Az új Büntető Törvénykönyvre vonatkozó előterjesztésről

2012.03. 9. Jogi Fórum/ Dr. Pintér P. Zoltán

Tekintettel arra, hogy az 1978. évi IV. törvényt a számtalan módosítás nehezen áttekinthetővé formálta, egy átfogó felülvizsgálat vagy egy új kódex megalkotása akkor is indokolt lett volna, ha az előterjesztő akár semmilyen újdonsággal sem állt volna elő.

A vitára bocsátott előterjesztés1 legnagyobb érdeme a dogmatikai tisztaságra törekvés; az ebben megnyilvánuló eredményesség alátámasztja azt, hogy a hosszú távra szóló, az életviszonyok tartós szabályozásának igényével fellépő jogszabályokat megéri alaposan előkészíteni.

A tervezetet pozitívnak ítélhetjük azon szempontok alapján is, hogy kerüli a fölösleges ismétléseket, továbbá a hatályos szabályozást több vonatkozásban is ésszerűnek tűnő módon módosítja vagy egészíti ki. Ellenben kevésbé tűnnek időtállónak azok, a kormányzat aktuális büntetőpolitikájához kötődő, részben a hatályos kódexbe is beillesztett rendelkezések, melyeket nem övez szakmai és társadalmi konszenzus. Minthogy azonban főszabályként elfogadjuk a parlamenti többség jogát arra, hogy az általa helyesnek vélt programot valósítsa meg, továbbá ezen kérdések a társadalmi nyilvánosságban megvitatásra kerültek, ezek vizsgálatától most eltekintünk. Ugyanakkor a vitára bocsátott előterjesztés éppen azért tud megalapozottan fellépni a tartós szabályozás igényével, mert a hatályos Btk. –hoz hasonlóan képesnek tűnik egymástól gyökeresen eltérő büntetőpolitikai irányvonalak leképezésére is.

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül, a gyakorló ügyvéd nézőpontját a tudományos igényességgel elegyítve kicsit részletesebben is értékeljük a tervezetet, bízva abban, hogy az aktuálpolitikától távol eső észrevételeink meghallgatásra és figyelembevételre találnak.

A nullum crimen és a nulla poena sine lege elvek, valamint a visszaható hatály tilalma kinyilvánításával az előterjesztés hitet tesz a jogállami büntetőjog eszménye mellett. Meg kell azonban jegyezni, hogy ahhoz, hogy maga a büntető igazságszolgáltatás is maradéktalanul jogállaminak minősüljön, szükség van a büntetőeljárás garanciarendszerére is; a bűnüldözési érdek vagy az eljárás gyorsításának önmagában legitim követelménye nem vezethet az alapjogok szükségtelen és aránytalan korlátozására. Bár ez a kérdéskör nyilvánvalóan kívül esik a Btk. által szabályozandó körön, megemlítése azért nem tűnik feleslegesnek, mert hiába akár a világ legszebb btk. –ja, ha – tegyük fel – a mérlegelést végző bíróság nem az illetékes bíróság vagy esetleg a terhelt terhére sérül a fegyveregyenlőség2 elve.

Felelősségtani kérdések

Az új Btk. tervezett III. –VI. Fejezetének erénye, hogy alapvetően hű a bevált megoldásokhoz és megfogalmazásokhoz. Ugyanakkor a dogmatikai tisztaságra törekvés jegyében az előterjesztés világosan megkülönbözteti a cselekmény büntetendőségét és az elkövető büntethetőségét kizáró vagy korlátozó okokat: míg a hatályos szabályozás mindkét csoportba tartozó körülmények megvalósulása esetében a „nem büntethető” formulát használja, ezzel szemben a tervezet a cselekmény büntetendőségét kizáró vagy korlátozó okok kapcsán a „nem valósít meg bűncselekményt” fordulatot szerepelteti.

A jogos védelem vonatkozásában az előterjesztés megőrizve a hatályos jogban viszonylag új, pozitívnak értékelhető fejleményeket (megelőző jogos védelem, a megtámadottnak nincs már kitérési kötelezettsége) – szintén kedvezően értékelhető megoldásként – a megtámadott büntetőeljárásbeli védekezését megkönnyítő vélelmeket is felállít arra nézve, hogy a jogtalan támadást bizonyos esetekben úgy kell tekinteni, mintha az az élet kioltására is irányult volna.

A tervezet a büntethetőség minimális elévülési idejét a hatályos szabályozás szerinti három év helyett öt évben állapítja meg. Kétségesnek tartjuk, hogy ez a rendelkezés a kormányzat valós célkitűzéseivel összhangban állna. Az a kívánatos, ha a bűncselekmény (gyanúját felvető magatartás) megvalósulását minél gyorsabban követi a nyomozás elrendelése, a bizonyítékok összegyűjtése és – amennyiben indokolt – a terhelt felelősségre vonása. Ehhez képest a javasolt módosítás azt üzeni, hogy „Ej, ráérünk arra még!”. Ez a nemkívánatos hatás elérhet a taktikázó, a feljelentés megtételét különböző célok elérése végett lebegtető feljelentőkhöz, de leginkább a nyomozóhatóságokhoz, akiknek ötévente kellene csak az elkövetővel szemben a bűncselekmény miatt büntetőeljárási cselekményt foganatosítaniuk az elévülés félbeszakításához.

Amennyiben maradna a tervezetben a büntethetőség minimális elévülési ideje öt év (de valószínűleg a hatályos szabályozásbeli három év fenntartása esetén is), érdemes lenne megfontolni a legfeljebb három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetében abszolút elévülési időt bevezetni 5 vagy 6 éves időtartamban. Ennek oka egyrészt az, hogy ezen tárgyi súlyú bűncselekmények esetében kevéssé tűnik hatékonynak a cselekmény elkövetése után 7, 8 vagy még több évvel – a jelentős időmúlásra, mint enyhítő körülményre figyelemmel – alkalmazott szankció. Ugyanakkor legalább ilyen fontos érv, hogy egy idő után a terhelt javára szóló bizonyítékok (a potenciális tanúk emlékei, a nem a világ végéig megőrzendő iratok) is elenyészhetnek, így egy, az elkövetéshez képest sok évvel később meghozott bűnösséget megállapító ítélet azért a jogbiztonság komoly deficitjét eredményezi hangsúlyozottan a megjelölt tárgyi súlyú bűncselekmények esetében.

Büntetések és intézkedések, a büntetés kiszabása

E körben érdemes mindenekelőtt azt előrebocsátanom, hogy olyan gyakorló ügyvédként nyilvánítok véleményt, aki egyedi kriminológiai kutatást nem végzett és az ún. konok bűnözők problémájával csak elméleti szinten találkozik. Ez alapvetően hat ki arra, hogy milyen kérdések keltik fel jobban az érdeklődésemet, és milyen kérdésekben érzem magam arra hivatottnak, hogy nyilvánosan állást foglaljak.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy természetesnek tekintjük, hogy többféle büntetőpolitikai felfogás létezik. Azt azonban nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy egy olyan társadalompolitika, amely bizonyos megoldandó társadalmi problémákat kriminalizál és egy olyan büntetőpolitika, amely lényegében egyenlőségjelet tesz a bűncselekmény megelőzése és az elrettentés közé, hosszú távon nem ígérkezik hatékonynak.

Az előterjesztés voltaképpen azt a szemléletet tükrözi, hogy az a jó és az a biztos, ha a bűnismétlő minél tovább el van zárva attól, hogy a külvilágban bűncselekményt kövessen el. Amikor a feltételes szabadságra bocsátás, a „feles” kedvezmény, a próbára bocsátás és a felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazásából a tervezet a hatályos szabályozáshoz képest egy-egy további csoportot is a törvény erejénél fogva zárna ki, ezzel amellett, hogy szűkítené az egyedi elbírálás és a bírói mérlegelés körét, eleve lemondana ezen csoportok vonatkozásában azon jogi eszközökről, amelyek – mintegy Damoklész kardjaként lebegve az elkövető felett – kialakíthatják az elkövetőben a törvénytisztelő életmód folytatására irányuló készséget.

A szabadságvesztés részbeni felfüggesztése helyett kitalált, a feltételes szabadság tartama meghosszabbítását a bíróság számára lehetővé tevő megoldás alapötlete jó, az egyéniesítést és az elítélt magatartásának pozitív irányba történő befolyásolását egyaránt szolgálja. Ugyanakkor a tervezet 43. § (1) bekezdésének második mondatával kapcsolatban problematikusnak tűnik számunkra, hogy lehet-e az ítéletben megalapozottan rendelkezni a feltételes szabadság tartamának meghosszabbodásáról, amikor még nem lehet tudni, hogy sor kerül-e és ténylegesen mikor kerül sor az elítélt feltételes szabadságra bocsátására. Továbbá nem kellene lemondani arról, hogy ezen döntést meg lehetne hozni a feltételes szabadságra bocsátásról hozott határozatban is, amikor már rendelkezésre állnak információk arról is, hogy az elítélt milyen magatartást tanúsított a büntetés végrehajtása alatt. A leginkább logikusnak számunkra az tűnik, ha az ítéletben – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – a feltételes szabadság tartama meghosszabbodásának maximálisan indokolt mértékéről születik döntés, melyet aztán a büntetés-végrehajtási bíró számszerűsít konkrétan a feltételes szabadságra bocsátásról hozott határozatában.

Az elzárás büntetőjogi büntetéssé válása valóban gazdagítaná a büntetőjogi szankciók választékát. A problémánk, amely tisztán elméleti jellegű, az az, hogy az enyhe bűncselekmények és a legsúlyosabb szabálysértések közötti, eddig is bizonytalan határvonal az azonos szankció révén még inkább elmosódik.3

Örvendetes a jóvátételi munka, mint új alternatív szankció bevezetésére vonatkozó elgondolás. Ugyanakkor az joggal elvárható, hogy ezen tervezett új intézkedésnek a közérdekű munka büntetéstől való, abban megnyilvánuló eltérése, hogy jóvátételi munka alkalmazása esetén a munkavégzés helyét, idejét az elkövetőnek kell megkeresnie, megválasztania, ne csak az előterjesztés indokolásából, hanem magából a törvény szövegéből is világosan derüljön ki.

Végül a büntetés enyhítése körében hívjuk fel a figyelmet egy fontos elírásra. Az előterjesztés 86. § (4) bekezdése szerint „Kísérlet vagy részesek esetében, ha a (2) bekezdés alapján kiszabható büntetés is túl szigorú lenne, a büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján lehet kiszabni.”. Az ezen tervezett rendelkezésre vonatkozó indokolási megállapításból világosan látszik, hogy a kísérlet mellett kizárólag a bűnsegély esetében adna lehetőséget az ún. kétszeres leszállásra. Minthogy ez a hatályos törvényben szereplő megoldás is, és nehezen hihető, hogy a szigorítás jegyében az előterjesztő a részesnek minősülő felbujtónak kedvezni kívánt volna, nyilvánvalóan csak elírásról van szó, melyet azonban feltétlenül korrigálni kell.

Különös Rész

A tervezett Különös Rész is megőrzi a bevált megoldásokat és megfogalmazásokat, ugyanakkor az újdonságai is általában helyénvalóak. Ezen általános megállapítás alól kivételt képeznek bizonyos, az aktuálpolitikai elvárások által a közelmúltban megszült tényállások, melyekkel azonban nem kívánunk foglalkozni tekintettel arra, hogy ezek az előterjesztésnek megítélésünk szerint csak korjelző és nem jellemző kis részét alkotják. (Tegyük ugyanakkor mindehhez hozzá rezignáltan, hogy hol vagyunk még az országgyűlési zárószavazástól.)

A tervezet Különös Része alapvetően szépen kidolgozott szakmai munka. Jellemző rá a hatályos szabályozással összevetve a védett jogi tárgy pontosabb kijelölése (pl. a jelenlegi joggyakorlat szerint kényszerítésnek minősülő, nem kvalifikált fenyegetéssel megvalósuló szexuális cselekményre kényszerítés, valamint a jelenleg tettleges becsületsértésnek minősülő, de inkább a nemi önrendelkezési jogot sértő cselekmények egyaránt átkerülnek a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények közé). Az előterjesztés kerüli a fölösleges ismétléseket (pl. az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak összevonása, a nemzetközi közélet tisztasága elleni bűncselekmények elkülönült szabályozásának megszűntetése). Az szintén pozitívnak ítélhető, hogy bizonyos bűncselekmények elnevezése egyszerűsödik (pl. légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése helyett jármű hatalomba kerítése) vagy jobban kifejezi a tényállás valós tartalmát (pl. magánokirat-hamisítás helyett hamis magánokirat felhasználása). Ehhez azért tegyük hozzá, hogy a közfeladati helyzettel visszaélés eléggé zavaros elnevezés; ehelyett javasoljuk a közfeladat ellátása során elkövetett visszaélés tényálláscímet, amely az előterjesztésben szereplőnél talán kissé bonyolultabb, de a magyar nyelv szabályainak inkább megfelel.

A vizsgált tervezet szigorításai különösen a közlekedési bűncselekmények körében tűnnek olyannak, amelyek a valóság tényeire reagálnak indokolt módon és mértékben (pl. a közúti baleset okozása esetében a közlekedés biztonságára különösen veszélyes közúti közlekedési szabályszegés, mint kiemelt minősítő körülmény; a járművezetéstől eltiltás hatálya alatti járművezetés bűncselekménnyé tétele). Ugyanakkor e körben célszerű azzal a javaslattal élnünk, hogy miután az előterjesztés a járművezetés ittas állapotban vagy járművezetés bódult állapotban bűncselekmények elkövetése esetén kötelezővé tenné a járművezetéstől eltiltás büntetés kiszabását (59. § (2) bek.), azok esetében, akiket alapeset szerint minősülő cselekmény miatt vonnak felelősségre – a két bűncselekmény valamelyikét ismételten elkövetők kivételével –, a bíróság mérlegelési jogkörében eljárva rendelkezhessen úgy, hogy az eltiltás hatálya nem terjed ki az elkövető lakóhelye és munkahelye, illetve lakóhelye és rendszeres gyógykezelésének helye közötti, pontosan (utcáról utcára) leírt útvonalra.

Az előterjesztés annyiban az egysíkú szigorításnál differenciáltabb szemléletet tükröz, hogy az indokolt esetekben dekriminalizál. Ebbe a körbe tartozónak érezzük a magunk részéről a gondatlanságból elkövetett intellektuális közokirat-hamisítást is. Előrebocsátjuk, hogy nem valamiféle enyhítési gondolat vezérel minket, hiszen e cselekményt a tervezet is elzárással rendelné büntetni, ami jelenleg szabálysértési szankció. E cselekmény elkövetője tipikusan jóhiszeműen, de a tőle elvárható figyelmet és körültekintést elmulasztva jár el4, amely magatartás szankcionálására és az attól való visszatartásra alkalmasabbnak tűnik a gyors szabálysértési eljárás, miközben az alapvetően törvénytisztelő életmódot folytató elkövetői kört célszerű megkímélni a büntetőeljárás stigmatizáló hatásától. Felvetődik persze az is, hogy tekintettel arra, hogy az nem büntetendő, ha az előterjesztés indokolása szerint is fokozott büntetőjogi felelősséggel tartozó hivatalos személyek lényeges tényt gondatlanságból foglalnak hamisan közokiratba, egyenlő elbánást feltételezve nem sújtható büntetőjogi szankcióval az általános alany azonos jogi tárgyat sértő, azonos „bűnösséggel” megvalósított magatartása sem. (A jelenlegi és az előterjesztésben továbbélő szabályozás ugyanis annak az abszurd szemléletnek a leképezése, hogy a laikustól nagyobb szakmai felkészültséget vagy legalábbis nagyobb figyelmet és körültekintést várunk el, mint a profi hivatalos személytől, mert mi mással lenne magyarázható, hogy csak a laikusokat fenyegeti büntetőeljárás és büntetőjogi szankció a jelzett körben megnyilvánuló gondatlanságukért.)

Nem tartozik a kompetenciánkba a kormányzat drogpolitikájának értékelése. Ugyanakkor, míg ezen drogpolitikai irányvonal mentén haladva kétségtelenül logikus az előzmények nyomán eredménnyel nem kecsegtető elterelés alkalmazásának lehetőségét kizárni (Előterjesztés 196. § (2) bek.), határozott véleményünk az, hogy az elterelést további feltételhez, az elkövetés körülményeit feltáró vallomáshoz kötni teljes mértékben indokolatlan. Ezt úgy értjük, hogy ebben az esetben olyan megtévedt elkövetőkről van szó, akiknek az elvárt magatartása kialakításához elégségesnek mutatkozik a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesülés, vagy a megelőző-felvilágosító szolgáltatáson való részvétel. Éppen a cselekményt megvalósító személyiségének helyes irányú fejlődése érdekében érdemes az illetőt megkímélni a büntetőeljárás stigmatizáló hatásától, valamint a nem feltétlenül a jogállamiság legtökéletesebb megnyilvánulásait jelentő, egy ilyen szabályozás mellett ráadásul a nyomozóhatóságnak a fenyegetőzésre is lehetőséget adó vallatásoktól. Nem vetjük el általános jelleggel azt, hogy bűnüldözési érdekből honorálható a terhelt beismerő vallomása, a nyomozóhatósággal való együttműködése, de általában és a jelzett esetben különösen figyelemmel érdemes lenni arra, hogy a (jogszerű eszközökkel) kikényszerített, a vélt vagy valós elvárásoknak megfelelni kívánó vallomás valóságtartalmával szemben, ha azt más bizonyítékok nem erősítik meg, erőteljes kételyek támasztandóak.

Összefoglalásul az előterjesztés további értékelése helyett azt hangsúlyozzuk, hogy teljes mértékben osztozunk a kormányzat azon törekvésében, hogy a normatiszteletet erősíteni kívánja. Írhattunk volna kritikusabb hangvételben az aktuálisan követett büntetőpolitikáról, de alapvető célunk az volt, hogy a követett irányvonaltól markánsan nem eltérő, sőt zömében abba beleilleszkedő megoldási javaslatokat kínáljunk. Olyanokat, amelyek főként a gyors és következetes felelősségre vonást, illetőleg az indokolt szigorítások méltánytalannak tűnő következményeinek orvoslását szolgálják.

 


1 A KIM felhívására készült vélemény.

2  Ezzel kapcsolatban utalok arra a nem újkeletű szabályozásbeli hiányosságra, mely szerint a vádemelésre nyitva álló határidő (Be. 216. § (1)-(3) bek.) elmulasztásának nincs semmilyen következménye sem az elkésetten benyújtott ügyészi vádirat alapján meginduló bírósági eljárásra, sem – tapasztalataim szerint – a mulasztó ügyészre. Ha ezt összevetjük azzal, hogy az idézés ellenére a megjelenést elmulasztó terhelt elővezetése rendelhető el, más oldalról pedig, hogy ha a pótmagánvádló, aki főszabály szerint az ügyész jogait gyakorolja (Be. 236. §), a vádindítványt elkésetten nyújtja be, a bíróság a vádindítványt elutasítja (Be. 231. § (2) bek. a) pontja), jól látható, hogy a jogalkotó az ügyészséget mind a terhelttel, mind a pótmagánvádlóval szemben előnyben részesíti, ami nem tűnik jogállami megoldásnak.

3 Szakmai vita korábban arról bontakozott ki, hogy a szabálysértési jogban helye van-e az elzárásbüntetésnek. A támogatók és ellenzők érveinek jó összefoglalását adja Nagy Marianna: A szabálysértési jog alapjai. In FAZEKAS Marianna – FICZERE Lajos (szerk.): Magyar közigazgatási jog Általános rész. 4., átdolg. kiad. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 499. o.

4 Példaként hivatkozhatunk a Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.944/2007/6. számú, felülvizsgálati indítványt elbíráló ítéletére.

 

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
JOGALKOTÁS
KORMÁNYZAT
TÖRVÉNYHOZÁS