Közbeszerzésről érthetően - fókuszban az elektronikus közbeszerzés | Budapest, 2019. április 4. csütörtök | Regisztráljon most!

Új menedékjogi távlatok az Arab tavaszt követően

2011.11.14. Jogi Fórum / Iványi Márton

A remélhetőleg demokratikus irányba forduló észak-afrikai országokban egy sor területen nyílhatnak új távlatok. Ezek egyike az EU földközi-tengeri peremországainak mind nagyobb nehézségeket okozó menekültek kérdése, akik rövid- vagy középtávon, egy új, átfogó jogi szabályozás eredményeként most (új) révbe érhetnének.

A Mediterráneum térsége az emberi történelem kezdete óta a különböző célokat szolgáló közlekedés és kereskedelem helyszíne. A Földközi-tenger kerületét lényegesen lerövidítő vízi útvonalakban rejlő páratlan lehetőségek egyben az utasokra leselkedő veszélyt is jelentettek mindig is, óhatatlanul felértékelve egyes szigetek, mint például Málta, Lampedusa vagy Pantelleria jelentőségét az ilyen útvonalak mentén. Ógügién - amelyet a helyi hagyomány, de már Kallimakhosz is a ma Máltához tartozó Gozo szigetével azonosít - vetődött partra a hajótörést szenvedett epikus hős Odüsszeusz (Odüsszeia V.58-74), Máltán pedig a Biblia tanúsága szerint a hasonlóan járt Pál apostol (Ap. Csel 28:1) is. Sándor Mátyás gróf, Jules Verne regényének fiktív, Habsburg-ellenes összeesküvő magyar főhőse pedig hosszú földközi-tengeri bolyongása alatt Máltára is eljutott, és bizonyos fokig tekinthető politikai menekültnek is.

A 2000-es évek óta egyre nagyobb mértékben - a líbiai krízis kezdetével pedig különösen nagy számban - vállalkoznak menekültek ezrei a kiszámíthatatlan kimenetelű tengeri utakra Észak-Afrikában, a gróf által tervezett, korabeli mércével mérve “ultramodern” tengerjárókkal összehasonlíthatatlan, veszélyes lélekvesztőkön. Dacolva a kockázatokkal, hogy az EU peremországainak egyikén szállhassanak partra.

Az ENSZ adatai szerint körülbelül másfélezerre tehető azok száma, akik – csak idén - a tengerbe vesztek.

A szerencsésen megérkező menekültek és illegális bevándorlók ugyanakkor egyre nagyobb problémát okoznak az érintett országoknak. Idén kora őszig több mint félszázezer ember érkezett a parányi Lampedusa szigetére, Tunéziából és Líbiából. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint Máltára nyár végéig idén másfélezer ember érkezett, a líbiai konfliktus elől menekülve, ahol az összes érkező menekült fogolytáborokba kerül, állapotuk elbírálásáig, akár másfél évig. (Málta különben “világcsúcstartó” a menedékkérelmek kedvező elbírálásában, az összes kérvényező kétharmada legalább úgynevezett kiegészítő védelemben részesül.)

A túlzsúfolt menekülttáborokban, barakkokban gyakorta tör ki lázadás, ahogy az nyáron a máltai Safin és ősszel Lampedusán történt, háborús állapotokat idézve. A helyi lakosság gyakran érzi úgy, hogy a nemzetközi megállapodások következtében az EU menekültügyi és bevándorlási terhe aránytalanul nagy mértékben nehezedik rájuk. Problematikus és gyakran kifogásolt eleme a jelenlegi jogi szabályozásnak az, hogy a menedékjogi kérelmek elbírálásáért felelős tagállam a Dublin II rendelet értelmében mindig az az uniós tagállam, ahol az első belépés megtörtént (A Tanács 2003/343/EK Rendelete). A rendelet célja az egyidőben, több helyen benyújtott, “keringő” kérelmek megakadályozása, ám földrajzi fekvésük miatt végeredményben aránytalan terhet ró Ciprusra, Görögországra, Máltára, Olaszországra, vagy Spanyolországra. Lampedusa lakossága türelmének a végét jelezte, amikor az olasz szigetecskén a helyiek október elején “önvédelmi” szerveződésekbe tömörültek “közösségük megóvása” érdekében. Az ottani helyzet súlyosságát jelzi, hogy a polgármester baseballütőt tart az irodájában és “bűnözőknek” nevezi a bevándorlókat, ahogy a Daily Telegraph szeptember 22-én írta, riasztó képet festve a közállapotokról.

Ezekben az EU “kapujának” számító országokban – és rajtuk túl – várhatóan egyre nagyobb vitát gerjeszt majd a menekültügyi kérdés, amelyben az eszmerendszeri és gyakorlati megközelítések skálájának végpontjai az emberi szolidaritás alapelvéből eredő erkölcsi és humanitárius kötelezettség és a szigetek területéből és magas népsűrűségéből adódó korlátozott befogadóképesség, multikulturalizmus és nemzeti kulturális identitás, kulturális relativizmus és etnocentrizmus, “politikai korrektség” és “a csendes többség érdekei”. A meszon eltalálása meglehetősen nehéz, és a konkrét esetektől függ.

Az Arab tavasz változásaival talán lehetőség nyílhat arra, hogy az észak-afrikai, “kiinduló- és tranzitországokban” (hiszen számos menekült érkezik az éhínség sújtotta Szomáliából, a feszített nemzetközi helyzetben lévő Eritreából, vagy a felekezeti villongásoknak is helyt adó Nigériából például) a humanitárius szükségleteket jobban tiszteletben tartsák, és, mindenekelőtt, az alapvető emberi jogi koncepciók jogállami keretek közé helyeződjenek. Ezeknek nem volt (nagy) hagyománya korábban, az európai gyarmatosítás és a poszt-koloniális diktatúrák alatt. Líbiában például – amely a Kaddafi-érában nem írta alá az 1951-es Menekültügyi Egyezményt, és az UNHCR Tripoli kirendeltségével nemcsak nem működött együtt, de el sem ismerte azt – a menedékjogi rendszer teljes hiánya több ezreket sarkallt a sokszor végzetes kimenetelű tengeri utakra egy jobb élet reményében. Arról az egyre szélesebb meggyőződésről nem is beszélve, mely szerint az Ezredes tudatosan Európa menekülttekkel és bevándorlókkal történő elárasztására törekedett, amely elősegítésére tulajdonképpen “embercsempész” hivatalokat is üzemeltetett. A szóbeszéd szerint ezeken a helyeken körülbelül 700€-ért került egy Európába tartó hajóra az ember.

Az együttműködés és megegyezések Egyiptom és Tunézia új összetételű, illetve Marokkó és Algéria talán változó szellemiségű vezetéseivel lehetővé tennék a gazdasági bevándorlók kiszűrését helyben, és a ténylegesen üldözöttek – az ő menedékjoguk szent és sérthetetlen - azonosítását. A Cotonou, Dublin II és Genfi Konvenciók és Rendeletek felülvizsgálata hozzájárulhatna ahhoz, hogy a menedékkérelmek elbírálása az érintett földrészen fekvő, szomszédos országokban történjék meg – ebben az esetben Afrikában - amelyhez esetleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság, az Európai Unió, illetve idén működésbe lépő fiókja, az Európai Menekültügyi Támogató Hivatal (EASO), az Afrikai Unió, az Arab Liga vagy a Menekültügyi Bírák Nemzetközi Szövetsége (IARLJ), esetleg más országok és szervezetek – akár anyagi – támogatást nyújthatnának. Ez részben megelőzné azt a Stockholm Programmal sem orvosolt “ütközést”, amely az EU tagállamok határaik ellenőrzéséhez fűződő szuverenitása, és az egyén azon joga között merül fel, hogy menedéket kereshessen és védelmet kaphasson az üldözéssel szemben - következőleg státuszának meghatározásig – vagyis indítékainak elbírálásáig – az EU “kapuországaiban” tartózkodjék. A nemzetközi jogvédő szervezetek szerint helyenként embertelen körülmények között. Az elhúzódó jogorvoslati eljárások miatt a menedékkérők gyakran hónapokat várnak teljes bizonytalanságban arra, hogy kiderüljön, kapnak-e menekült státuszt vagy nem.

Első lépésben létre kellene hozni (vagy rendbe tenni) az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának hivatalait ezekben a remélhetőleg stabilizálódó és demokratizálódó országokban. Második lépésben, egy átfogó jogi szabályozást követően a menekült-elismerési eljárás helyben, a származási országban vagy ahhoz közelebb, a genfi konvenció követelményeivel összhangban történne. Ennek eredményeként a kormányok (is jobban) tudnák, hogy ki kicsoda, amely alkalmasint javítaná mind a politikai védelem (ahol szükséges) mind a törvényesség esélyeit a jelenlegi kaotikus helyzettel szemben, és megfelelőbb diplomáciai csatornákat biztosíthatna egyes jogorvoslati eljárásokhoz.

Harmadik lépésben, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának mandátumával közvetlenül összefüggő területeken működő intézmények összehangolása az “újjéledő” országokban nemcsak az egymás hatóságai által hozott határozatok iránti kölcsönös bizalom megteremtését szolgálná, hanem egy ilyen jogi harmonizáció az eljárások menetét is gördülékenyebbé tehetné, amelyet akár egy, az Eurodachoz hasonló, közösségi alapú informatikai rendszer kibocsátása követhetne a továbbiakban.

Természetesen, ezek a tervek utópisztikusnak tűnnek most, és egy-egy országnak jelenleg “kisebb baja is nagyobb”, mint a menekültügy normalizálása, amely ráadásul magát a menekültügyet is részben generálja. Ám idővel talán, a menekültek a háborgó Mediterráneum hullámsírjai elkerülésével (új) révbe érhetnek, a tengernyi problémán keresztülvergődött, magukhoz térő országokban.
 

  • kapcsolódó anyagok
EURÓPAI UNIÓ JOGA
ENSZ
EURÓPAI UNIÓ
KÜLFÖLDI KORMÁNYZATOK