„Maximális tájékoztatás, nulla szórakoztatás” – Konferencia a Legfelsőbb Bíróságon a bírósági tárgyalások nyilvánosságáról

2010.03.23. Jogi Fórum / Lakatos Márk

A 2010. március 4-én megrendezett konferencia tanulsága a következőképp foglalható össze: míg a szakma a rendre törekszik, a bíróságok liberális kritikusai jogosan Nyugat-Európával példálóznak. - Hangos egyet-nem-értés a Legfelsőbb Bíróságon.

Baka András, az LB és az OIT elnökének címben foglalt mottója akár jellemezhetné is a szakma nagy része által képviselt nézetet a bírósági tárgyalások nyilvánosságával kapcsolatban, ám úgy tűnik, ez itthon egyelőre elérni kívánt cél marad. Az a konferencia, amelyet Fleck Zoltán jogszociológus zárszavában úgy jellemez, hogy már 1990-ben meg kellett volna tartani, nem kevés indulatot váltott ki mind a jelenlévő jogászok, mind pedig az újságíró szakma képviselőiből.

Aktualitását tekintve valóban felmerül a kérdés: miért most van szükség a bírósági tárgyalások nyilvánosságáról beszélni? Baka András bevezetőjében ezt a bíróságon folyó ügyek arányának növekedésével magyarázza, valamint azzal, hogy a bíróság érdemi munkájáról szóló hírek az össz-híradás mintegy 40%-át teszik ki, ugyanakkor nincs igazságszolgáltatási tájékoztatásról szóló törvény vagy jogszabály 1986 óta. Amire Baka csak utalás szintjén tért ki, azok az utóbbi idők politikai botrányból bírósági botránnyá fajuló tárgyalásai voltak. Ezek a tényezők alapjaiban osztották meg a találkozó koncepcióját: a délelőtti kávészünet után következő külföldi előadók (a Fritzl-ügy révén elhíresült Dr. Franz Cutka, a St. Pölteni Tartományi Bíróság elnökhelyettese; Brigitte Koppenhöfer, a Düsseldorfi Tartományi Bíróság tanácselnöke és Hervé Lollic, az Angersi Fellebbviteli Bíróságon működő főügyészség helyettes főügyésze) jelenlétükkel csak színesíthették az ebéd előtti programot. Remek beszámolókat hallhattunk egy majdhogynem minden részletében szabályozott, egészséges és jól működő rendszerről, melyhez sem Ausztriában, sem Németországban, sem pedig Franciaországban nem kellett hozzányúlni az elmúlt években. A Hírszerző kérdését, mely szerint hogyan kezelnének az imént felsorolt országokban a bíróság előtt felsorakozó, néhányszáznyira, netán –ezernyire felduzzadt tömeget (aki nyilván be akar jutni a tárgyalóterembe), láthatóan és hallhatóan félreértelmezték, vagy éppen értelmezhetetlen volt számukra a kérdés.

Fleck Zoltán jogszociológus a jogelmélet szemszögéből közelítette meg a nyilvánosság kérdését. Első lépésként kiemelte a sajtó és a közhatalom viszonyának rendezését, vagyis az iratnyilvánosság, a hozzáférés és a kutathatóság kérdése elsődleges a mindenkori nyilvánosság felől: a tárgyalótermi nyilvánosság tehát nem az egyetlen kérdés, egyéb értékek is felsorakoznak vele egy vonalban. Fleck kis jog- és politikai filozófiai kitérőt követően kiemelte: a sajtónyilvánosság igénye reakció a bírói hatalom ellen. A bírói hatalom tágulása ugyanis megnehezíti a transzparencia előtörését, pedig az információ, a visszacsatolás fontos a bíróság számára is. Az önreflexió hiánya így félreértéshez vezet, „a hallott szöveg halott szöveggé alakul”. Milyen lehetőségei vannak tehát a nyilvánosság elérésének? E kérdésben rendkívül fontos szerepet játszik az egyszerűsítés, az eljárási racionalitás, a bírói integritás és a bírói személyiség fogalma. Alkalmazni kell a középmérték-szabályt, s figyelembe kell venni a bíróságoknak az alapjogok védelmét illetve azt a tényt, hogy a nyilvánosság domináns formája ma már elektronikus. Előadását harsány taps fogadta.

A konferencia második részének kezdetét Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke által elmondott előadások képezték. Szabó Máté előadása némiképp elméletire sikeredett (a polgári nyilvánosság elvétől Jürgen Habermas-on át a közvélemény fogalmáig jutottunk), de végül kijelenthettük, hogy „perszonalizált, de globálisan működő médiára van szükségünk”. S minthogy egyfelől a nyilvánosság problémája a szabályozás problémája (az 1986-os rendelet hatályon kívül helyezésével nem állt, nem áll rendelkezésre más törvény a probléma megoldására), egységes törvényi szabályozásra van szükség és jogpolitikai döntést kell hozni.

Eötvös Pál szerint a helyi viszonyokhoz kell alkalmazkodni. Hangsúlyozta, hogy az elektronikai felvevők, eszközök ab ovo nem tartoznak kötelezően abba a körbe, amit a törvénynek figyelembe kellene vennie.

A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel zárult – megoldással egyáltalán nem, de még kompromisszummal sem. Minden esetre a találkozó minden résztvevője szót kérhetett és kaphatott is volna, de nem tette, inkább a moderátorra (Baló Györgyre) és a közönségre terelődött a hangsúly. Baló bevezetője elején kiemelte azt a számára szembetűnő visszásságot, ami a konferencia egészéből sugárzik: masszív demokráciák sajtóival kerül összehasonlításra a magyar sajtó. Az elhangzottak felhördülést váltottak ki a jogász szakma képviselőiből, vidámságot és némi izgalmat az újságírókból. Szót kért Kovács Kázmér ügyvéd, s kiemelte, hogy valószínűleg először és utoljára fog ítéletet hirdetni a Legfelsőbb Bíróság dísztárgyalójában, ám kissé részrehajlónak tűnt a sajtóval szemben; Czine Ágnes büntetőbíró a büntetőjogi gyakorlattal hozta összhangba a kérdést, majd Völgyesi Miklós emeritus professzor, nyugalmazott legfelsőbb bírósági tanácselnök fakadt ki néhány újságíró „bírákat tönkretevő” könyvpiaci működésén.

Az elhangzott vélemények remekül tükrözik a következő kérdések fontosságát – milyen mértékű nyilvánosság szükséges a bírósági tárgyalótermekben? Mennyire vegyük figyelembe az alapjogokat egy korszerű és ellenőrzött igazságszolgáltatási tájékoztatásról szóló törvény megalkotásában? Tekintsük-e etalonnak a nyugat-európai gyakorlatot?

E kérdésekre nem kaphattunk választ, viszont a konferencia remek képet festett a fennálló erőviszonyokról: marad a kelleténél több fotós, marad a botrány lehetősége és marad a néhol tehetetlen bíró.

  • kapcsolódó anyagok
BÍRÓSÁG
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
SAJTÓ
OIT
LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG