Közbeszerzésről érthetően - fókuszban az elektronikus közbeszerzés | Budapest, 2019. április 4. csütörtök | Regisztráljon most!

Majtényi László: Írás a falon

2011.07.29. Jogi Fórum/ EKINT

Az angol felvilágosodás nagyjai fogalmaztak a legerőteljesebben és a legszebben is, ha az állam titkairól szóltak: hogy rendszerint a hatalom birtokosainak baljóslatú érdekei állnak a titkok mögött, meg hogy a közügyekben a titkosság nem más mint illetlenség.

Ha a nyilvánosság és titkosság problémáival ismerkedünk, egyszer csak valami kényelmetlen érzés kerülget bennünket, vajon egyáltalán igazolhatóak-e az állam titkai? A helyes válasz, szerintem legalábbis, akár okos könyveket, akár az irányadó nemzetközi ítéleteket olvassuk, igen, ha kivételesen is, igazolhatóak. Nézetem szerint azt az állítást, hogy lehetnek jogos állami titkok, legalább két érvvel támaszthatjuk meg. Egyrészt – mondom én szekuláris világnézetemmel nem ellentétesen – a Gonosz mint princípium gonosz emberek és szervezetek formájában is vitathatatlanul jelen van a világban, és noha vannak kétségeink arról, hogy államunk tényleg az erényt képviseli-e, elvárhatóan mégiscsak védőkart nyújt e sötét oldal fenyegetése ellen. Másfelől, kivételesen, főleg válságok idején, a személyek informált és ésszerű döntéseinek összege a közösség és egyes tagjai számára is károsak lehetnek.

Értem én tehát a minden titkot hozzunk nyilvánosságra elv éthoszát, de mert nem tartom eléggé okosnak, nem fogadom el. Viszont – az okokat kifejteni most nem tudom – bizonyos az is, hogy az állam az indokoltnál mindig többet titkolózik. Az információszabadság, mert a legközvetlenebbül fenyegeti a vélt államrezont, meg a hatalom birtokosainak baljóslatú érdekeit, a legerőtlenebb jogaink egyike. Esélyeit csak honpolgári aktivitással, intézményi védelemmel lehet valamelyest javítani.

Magyarország 1992-ben Európa első olyan törvényét fogadta el, amely a közhatalmi ügyek nyilvánosságát és az individuumnak a külvilág számára érinthetetlen benső világát, titkait óvta együttes és közös filozófiát érvényesítő szabályozással. Legyen az állam átlátható, polgára pedig legyen átláthatatlan! – hirdettük büszkén itt a Kárpátok ölén. Ezzel az együttnéző szabályozással és a két információs szabadságjog mellé rendelt közös védnökkel pár évig történelmünkben először diktáltuk is az európai divatot. Igaz ami igaz, hagyományaink, ideértve az önmagát is titkosító, félelmetesen bizantikus szovjet rendszert és a császári- és királyi slamperájt, nem erre a szabadságra készítettek fel, és a rendszerváltás kiábrándulásba forduló rövid eufóriáján kívül kevés dolog támasztotta alá a közhatalmi működés ilyen bátor megnyitását a honpolgári ellenőrzés előtt. Az eredmények, amilyen részlegesek voltak, annyira törékenynek is bizonyultak.

A jövőben viszont valamennyire mégiscsak bízhatunk, hiszen a történelem fölfelé nyitott. Minden, ami már egyszer megtörtént és jó volt, ami már valamennyire működni tudott, hivatkozási alap lesz, soha el nem évülő igényként szolgál minket és ivadékainkat. A mostani tájképen, noha még mindig festik, egy dolog látható jól: a homály. Homályból homályba tartunk tehát. A nemzeti együttműködés megszünteti az információszabadság (és az adatvédelem) biztosát. Lesz helyette megbízható vezetésű kormányhivatal. Az Alaptörvénytől a koronaőrök mentéjét kötelezően díszítő tizenhárom ezüstpitykéig minden szabályt titkos és fülledt levegőjű kamarilla készíti el, a Ház talán nem is olvas, csak szavaz az elé terített árkus papírok fölött. A közszolgálati média megint jobban kezd hasonlítani az Állatkert üzemi lapjához, mint bármi máshoz. A kereskedelmi televíziók közéletről szóló hírműsorai kétfejű kecskékről és orvosi műhibákról szólnak. Kedély kérdése csak, hogy mindezt nevetségesnek, félelmetesnek vagy félelmetesen nevetségesnek tartjuk-e. Nem most kezdődött persze. Az egyik párt csak azt folytatja, mondják sokan – nem egészen igazságosan, hiszen az MSZP nem akarta a Harmadik Köztársaságot megdönteni –, amit a két párt elkezdett. Mindenesetre nem fogja már senki kinyitni azt a hangárajtót, amelyben a semmire használt Gripeneket és titkaikat őrzik. A titkos, és az ügyészség által soha nem üldözött köztörvényes bűnökkel terhes pártfinanszírozás mára nagyrészt elrohasztotta a közjogot, mégis, vagy éppen ezért, virul. A magyar államtól, amíg érdekei mást súgnak, nem tudjuk meg, milyen dicső történetek estek meg a Magyar Villamos Műveknél. És így tovább, és így tovább. Vajon miért van, hogy a hazánk szent titkait eláruló komenista orosz kém fogvatartásáról szóló bírói végzés is duplanullás államtitok? Holott minden jogvégzett tudja, hogy ez csakis vicc lehet, más nem. És vajon miért jut erről eszünkbe az ugyancsak orosz kémként lefogott, és kis híján felakasztott öreg barátunk: Svejk?

Nem hinném, hogy a kép annyira sötét, amennyire láttatja magát, és amilyennek néha magunk is látjuk. Az egyébként sokat botladozó LMP-ről tudjuk, hogy az információszabadság pislákoló mécsesét bevitte az Országházba. És akadnak még itt is, ott is jó emberek, bátor mozgalmárok, ügyvédek és bírák is. Még a folyton taktikázó Transparency Internationalt is lehet okunk egyszer-kétszer dicsérni. Én azért az eddigiekért a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) aktivistáinak mondanék akár a köztársaság nevében is köszönetet, mert ők pereltek el számos fontos tudnivalót az államtól a hazai és a nemzetközi bíróságokon.

Mondjak még valami biztatót? Olyan nincs, hogy nincs tovább. Hajrá Szabó néni, hajrá Bodoky! Az utóbbi ugyanis pár segítővel megindította az atlatszo.hu oldalt. Azt tudom, hogy megvesztegethetetlenek. Azt meg remélem, hogy jól mérik fel az alkotmányosság kijelölte határpontot.


(Az EKINT elnökének a HVG-ben megjelent írása.)

  • kapcsolódó anyagok
EKINT