Riói kudarc

2012.06.29. Jogi Fórum / Dr. Antal Attila

Szinte mindenki fásult közönnyel vette tudomásul a Rio+20 konferencia előre borítékolható sikertelenségét. Vajon a kudarc a nemzetközi együttműködés jelenlegi formájának adott pofon vagy pedig általában fejezi azt ki, hogy „válságos időkben” nem lehet prioritás a fenntarthatóság?

2012. június 20-22-én visszatértek a világ vezetői Rio de Janeiróba a Rio+20 konferenciára, hiszen éppen 20 évvel ezelőtt tartották meg a nevezetes Környezet és Fejlődés Világkonferenciát. A konferencia résztvevői ugyan foglalkoztak a zöld gazdaság és a fenntartható fejlődés intézményrendszerével, s meg is erősítették az elkötelezettségüket e területeken, de magán az eseményen semmilyen érdemi döntés vagy előremutató megállapodás nem született a fenntartható környezethasználat kérdésében. A Rio+20-at lezáró The Future We Want című anyag pedig sokkal inkább egyfajta kívánsággyűjtemény, mint konkrét és számon kérhető menetrend.

Előzmények

A mostani konferencia az 1992-es Környezet és Fejlődés Világkonferencia jelentőségének közelébe sem ér, hiszen húsz éve – legalábbis a felszínen – valódi áttörést sikerült elérni: a világ végre felismerte a biológiai sokféleség gyors pusztulását, a klímaváltozásnak a társadalmak alapvető életfeltételeire való negatív hatását. Ez a felismerés olyan nemzetközi egyezményekben öltött testet, amelyek zászlójukra tűzték az éghajlatváltozás megelőzését, a biológiai sokféleség megőrzését: elfogadták többek között az Éghajlatváltozási Keretegyezményt és a Biológiai Sokféleség Egyezményt. Zöld utat kapott továbbá a Feladatok a XXI. századra című nemzetközi program is. Az Éghajlatváltozási Keretegyezmény aláírói elismerték, hogy az üvegházhatású gázok a Föld ökoszisztémáját megbontják. A felek elhatározták e gázok légköri koncentrációinak stabilizálását, hogy minimálisra csökkentsék a további veszélyhelyzetek kialakulását.

Az 1992-es riói eredmények végrehatásával ugyanakkor komoly problémák adódtak, hiszen egyrészt a világ legfejlettebb országai sem jeleskedtek a vállalások betartásában, másrészt a fejlődő világ a globális igazságosság megsértésének érzete, hogy a gazdaságai nem kaphatják meg azt a fejlődési lehetőséget, ami korábban – jóval a fenntarthatóság gondolatának megjelenése előtt – a világ fejlett részét bizony megillette. Így a Rio+20 korántsem vállalta fel a húsz évvel ezelőtti vállalások értékelését, a be nem teljesült célkitűzések kudarcainak boncolgatását és a jövő teendőinek tényleges (számszerű) meghatározását – holott egy ilyen világméretű konferencia jóval több kellene, hogy legyen holmi protokoll eseménynél, hiszen a fenntarthatatlan életformánk dilemmái már a mindennapjainak szintjére is leszüremkedtek (elég, ha a klímaváltozásra vagy éppen az energiahatékonyság égető szükségességére gondolunk).

A Rio+20 tehát meg sem kísérelte az eddigi, a fenntarthatóság érdekében tett intézkedések és programok mérlegének megvonására, s inkább a zöld gazdaság, az energiaügy, a fenntartható városok, az élelmiszer-biztonság, a mezőgazdaság, a természetes vizek és az óceánok, továbbá a (globális) környezeti kormányzás (egyébként igen fontos) kérdéseire koncentrált. Ugyanakkor már a világkonferencia előtt is lehetett érezni, hogy nem csak a nagy szembenézések ideje marad el, hanem maga a konferencia és vele a fenntarthatóság ügye is csak „másodhegedűs” lehet a világ nagy politikai-gazdasági konfliktusai (európai adósságválság, amerikai elnökválasztás) közepette.

Kudarc és következmények

A kudarc tehát úgy tűnik már eleve kódolva volt a konferenciába. Erre utalt többek között az is, hogy a legjelentősebb ipari országok (USA és Németország) csúcsvezetői nem látogattak el személyesen az eseményre. Végül is elfogadták az előre leegyeztetett, így kellőképpen kilúgozott záródokumentumot, The Future We Want címmel. A dokumentum értelmében 2013-ig egy ENSZ munkacsoportnak ki kell dolgozni a fenntartható fejlődés célkitűzéseit, továbbá egy másik szakértői gárda 2014-ig felméri e célok eléréshez szükséges anyagi eszközöket. 2020-ig ki kell vezeti a világ országainak a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását érintő kedvezményeket, csökkentve ezzel a világ szén-dioxid kibocsátást. 2025-re pedig jelentős lépéseket kell tenni a tengerek és óceánok szennyezésének visszaszorítása végett. A dokumentum értelmében erősíteni kell a kormányközi együttműködéseket a fenntartható fejlődés érdekében. Az egyik legfontosabb eredmény a Sustainable Energy for All kezdeményezés, amely a megújuló energiaforrásokra és az energiahatékonyságra fókuszálva azt irányozza elő, hogy 2030-ra a világon mindenki hozzájusson az áramszolgáltatáshoz, továbbá, hogy szintén 2030-ra duplázzuk meg (30%-ra) a megújulók részarányát.

A dokumentum azonban semmilyen érdemi döntést és a korábbi célkitűzésekhez képest előremutató vállalást nem tudott felmutatni. A konferenciát súlyosan megterhelte a fejlődő és a fejlett országok közötti „szokásos” konfliktus, amely lényegében megalapozta a kialakult patthelyzetet. Így történhetett meg az is, hogy bár az EU és tagállamai szorgalmazták azt, hogy miniszteri szinten folytatódjanak a tárgyalások egy globális fenntarthatósági egyezmény kialakítása végett, de ezt a résztvevők többsége leszavazta.

A konferencia kudarcát George Monbiot környezetvédelmi aktivista és a The Guardian kolumnistája egyenesen a kollektív vezetés első világháború óta bekövetkezett legnagyobb kudarcának nevezte, hiszen a kormányok nem a Föld, hanem annak a gépezetnek (fogyasztói kapitalizmus) a megvédésére szövetkeztek, amely elpusztíthatja bolygónkat. Ha ilyen messzemenő következtetésre magam nem is vállalkoznék, de az kétségtelen, hogy a Rio+20-al új típusú világrend veheti kezdetét: vagyis nagyon is lehetséges, hogy a kötőerejüket és végrehajtásuk hatékonyságát tekintve is kétséges nemzetközi egyezmények ideje lejáróban van. Az államok egy része vagy versenyképességének és jelenlegi pozíciójának megőrzése végett akasztja meg a fenntartható fejlődésre koncentráló nemzetközi joganyag motorját, vagy pedig azért, mert a legfejlettebb régiókhoz való felzárkózása során egyszerűen nem engedheti meg a fenntarthatóság „luxusát”. Mindezek miatt juthatott Monbiot arra a keserű következtetésre, hogy a mostani világkonferencia valószínűleg a bioszféra védelme érdekében folytatott multilaterális erőfeszítések végét jelentheti.

A helyzet talán nem ilyen reménytelen, hiszen a fentieken túl Rióban kikristályosodni látszik, hogy az üzleti szektor bizony komoly pénzeket képes áldozni a fenntartható fejlődés érdekében. A cégek tehát "üzletet látnak" a környezettudatosságuk fejlesztésében. 24 óriáscég jelentette be, hogy a természetvédelmet fő prioritásként fogják kezelni üzleti tervezésük során. Az intézményi befektetők pedig nyomást kívánnak gyakorolni a kormányokra, hogy tegyék kötelezővé a cégeknek a környezeti és társadalmi teljesítményükről való rendszeres beszámolást. Végül pedig megemlíthető az is, hogy a világ legnagyobb fejlesztési bankjai éppen Rió kapcsán jelentették be, hogy 175 milliárd dollárt fektetnek be ázsiai, latin-amerikai és afrikai nagyvárosok tömegközlekedésének környezetbarát fejlesztésébe.

Világjogi kezdeményezés

A riói kudarc és fásultság maga után vonta azt is, hogy egyelőre nem látni azt sem, hogy mi lesz két igen kiváló magyar – elsősorban a Védegylethez kötődő – kezdeményezésnek a kimenetele. Az egyik hazai mintára ENSZ-szintre emelné a jövő nemzedékek biztosának intézményét, a másik pedig az ENSZ emberi jogi nyilatkozatának mintájára, nemzetközi egyezményen alapuló alapjogokat adna az emberen túli létezőknek is. E vívmányok lobbistái abból indultak ki, hogy mind a fenntartható fejlődés felett őrködő biztos, mind maga a világjogi kezdeményezés előnye, hogy nem kerül sokba és nem osztja meg annyira az államokat, mint pl. a kibocsátási kvóták kérdése – így reális esélyük lehet az elfogadásra. Az „alacsony kockázat” ellenére nem történt komoly áttörés, s ez is alátámasztja fenti tézisünket: a világkonferenciák egyre hatékonytalanabb eszközei a klímaváltozás elleni és a fenntarthatóságért folytatott küzdelemnek.

  • kapcsolódó anyagok
KÖRNYEZETVÉDELEM
ENSZ
RIO+20