A jogászok a társadalom mérnökei, akikre mindenhol szükség van, ahol konfliktusos helyzetek alakulnak ki. Hiány vagy túlképzés van-e jogi szakemberekből? Ha telített a pálya, akkor miért alacsony mégis a jogász-munkanélküliség?

A jogi oktatás csaknem három és félévszázados múltra tekint vissza Magyarországon. A legrégibb, ma is működő universitas, a Nagyszombati Egyetem, amelynek harmadik fakultásaként 1667-ben alapították a jogi kart. A felvilágosodás korában, 1779-től vált három évessé a jogászképzés, és ebben az időszakban a három évfolyamon összesen kilencvenen tanultak. A sokáig egyetlen budapesti képzés mellett 1872-ben alakult a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, amely az első világháború után Budapestre, majd 1921-ben Szegedre költözött. A debreceni jogászképzés az 1912:XXXVI. törvénycikkel létrehozott, munkáját ténylegesen 1914 őszén megkezdő Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem keretei között indult meg. 1923-ban pedig Pécsett is kezdetét vette a jogi oktatás.

A második világháború előtt a felsőoktatáson belül minden harmadik hallgató valamelyik jogi karra járt. Akkortájt sokan a mezei jogászok országáról beszéltek. Csorba Győző költő, aki 1939-ben végzett a pécsi jogi karon, így emlékezett vissza diákéveire: „A mezei jogászság elfogadott vagy legalábbis eltűrt intézménye a hallgatóságot – egy kicsi törzs kivételével – bizonytalan masszává tette. A tanárok és a hallgatók között a kollokviumokon és vizsgákon kívül szinte semmiféle személyes kapcsolat nem volt; néhány nagytudású tanár mellett olyanok is oktattak, akiknek 20 jegyzetoldalra korlátozódott félévi követelményük.” Kondorosi Ferenc egyetemi tanár szerint ezt a ma már szinte hihetetlen arányt magyarázza, hogy akkoriban a közigazgatás érdemi ügyintézőinek a jogi diploma alapkövetelmény volt, ugyanakkor a földbirtokait veszített nemességnek is a jogi pálya jelentette a korábbi életformájával összeegyeztethető úri egzisztenciát. A második világháború után a helyzet megváltozott. A felsőoktatás – és benne a jogászképzés – a tervgazdálkodás részévé vált. Az egyetemek kapui összébb záródtak ugyan, viszont az a hallgató, aki felvételt nyert, nagy eséllyel diplomához jutott, és állást is talált. Szinte valamennyi jogászi szakmát érintette a létszámkorlátozás, így viszonylag könnyen meg lehetett határozni előre, hogy hány jogászra lesz szüksége a népgazdaságnak. A hetvenes években az aktív keresők között a jogi diplomások száma hozzávetőlegesen huszonkétezer volt, és ehhez képest is jóval szűkebb volt a ténylegesen jogi tevékenységet végzők köre.

A nyolcvanas évek elejéig három jogi kar volt az országban: az ELTE-n kívül a pécsi és a szegedi. Néhány évvel a rendszerváltás előtt, 1981-ben indult a miskolci jogi kar, majd utána viszonylag gyorsan a többi. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1992-ben alakult meg és 1995-től Jog- és Államtudományi Kart indított. Úgyszintén 1995-ben indult az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Győri Tagozata, amely 2002-től levált az ELTE-ről, és ma már a Széchenyi István Egyetem önálló karaként működik. 1996-ban kezdődött egyetemi szintű jogászképzés Debrecenben, ahol a 2000-es évek elején történt akkreditációs bizonytalanság után az intézet 2003. szeptember 1-jétől kari jogállást és határozatlan idejű működési engedélyt kapott. A Károli Gáspár Református Egyetemen pedig 1999 nyarán fejeződött be a nappali tagozatos jogi képzés akkreditációja.

Hogy sok-e nyolc (ebből három fővárosi) jogi kar Magyarországon? Ha a hozzánk hasonló méretű európai országokat vesszük, akkor semmiképp, hiszen Belgiumban 13, Portugáliában 12, Hollandiában 9, Svájcban 8 jogi kar működik. A nagyobb országok közül az Egyesült Királyságban 54 (Angliában 44, Skóciában 9, Észak-Írországban 1), Franciaországban 45 (ebből Párizsban 9), Németországban 40 és Spanyolországban 36. Persze akad ellenpélda is: Csehországban és Romániában 3-3, míg Bulgáriában és Szlovákiában 2-2 jogi kar képez jogászokat. Ausztriában is csupán 5 jogi kar van, csakhogy egyedül a bécsi tudományegyetem jogi fakultásának 11 000 hallgatója van, azaz több mint a három pesti jogi karnak együttvéve.

Míg a nyolcvanas évek végén hét-nyolcszáz frissen végzett került ki a jogi egyetemekről, ma évente több mint kétezer-ötszáz hallgató fejezi be a tanulmányait. Kormány Attila, az ELTE ÁJK Jogszociológia Tanszékének tanársegéde A jogásztúlképzés legendája című cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy a joghallgatók aránya az összes egyetemi hallgatóhoz képest Magyarországon még mindig relatíve alacsony (3-4%), hiszen az uniós átlag ennek duplája (8-9%). A friss diplomások viszonylag könnyen találnak maguknak állást, hiszen a jogász-munkanélküliség az informatikusok után a legalacsonyabb (1,7%). Az ELTE 2010-es diplomás-pályakövetési vizsgálata szerint a végzettek több mint harmada a közigazgatásban, negyedük ügyvédi irodában, 12% a versenyszférában, szinte ugyanennyien az önkormányzati igazgatásban, 7,5% a bíróságokon, 2,5% civil szervezetnél kezdett el dolgozni. Kormány Attila szerint a jogásztúlképzés mítoszának fenntartása semmi másra nem jó, csak arra, hogy jogásznak készülő diákokat tántorítson el a pályától, vagy tovább mélyítse a jogászokkal szemben meglévő negatív attitűdöket.

Hasonlóan vélekedik Mezey Barna, az ELTE rektora is, aki – nem mellesleg – 2000 és 2008 között az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékáni tisztségét is betöltötte. – “Amikor a jogászi pálya telítettsége valahol szóba kerül, mindig azt várom, mondja el már végre valaki, hogy mihez képest van túlképzés” – nyilatkozta a Habemus Decanum című interjúkötetben. – “Elhiszem az ügyvédi kamarának, hogy a korábbi esztendőkhöz képest elképesztő mennyiségű jelölttel kénytelen kalkulálni. Az is igaz, hogy a bíróságok, ügyészségek, a közjegyzők által meghirdetett évi harminc-negyven szabad álláshoz képest az évfolyamonként végző több ezer jogász tényleg sok. Mégis azt érzékelem, hogy a végzett jogászokat felszívja a piac, nem jelennek meg a munkanélküli diplomások körében. Megtalálják a helyüket, szakosodnak, másoddiplomát szerezve a társadalmi élet más területein helyezkednek el. Bármennyire hihetetlen, a végzett jogászok kétharmada nem az igazságszolgáltatás szakterületein dolgozik. Arról nincsenek statisztikák, hogy hol. Amikor a sajtóban, közéletben elkezdték ezt a témát boncolgatni, akkor megkérdeztem az akkori, éppen aktuális államtitkártól, mondja meg, honnan veszik a túlképzésre vonatkozó adatokat? Az ügyvédek mondták – hangzott a válasz. Természetesen nem állítom, hogy nincs túlképzés, de a jogvégzett munkaerőre elképesztően nagy az igény. Meggyőződésem, hogy ez talán a legjobban konvertálható, leghasznosabb humán társadalomtudományi diploma” – állította Mezey Barna.

Nem osztja a túlképzéssel kapcsolatos szakmai aggályokat Schanda Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának dékánja sem. Szerinte semmiképpen sincs túlképzés jogászokból: sőt, jó jogászból éppen hiány van, és a valóban értékes diplomát a munkaerőpiac is elismeri. A mérce ugyanakkor nem csak a személyes siker – tette hozzá. – Az ország jobbításában, a közösség életének emberibbé, jobbá tételében is nagy szerepe van a fiatal jogászoknak. Schanda Balázs szerint a jog igazság nélkül pusztán szabályozástechnika, mely nem igényel sem egyetemi szintű oktatást, sem személyes elkötelezettséget.

Több ismert jogtudós szerint viszont súlyos veszélyei vannak a túlképzésnek. Pokol Béla egyetemi tanár már több mint tíz éve, A társadalom jogászi telítettsége címmel közreadott tanulmányában sokoldalúan elemezte – külföldi álláspontokkal egybevetve – a magyar társadalom jelenlegi és a közel jövőbeli jogászszükségleteit, és arra a megállapításra jutott, hogy a bíróságok és az ügyészségek legfeljebb néhány tucatnyit tudnak alkalmazni, és nem csupán költségvetési okok miatt. Pokol Béla néhány évig még befogadó képesnek ítélte a közigazgatást, és az ügyvédi pályát jelölte meg, amelyre rázúdul a máshol elhelyezkedést nem találó évi kétezernyi diplomás. A szabad ügyvédi pálya így 2010–15 között legalább húszezer, de nem kizárt, hogy harmincezer főre bővül. Ezzel a jelenlegi amerikai telítettségi szintet érjük el, ahol egymillió lakosra háromezer ügyvéd jut, és Pokol Béla szerint ekkorra beáll az abszolút telítettség Magyarországon. 2015-re megszűnik a friss jogi diplomával rendelkezők elhelyezkedési lehetősége, „megtelik a hajó” annál is inkább, mert az ügyvédi réteg átlag életkora ekkor a sok fiatal időközbeni belépésének köszönhetően 40-45 éves lesz.

A 2012-es felvételin már csak az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hirdethetett állami ösztöndíjas helyeket, ami meglátszik a két intézmény adatain, mivel első helyen erre a két egyetemre jelentkezett a legtöbb diák. A felvett hallgatók teljesítménye alapján összeállított rangsort az ELTE, a Pázmány és a Debreceni Egyetem vezeti, de az öt legjobb közé került a Szegedi Tudományegyetem és a Miskolci Egyetem is. A felsőoktatási rangsorokon túl, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság úgynevezett párhuzamos akkreditációs vizsgálatokat is végez a különböző felsőoktatási intézményekben folyó azonos képzések egyidejű értékelésére. A megmérettetésre az egyetemek pályázhattak, amelyeket külföldi szakértők bevonásával bíráltak el. 2006-ban az összesen 32 pályázatból 17 egyetemi képzés kapta meg a „Kiválósági hely” címet öt évre. A jogi képzések közül ezt az ELTE, valamint a szegedi, a miskolci és a pécsi jogász szak kapta meg, míg a Pázmányon a Jogbölcseleti Tanszék kapott ilyen elismerést.

Mit hoz a jövő? Január 21-én részmegállapodást írt alá Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája. A nyolc pontból álló egyezség rögzíti, hogy azon a 16 szakon – köztük a jogászképzésben – is lesznek állami férőhelyek, amelyeken eredetileg csak önköltséges formában lehetett volna tanulni. A dokumentum mellékleteként meghatározták az érintett szakokra bejutáshoz szükséges ponthatárokat, ami a jogász és nemzetközi tanulmányok szakokon 465 pont lesz.

Az elmúlt évtizedekben nem készült átfogó kutatás, amely a jogásztársadalom átalakulását, az egyes jogi pályák átértékelődését felmérte volna. A klasszikus jogi pályák helyett más hivatást választók arányának, illetve ezeknek a hivatásoknak az ismerete viszont mindenképpen hatást gyakorol az oktatásra. A jelenlegi képzési formában a jogi karok a hallgatókat a tradicionális jogi pályákra – ügyvéd, bíró, ügyész, közjegyző – készítik fel. Miután azonban ezek a pályák már nem, vagy csak csekély mértékben kínálnak munkalehetőséget, az egyetemről kikerülő hallgatók jelentős arányban már nem jogászként helyezkednek el. A jogi diploma ténylegesen már ma is „alapdiplomának” minősül. Ez a megállapítás fokozottan igaz lehet a jövőre nézve, mivel ezzel a végzettséggel egyre többen fognak nem jogászként elhelyezkedni. A jelenlegi jogászképzés másik kihívása az, hogy egyre nagyobb az igény a különböző szakirányok alaposabb ismeretére. A szakjogász-képzésekre jelentkező hallgatók növekvő száma bizonyítja, hogy az általánosabb jellegű jogi tudás több szakterületen már nem elég. Mezey Barna szerint leginkább azok a jogászok kelendőek, akik specializált tudással rendelkeznek, például az orvos-jogászok, a mérnök-jogászok, vagy a jogász-közgazdászok. Lőrincz Lajos egyetemi tanár is úgy véli, hogy a jogi alapképzés öt évében növelendő azoknak a tárgyaknak köre, amelyek a jogi diploma alkalmazhatóságát erősítik a kereskedelmi, az ipari és a banki szférában. Schmidt Péter volt alkotmánybíró, egyetemi tanár szerint a jogászok a társadalom mérnökei, akikre mindenhol szükség van, ahol a társadalomban konfliktusos helyzetek alakulnak ki.