó.

Mindazonáltal…

A hibák és félreértések ellenére a jegyzet hiánypótló, kötelező olvasmány minden állatvédelmi rendszerben dolgozónak vagy önkéntesnek, a polcon a helye a szakmai könyvek között!  A szakmai ismeretek elsajátítása mellett azért, mert fontos az érzékenyítő szerepet is. A kiadványnak fontos szerepe lehet az állatvédelmi szervezetek tagjai, dolgozói és önkéntesei képzésében, hogy ne legyenek felkészületlenebbek a hatósági szereplőknél – hiszen jelenleg folyamatosan ez a kritika éri őket. Ezzel a könyvvel könnyen elérhetővé vált az eszköztár, amelyre mind a hatósági, mind a civil oldalnak szüksége van egy hatékonyabb állatvédelem érdekében.