A jeles ügyvéd, kúriai elnök, drámaíró, szakíró és országgyűlési képviselő 1814. december 17-én látta meg a napvilágot Rév-Komáromban. Munkásságára börtönügyi írásaival emlékezünk. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ segítségével Tóth Lőrincz gondolatai mára mindenki számára elérhetőek. Az Emlékezések a nemzetközi börtönügyi congressusra Rómában 1885. (nov. 16-24.) című tanulmányából közlünk részletet.
E l ő z m é n y e k.
A nemzetközi börtönügyi congressus, melyre a magyar tud. akadémia is meghivatott. a hol ezt képviselni nekem volt örömem és szerencsém, ezúttal harmadik izben, az örökváros: Rómában tartotta meg az emberiség s erkölcsiség ügyére nézve oly termékeny s áldásos üléseit. Kedves kötelességemnek tartom röviden számot adni a mélyen tisztelt akadémiának azon észlelések- s eredményekről, melyeket e gazdagon tanulságos kiküldetésemből haza hoztam. A t. akadémia azonban meg fog bocsátani, ha a kínálkozó alkalmat felhasználva, a congressust illető szakszerű, s félek, hogy a laicusra s az említett ügy iránt nálamnál kevésbbé érdeklődő hallgatóra s olvasóra nézve talán száraznak s unalmasnak mutatkozó számadást némely, az elbűvölő s felejthetlen Rómára általában s más szempontokból vonatkozó jegyzetekkel s benyomásokkal is vegyitem.
A múlt 1885-iki év novemberének elején, sötét őszi éjszakán, robogott el velem a déli vasút Olaszország felé. A Mignon ismert dalában foglalt kérdés zsongott folytonosan agyamban, melyre ekkorig csak félig-meddig lehetett igennel felelnem, mert csupán Lombardia kertének egy részét ismertem, mely még nem az a valódi mély Olaszország, melynek narancsai s ó-szobrai után annyi ábrándos szív, templomai s oltárai után annyi vallásos lélek eped.
Mire felvirradt: új világban találtam magamat. Itthon esőt s ködöt hagytam, ott meleg nap arany sugarai ragyogtak a hegyek ormain, s az útban eső olasz városok egyházainak kupoláin; langy szellő lengett a tiszta kék égről, s üde rózsák illatoztak a virágszőnyegeken. — Új élet, új nyelv, új szokások zsibongtak körűlem, s lelkemet is azon elbűvöltség szállta meg, mely minden gondolkodó s érző embert rabjává tesz. Kit Olaszország sóba nem lankadó, hatalmas vonzereje magához ragad, ha nem oly nagy szellem is, mint akár a természet s művészet kiváltságos búvára s tolmácsa, az egyetlen Göthe, akár a geniális, pezsgő humorú, szeretetreméltóan gonosz és pajzán Heine, kiknek olaszországi utazásait egykor szomju vágygyal olvastam. — De főleg római utam saját czéljára, a börtönügyi congressusra kellett gondolnom, s annak előkészületeivel foglalkodnom. Míg a Florenczben töltött néhány szép nap világos óráit a medicei Venus isteni szobrának, a nagy Medicik s a Palazzo Vecchio emlékeinek, az Uffici s Pitti-palota mű-gyüjteményeinek és a Baptisterio e világon legszebb érczkapuinak megbámulására szenteltem, az estéket s reggeleket büntetőügyi tanulmányokra fordítottam. Míg egyik oldalról Boissier »Archaeologiai sétái« s Göthe olaszországi utazása s a jámbor Bedecker feküdtek asztalomon, más oldalt az előbbi börtönügyi congressusok munkálatai, s a megoldásra váró feltett kérdések voltak felütve, mely utóbbiakat a congressust előkészítő bizottmány, a meghívóval együtt, jó előre megküldött. Magánosan. azaz ismerős nélkül utazva, s az izgatottság miatt álmatlan éjjeleken át, volt időm komolyan elmélkedni a congressus feladatai felett s átlapozni az előbbi gyűlések történetét.
Ama nagyszerű előhaladások és javítások során, melyeket a szabadabb korszellem, a múlt század második fele óta, — bár a reactio által okozott olykori megállapodásokkal, sőt úgylátszó visszalépésekkel, egészben mégis folytonosan tért foglalva, felvilágosodott s mélyen gondolkodó, s egyszersmind nemesen érző férfiak apostoli igéire hallgatva s fenlobogó zászlóját követve, az összes társadalmi állapotokban teremtett, előkelő helyet foglal el az az óriási munka is, mely a büntetőjogra s börtönügyre fordíttatott. — E nemes, s az emberiség örök háláját érdemlő törekvések alig vezethetők vissza egy századon túl. Régibb korban a börtönbüntetés kevéssé ismertetett, s alig alkalmaztatott, s annak még az újabb korban is csekélyebb fontosság tulajdoníttatott. Hosszú századok folytán a büntetés e neme csak kisebb bűntetteket és szegény embereket ért, kik pénzzel nem tehették jóvá elkövetett rossz cselekedeteiket; fontosabb esetekben kényelmesebb és czélszerűbb módnak tartották: halálbüntetés vagy száműzés által menekülni a közrend háborítóitól, a törvényeket sértő gonosztevőktől. s gyakran csak politikai pártgyülölség, vallásos fanatizmus, vagy magán boszú áldozataitól.”
