Újszülött vagy abortum? – Egy híres per a magyar jogtörténetből

2015.02. 7. Jogi Fórum / Sereg András

1983-ban négy tatabányai orvost marasztalt el a bíróság, mert életképtelen abortumnak nyilvánítottak egy koraszülött kislányt, aki hosszú órákig egy vesetálon nyöszörgött a kórház személyzeti WC-jének előterében. Az igazságügyi orvos szakértő a tárgyaláson megjegyezte: „Nem mindegy, hogy hová születik az ember.”

A magyar jog az orvosi mulasztással, devianciával kapcsolatos szabályozás terén nem marad el a nyugati jogrendszerektől. Ahogy mondani szokás: széles a választék. A munkavégzéssel összefüggő kisebb súlyú cselekményeket a munkajogi (fegyelmi) rendelkezések, az orvosi beavatkozás vagy mulasztás nem vagyoni kárait (2014. március 15. óta sérelemdíj megállapításának lehetőségével) a polgári jog, a súlyosabb cselekményeket a büntető (például a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés eseteit leíró) szabályok szankcionálják.

Bár a műhibaperek pontos számáról nincsenek statisztikák, a szakemberek szerint hazánkban évente átlagosan mintegy 400-500 kártérítési per kezdődik, a megítélt kárösszeg mintegy kétmilliárd forintot tesz ki, ami az amúgy is szűkre szabott kórházi büdzsét terheli.

Napjainkban tehát sok és sokféle műhibapert tárgyalnak a bíróságok. Nem volt ez mindig így. A nyolcvanas-kilencvenes években a mainál jóval kevesebb, mintegy évi húsz-huszonöt bírósági eljárás indult orvosok (egészségügyi intézetek) ellen. Kivált ritkák voltak a büntetőügyek. Ezek közül különösen a tatabányai orvosper vert fel nagy port.

A történet 1983. augusztus 17-én kezdődött. Ezen a napon utalták be a tatabányai kórház szülészeti osztályára a második gyermekét váró K. J.-nét, hogy ott a terhességet védő, úgynevezett méhszájzáró műtétet végezzenek el rajta. Az asszony felvétele után ultrahangos vizsgálattal megállapították, hogy a magzat életképes, mozgása és szívhangja megfelelő. Az ügyeletes orvos minderről tájékoztatta dr. B. L. főorvost, aki ebben az időszakban dr. H. G.-t helyettesítette az osztály élén. A várandós nőt éjjel tizenegykor a szülőszobában helyezték el.

Másnap reggel dr. H. T. vette kezelésbe K. J.-nét. Koraszülésre készült, ezért telefonon újszülöttes nővért kért a műtét asszisztálására. Dr. B. L., aki ekkor szintén a szülőszobában tartózkodott, figyelmeztette dr. H. T.-t, hogy tudomása szerint a magzat huszonhét hetes. A főorvos kiadta az utasítást: „Ne koraszülésre, hanem vetélésre készülj!” A szülészorvos bólintott, majd el is küldte az újszülöttes nővért. Ezután hozzálátott a vetélés levezetésére, és annak rendje és módja szerint világra segítette az „abortumot”. Mint azt a kórlap is rögzítette, a doktor a jövevényt életképtelennek nyilvánította.

Nem sokkal később, miután a magzatot egy vesetálon a kezelőbe vitték, többen is jelezték, hogy bizonyos életjelenségeket észlelnek. Délelőtt tolmácsolták dr. B. L. főorvosnak az egyik ápoló kérdését: „Hová tegyék az abortumot, ami nyöszörög?” A főorvos erre azt felelte, hogy vigyék a személyzeti WC előterébe, hiszen azt kulcsra lehet zárni. Dr. H. T. délelőtt kilenc órakor szerzett tudomást arról, hogy a magzat él, intézkedni azonban nem intézkedett.

Délben a főorvos elment a kórházból, ezért az osztály vezetését dr. F. A.-ra bízta, akinek az utasítására a magzatot a kisműtőbe vitték. Itt egy műtősnő lemosta a csecsemőt, és tiszta pelenkába helyezte. Az újszülött állapotáról a műtősnő beszámolt dr. Cs. Gy. ügyeletes orvosnak, aki meg is nézte a magzatot, azonban – elmondása szerint – életjelenséget nem tapasztalt. Pontosabban: amikor megvizsgálta, azt észlelte, hogy a csecsemő combján az izmok ránganak. Ezt ő az agónia jelének tulajdonította, és mondván, hogy már semmmit sem tehet, sorsára hagyta.

Így telt el a kislány életének első napja, amikor is az egyik ápolónő – megtagadva a véd- és dacszövetséget – értesítette dr. R. F. ügyeletes gyermekorvost, aki azonnal cselekedett: hajnali fél ötkor a csecsemőt átszállította az intenzív osztályra, ahol inkubátorba tették. Az 1030 gramm súlyú újszülött teste ekkor már 33 fokra hűlt le. A kislány még tíz órát élt, és délután három órakor halt meg.

A nagy közfelháborodást kiváltott ügyben, hosszú bírósági procedúra végén, 1984. november 16-án hozták meg a jogerős ítéletet: emberölés kísérlete miatt. Dr. H. T. és dr. B. L. büntetését négy év szabadságvesztésben szabták meg, míg dr. Cs. Gy.-t és dr. F. A.-t kétévi börtönre ítélték. Valamennyiük büntetésének végrehajtását felfüggesztették. Mellékbüntetésként a vádlottakat hosszabb-rövidebb időre az orvosi foglalkozás gyakorlásától is eltiltották. Az eljárás befejeződése után sokan osztották az egyik igazságügyi orvos szakértő, Gáti József professzor véleményét, aki azzal fejezte be mondandóját: „Nem mindegy, hogy hová születik az ember.”

Harminc évvel később csaknem megismétlődött a történelem: a 24. héten született koraszülött születésekor nem volt jelen az orvos. A kórházi dolgozók abortumnak tekintették a magzatot, ezért vesetálba helyezték. Amikor aztán az „abortum” felsírt, kétségbeesetten intézkedtek az intenzív osztályra helyezéséről. A csecsemő életben maradt ugyan, de csak oxigénhiányos állapotban, sérülten.

Számos műhibaper szülészeti-nőgyógyászati anomália miatt indul, gyakran azért, mert későn vagy egyáltalán nem végeznek a szülés során császármetszést, aminek visszafordíthatatlan következményei lehetnek. Az elmúlt másfél évtizedben összesen két szülész-nőgyógyászt ítéltek jogerősen letöltendő szabadságvesztésre műhiba miatt. 2004-ben magzatelhajtás és foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés bűntettében talált bűnösnek a Csongrád Megyei Bíróság egy szegedi orvost, aki egy általa kifejlesztett szerrel kezelt nőket, azzal az ígérettel, hogy biztos védelmet nyújt terhesség ellen. Az eljárás azonban nem volt engedélyezett, és a szer sem hatott. A nők teherbe estek, de ezt az orvos igyekezett eltitkolni előlük, és inkább tovább kezelte őket. Az ítélet két év letöltendő szabadságvesztés volt. 2013-ban a Szegedi Törvényszék három év letöltendő fogházbüntetésre ítélte azt a szentesi orvost, aki egy nő elhalt magzatának eltávolítása közben átfúrta a méhfalat, amibe az asszony – aki ez idő alatt több orvos kezén is átment – néhány hét múlva, számos szövődmény után meghalt.

Miközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai arról árulkodnak, hogy 1990 óta 45 százalékkal csökkent világszerte a szülés közbeni anyai halálozások aránya, Magyarországon ez a szám emelkedett (2012-ben 14 ilyen esetet jegyeztek fel).

  • kapcsolódó anyagok
JOGTÖRTÉNET
EGÉSZSÉGÜGY
MŰHIBAPER