Elnöki működése legnehezebb pillanataiban Mádl Ferenc államfő képes volt felülemelkedni személyes szimpátiáin. A Sándor-palotából augusztus 4-én távozó jogász politikus mentalitása mindazonáltal határozottan eltért a Göncz Árpád által képviselt szerepfelfogástól.
“Noha Mádl Ferenc nemzetközi hírű jogászprofesszor, és évtizedekkel idősebb Orbán Viktornál, minden nyilvános gesztusa azt sugallja, hogy ő áhítatosan felnéz a zseniális miniszterelnökre. (…) Az idős professzor csodálata a tehetséges tanítvány iránt a tanári pálya egyik legszebb adománya. A politika szürke nyelvére lefordítva azonban ez azt jelenti, hogy a kormány egyik ellensúlya nem működik.” Hegyi Gyula volt országgyűlési képviselő, jelenlegi Európa parlamenti szocialista honatya véleményét alighanem sokan osztották 2001 őszén a hazai baloldalon. Ha a rendszerváltás egyik kegyelmi pillanatában – 1990 nyarán – a T. Ház nem emeli fel négy évről ötre az elnöki mandátum időtartamát, s Mádl megbízatása történetesen egybeesik az Orbán-kabinet működésével, a jelenlegi államfő vélhetően egy olyan szürke és súlytalan politikusként vonul be a történelembe, akiről talán csak annyit jegyeznek fel, hogy nagy műgonddal volt képes időnként ízekre szedni nem igazán fontos törvényeket (HVG, 2001. augusztus 4.).
A tehetséges tanítvány 2002. májusi bukása miatt azonban Mádl a következő 38 hónapot ellenzéki államfőként volt kénytelen végigcsinálni. A sors váratlanul lehetőséget adott tehát az elnöknek arra, hogy legalábbis árnyalja a róla korábban kialakult képet. S az elnöki portré időközben tényleg módosult.
A konzervatív oldalról érkezett Mádl a jobboldali radikálisok erőteljes nyomása ellenére először a 2002-es országgyűlési választások után, majd a 2004-es kormányválság idején is világossá tette: képes hideg fejjel, a parlamentáris demokrácia írott és íratlan szabályainak megfelelően dönteni. Három évvel ezelőtt egy ideig ez egyáltalán nem látszott annyira magától értetődőnek. Magyarországon az alkotmány ugyanis szabad kezet ad az államfőnek arra, kit kér fel kormányalakításra. Ráadásul az 1990 óta kialakult szokásjog szerint a megbízatást korábban a legtöbb mandátumot elnyert pártalakulat kormányfőjelöltje kapja meg, aki 2002-ben éppenséggel a Fidesz-MDF (188 mandátum) közös listáját vezető Orbán Viktor volt (az MSZP 178, az SZDSZ 20 mandátumot szerzett). Az addigi miniszterelnök ismételt megbízatásának a lehetőségével annyira komolyan számoltak a baloldalon, hogy részletes forgatókönyv is készült arra az esetre, ha Mádl egykori tanítványát óhajtaná helyzetbe hozni (HVG, 2002. április 27.). E vészforgatókönyv alkalmazására azonban végül is nem volt szükség, az elnök a többséget adó MSZP és SZDSZ jelöltjének, Medgyessy Péternek adott kormányalakítási megbízatást.
A tavalyi kormányfőváltás idején ugyanakkor már az államfő környezetében is hallható volt olyan vélemény, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésének alkotmányossága erősen vitatható. Zlinszky János jogászprofesszor, Mádl egyik személyi tanácsadója a Magyar Jog című folyóiratban utólag burkoltan még az elnöknek is szemrehányást tett azért, mert 2004 őszén a (kormány)pártok diktálhatták az eseményeket, holott azok az alaptörvény szerint “közvetlenül közhatalmat nem gyakorolhatnak”. A volt alkotmánybíró úgy látta, az államfőnek szuverén módon kellett volna megneveznie miniszterelnök-jelöltjét, végső soron pedig feloszlatni a parlamentet. Mádl azonban nem a nála idősebb (77 éves) Zlinszkyre, hanem a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) és az igazságügyi tárca alkotmányjogász köztisztviselőire hallgatott. Utóbbiak ez év áprilisi válaszcikkükben emlékeztették Zlinszkyt arra, hogy az “államszervezet demokratikus működése fölött” őrködni köteles elnöknek olyan jelöltet kell megneveznie, akit a többség kész megválasztani, még ha az adott személy nem felel is meg az államfő személyes ízlésének.
Bővebben:
http://hvg.hu/…2/page2.aspx
