A bizonyítékok királynője

2015.03.20. Jogi Fórum / Sereg András

Az ötvenes-hatvanas évek törvénykezése a hétköznapi büntetőperekben is hű lenyomata volt a kornak. Az enyhítő körülmények sorát „a bizonyítékok királynője”, a beismerő vallomás vezette, de szépen hozott a konyhára a töredelmes megbánás, az önfeljelentés, az öngyilkossági kísérlet, a miniszteri kitüntetés, de még a piszkos ruhák újramosása is.

A korai szocializmus bírósági ítélkezési gyakorlatáról elsősorban a koncepciós perek jutnak eszünkbe. Ma már köztudott, hogy a „szocialista törvényesség” jegyében sokakat meghurcolt, tett tönkre egy életre a korabeli igazságszolgáltatás. A politikai hatalom kénye-kedve szerint állította bíróság elé a rendszer vélt vagy valós ellenségeit. Az alábbiakban viszont a korszak hétköznapi (értsd: nem politikai jellegű) büntetőpereinek indokolásaiból válogattunk.

A sztálini büntetőjog elméleti apostola, Visinszkij főállamügyész hirdette meg azt a tételt, hogy „a bizonyítékok királynője” a terhelt beismerő vallomása. A kipréselt, kicsikart, kivert beismerő vallomások aztán százezreket juttattak börtönbe, munkatáborba, a Gulagra vagy a bitófára. Andrej Januarjevics Visinszkij – aki télies nevével aligha téveszthető össze a római Julius vagy Augustus császárral – mély nyomokat hagyott a magyar igazságszolgáltatáson is.

A hazai bíróságok a hatvanas évek elején némileg bele is zavarodtak a beismerő vallomások enyhítő körülményként való megítélésébe. Ezt illusztrálja a Legfelsőbb Bíróság 1963-ban hozott egyik ítéletének indokolása is: „Az adott esetben a beismerés nem felderítő jellegű, az esetnek sok szemtanúja volt, azt tagadni nem is lehetett. Az ilyen beismerésnek a büntetés kiszabására különösebb kiható ereje nincs.” Egy évvel korábban ugyanez a bíróság így érvelt: „A vádlott beismerése azonban, minthogy a bűnösségét is elismerte, a felderítő jelleg nélkül is enyhítő körülményként figyelembe veendő.” Ennyit az egységes ítélkezési gyakorlatról.

A beismerő vallomás mellett sokan kétséges értékűnek tartják a töredelmes megbánást is. A Legfelsőbb Bíróság 1962-ben kelt egyik ítélete híven tükrözi a kérdés ellentmondásosságát: „Az első fokú bíróság nyomatékos enyhítő körülményként mérlegelte a vádlott töredelmes megbánást tanúsító magatartását. Figyelmen kívül hagyta azonban azt, hogy a csatolt iratokból kitűnően a vádlott a jelen cselekmény elkövetését megelőzően ellene folyamatban volt büntetőeljárások során is mindig töredelmes megbánást tanúsított, amelyet a bíróság korábban is értékelt, ennek ellenére a vádlott újabb bűntettet követett el. Ez azt mutatja, hogy a vádlott megbánásai nem őszinték és csupán az enyhébb elbírálást célozzák.” Ez rendben is lenne, de akkor az első fokú bíróság miért nem olvasta el az ügy csatolt iratait?

Hasonlóan éles, mondhatni „metsző” logikával találkozunk a Legfelsőbb Bíróság egyik 1963-as büntetőítéletének indokolásában is: „További enyhítő körülményként értékelendő a vádlott javára, hogy nyomban a cselekmény elkövetése után feljelentette önmagát, ami arra mutat, hogy megbánta tettét.”

Egy másik ügyben a vádlott házassági kudarca miatt úgy döntött, hogy házastársát és magát is megöli. Amikor meggyőződött arról, hogy házastársa mélyen alszik, kiment a konyhába, kinyitotta a gázcsapokat. Visszament a hálószobába, és a konyhából a szobába vezető ajtót nyitva hagyva lefeküdt házastársa mellé. Másnap délelőtt találtak rájuk. A sértetten már nem tudtak segíteni, a vádlott életét azonban gondos kórházi kezeléssel sikerült megmenteni. A Legfelsőbb Bíróság az 1962-ben kihirdetett ítéletében enyhítő körülményként értékelte „azt a tényt, hogy a vádlott maga is komoly szándékkal öngyilkosságot kísérelt meg”.

Fél évszázad távlatából furcsa érzésekkel olvashatjuk a következő, szintén 1962-ben született legfelsőbb bírósági ítélet indokolását is: „A vádlott nyomban a cselekményének elkövetése után önmagán egészen súlyos sérüléseket okozva öngyilkosságot kísérelt meg. E magatartása nemcsak arra mutat – amire az első fokú bíróság is helyesen utalt –, hogy a cselekmény elkövetésekor erős felindulásban volt. A bűnös cselekményt nyomban követő komoly öngyilkossági kísérletben a megbánás, a bűnös magatartástól való utólagos visszariadás legmagasabb foka jutott kifejezésre.” Öngyilkossági kísérletről kevesen írtak ennyire emelkedetten, mint a Legfelsőbb Bíróság 1962-ben!

A Ratkó-korszak virágkorában, 1953-ban az első fokú bíróság többrendbeli magzatelhajtást elkövető orvost hatévi börtönbüntetésre ítélte. (A korszak névadójának, Ratkó Annának, a szövőnőből lett népjóléti, majd egészségügyi miniszternek vajmi kevés köze volt azonban azokhoz a rendeletekhez, amelyek bevezették az abortusztilalmat, illetve a gyermektelenségi adót. Jobbágyi Gábor jogászprofesszor szerint inkább Rákosi-jogszabályoknak kellene hívni őket.) A művi terhesség-megszakításért alapesetben az orvos és a gyereket elvetető anya is nyolc év börtönt kaphatott. A Legfelsőbb Bíróság azonban enyhítő körülményként értékelte, hogy „a vádlott a bányavidék egészségügyének terén végzett jó munkájáért miniszteri kitüntetésben is részesített, kiváló szakképzettségű fiatal orvos. Nevezett több igazoló okirat szerint orvosi tevékenységét a bányavidéken a szocialista együttélés szabályainak messzemenő szem előtt tartásával a munkásosztály javára, a szocialista építés előmozdítása érdekében fejtette ki.”

Másik esetünkben a terhelt a magánvádló albérlője volt. A vádbeli napon a kimosott ruhákat a konyhában kifeszített zsinegre akasztotta fel. A magánvádló kissé erősebben csapta be az ajtót a kelleténél és ennek hatására a zsineg elszakadt, a kimosott ruhák a konyha kövezetére estek, „ami a terheltet erősen felindult állapotba hozta és ennek hatására tettleges becsületsértést követett el”. A Somogy Megyei Bíróság 1962-ben hozott ítélete a maga nemében alighanem „világcsúcs”, hiszen enyhítő körülményként ekkora marhaságot valószínűleg se előtte, se utána nem vett figyelembe még bíróság: „motiválta a cselekmény elkövetésében terheltet az a nyilvánvalóan akaratlanul beállt eredmény, hogy a száradásra kitett ruhák a konyha kövezetére esvén elpiszkolódtak, és szükségessé tették a mosás megismétlését”. Kaposváron ebben az időben félelmetes észjárású bírák bíráskodtak. Jól példázza ezt az a büntetőper is, amelynek boltvezető foglalkozású vádlottja negyvenezer forintot sikkasztott. „Az elkövetés motívuma – olvashatjuk az ítéletben – leányai férjhez adása volt, mely köztudottan nagyobb kiadásokkal jár, ami anyagi erejét meghaladta.”

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
JOGTÖRTÉNET