A világkereskedelem csapdái

2007.02. 5. Magyar Hírlap Online / Szalontay Mihály

Davos talán megmentette Dohát: a múlt héten véget érő világgazdasági fórumon összegyűlt harminc gazdasági miniszter úgy döntött, újra asztalhoz ül, hogy megegyezzen a kereskedelem feltételeiről a világ élelmiszerpiacán.

Az elmúlt öt évben terméketlen alkudozás folyt arról, miként lehetne megszabadítani korlátaitól a fejlett országokban leginkább védett mezőgazdaságitermék-piacokat. Az egyezkedés 2001-ben kezdődött a katari fővárosban, Dohában – az egész folyamat is erről kapta nevét. Tavaly már meg kellett volna születnie a megállapodásnak, amely szerint a fejlett országok megnyitják élelmiszerpiacaikat a fejlődők előtt, cserébe ők zöld utat adtak volna a nagyok ipari termékeinek.

Értelmetlen körben járás

A dohai forduló azonban az utóbbi öt évben – hűen az angol round elnevezéshez – egyre inkább értelmetlen körben járásra emlékeztetett.

Már 2003-ban a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Cancúnban megrendezett miniszteri értekezletén kiderült, hogy a folyamat zátonyra futott. Az Egyesült Államok és az Európai Unió ugyanis nem volt hajlandó jelentős mértékben csökkenteni azt a mezőgazdasági termelőinek nyújtott mintegy háromszázmilliárd dollárnyi éves támogatást, amely viszont a fejlődő országok legfőbb követelése volt. A mexikói tanácskozáson erre válaszul megszerveződött az ellentábor, a húszak csoportja, Kína, India, illetve Brazília és a Dél-Afrika vezetésével. Ez a fejlődőket tömörítő lobbi képviseli a világ lakosságának felét és mezőgazdasági termelőinek a kétharmadát.

A következő két évben a felek állóháborút folytattak, ez eleve halálra ítélte a 2004-es genfi és a 2005-ös párizsi egyeztetéseket is. Csak a 2005 decemberében megrendezett hongkongi miniszteri értekezleten sikerült áttörést elérni. A kompromisszum szerint 2013-ig el kellett volna törölni az összes mezőgazdasági dotációt, és jövőre már a legfejletlenebb országok termékeinek 97 százalékát be kellett volna engedni a fejlettek piacára. A részletekről az érintetteknek tavaly nyáron kellett volna egyeztetniük.

A forduló azonban tavaly nem fejeződött be. Az EU, az Egyesült Államok, Japán és Ausztrália nem volt hajlandó olyan mértékben leépíteni a támogatásokat, amely megfelelt volna a fejlődőket képviselő Indiának és Brazíliának. Közben az EU és az Egyesült Államok között is viszály tört ki. Az európaiak az amerikaiakat vádolták azzal, hogy évi húszmilliárd dolláros támogatást nyújtó rendszerüket nem hajlandók leépíteni. Az amerikaiak szerint viszont az EU szándékosan húzza-halasztja a döntést, és olyan engedményeket követel a partnerektől, amelyekért nem hajlandó semmilyen ellentételezésre.

Ezek után a szakemberek kételkedve fogadták a folyamat lezárását ígérő davosi fogadkozást. Annál is inkább, mert nem határoztak meg konkrét időpontot a tárgyalások folytatására, és nem tettek újabb javaslatokat sem arra, hogy miképpen oldják fel a felek közötti nézeteltéréseket.

A folyamat felélesztését szorgalmazóknak igyekezniük kell. Az egyik legfontosabb tárgyalópartner, az Egyesült Államok küldöttségének ugyanis csak júliusig van felhatalmazása arra, hogy gyorsított eljárásban tárgyaljon. Ami azt jelenti: a kialkudott egyezséget az amerikai törvényhozás egyben és nem pontonként hagyná jóvá. Ez utóbbi esetben ugyanis semmi esély arra, hogy a kongresszuson átmenjen egy az amerikai farmerek dotációit eltörlő megállapodás.

A feltámadás esélyei

A folyamatot a holtpontról csak a világ üzleti elitje tudja kimozdítani. A világkereskedelem korlátainak lebontását célzó korábbi törekvések azért jártak sikerrel, mert az üzleti világ hatalmas nyomást gyakorolt a politikusokra. A világ vezető exportőrei azonban mostanra mintha kifáradtak volna. Helyüket azonnal átvették a további nyitás ellenzői. A globalizáció legfőbb haszonélvezői tehát úgy döntöttek, hogy nem szállnak ringbe egy olyan szeletért, amely csak alig két százalékot jelent az amerikai vagy az európai gazdaságban.

E két százalék azonban felboríthatja az egész világkereskedelmet. A WTO sorsa azért sem érdekli az üzletemberek egy részét, mert úgy gondolják: két-három oldalú különmegállapodásokkal vígan elélhetnek még egy darabig. Nagy a kísértés arra, hogy exkluzív beszállítói kört fogjanak így meg.
A különmegállapodások azonban általában úgy köttetnek, hogy kizárják a többi beszállítót. Márpedig ez kizárja annak a lehetőségét is, hogy a legolcsóbban a legjobbat előállító hozzáférjen a termékhez. Ez a tizenháromezermilliárd dolláros forgalmat jelentő globális kereskedelem mozgatórugóját, a versenyt korlátozza. Ezt a hatalmas forgalmat viszont kár lenne veszélyeztetni néhány milliárd dollárnyi szójabab- és kukoricatámogatás miatt.

Most vagy soha

Bármilyen nevetséges tételről van is szó, a WTO-tagság kétharmadát adó fejlődő országok lakmuszpapírként tekintenek a mezőgazdasági támogatások ügyére, és semmiről nem hajlandók tárgyalni mindaddig, amíg az élelmiszer-piaci kérdés megnyugtatóan nem rendeződik.

A Világbank felmérése szerint a dohai forduló ötszázmilliárd dollárnyi többletet hozhatna 2015-ig a világkereskedelemben évente, és ennek a hatvan százaléka a legszegényebb országokat gyarapítaná, hozzájárulva ahhoz, hogy 144 millió ember kikecmeregjen a nyomorból.

Ezek után nem csoda, ha a fejlődők ragaszkodnak az egyezséghez nyárig, és ha nem sikerül elérni, akkor az egész világkereskedelem megbénulhat. A versenyt korlátozó különalkuk új világában pedig csak a fogyasztó jár rosszul, mert egyre drágábban egyre rosszabb termékhez fog hozzájutni, miközben egyre kiszolgáltatottabb lesz az egyre áttekinthetetlenebb piacon kötött egyezségek nyomán keletkező monopóliumoknak.

  • kapcsolódó anyagok
KERESKEDELEM
WTO