A Jogtudományi Közlöny 1911. évi 34. számában jelent meg Angyal Pál írása Az anvers-i V. nemzetközi patronage-kongresszus eredményei címmel. Ebből közlünk részleteket.
„Az anvers-i V. nemzetközi patronage-kongresszus eredményei.
I. Huszonegy éven belül immár ötödször hivta együvé a kis Belgium nemzetközi patronage-kongresszusra az érdeklődőket, kiknek soraiban mindannyiszor a külföldi államok hivatalos képviselői és küldöttei is megjelentek. A négy előző kongresszus (1890., 1894. és 1898. Anvers-ben, 1905. Liége-ben) nem egy határozata s óhaja valósult meg azóta a gyakorlatban s lett irányitója a patronage-munkásságnak és a most julius 16—21-én megtartott ötödik kongresszus sem fog hatás nélkül maradni különösen azokban az államokban, amelyekben — mint nálunk is — a patronage-ügy s az ezzel kapcsolatos intézmények csak alig hogy a gyermekczipőkből kinőttek.
Közel négyszáz érdeklődő jelentkezett a kongresszusra, melyen 17 állam képviseltette magát hivatalos küldöttek által. Hazánkból az igazságügyi kormány képviseletében dr. Szilágyi Arthur Károly és dr. Bernolák Nándor, a Patronage-Egyesületek Országos Szövetsége részéről dr. Horváth Dániel, a vallás- és közoktatásügyi, valamint a belügyi kormány hivatalos képviselőjeként pedig a jelen sorok irója jelentek meg.
A kongresszus, melynek mintaszerü előkészitése legnagyobbrészt a szervező bizottság fáradhatatlan főtitkárának: Henri Jaspar brüsszeli ügyvédnek érdeme, a Société Royale de Zoologie hatalmas épületének tágas termeiben tartotta üléseit. A diszelnöki méltóságot, II. Carton de Wiart belga igazságügyminiszter és L. de Lantsheere volt igazságügyminiszter töltötték be, mig ügyvivő elnökül egyhangu lelkesedéssel A. Prins brüsszeli egyetemi tanár választatott meg.
A három szakosztály külön-külön tartolta üléseit, majd a hozott határozatokat s óhajokat az együttes ülések szentesitették.
Az első szakosztály, mely a szabadultak pártfogásba vételének problémáival foglalkozott, a következő két kérdést volt hivatva megoldan : 1. Mily módon szervezendő a munkaközvetités utján való támogatás, mint a szabadultak pártfogásba vételének leghatályosabb és legtöbb sikert igérő módozata; e munkásság előnyei és nehézségei (véleményt küldöttek be: A. van Eranchen, a brüsszeli patronage-egyesület titkára, A. B. ver Loren van Themaat utrechti ügyvéd és Henri Prudhomme lille-i törvényszéki biró, a franczia börtönügyi egyesület titkára); 2. Kivánatos-e s ha igen, mily mértékben, a feltételes szabadságra bocsátás intézményének kereteit tágitani avégből, hogy ezáltal a társadalomba való visszatérés utjai megkönnyittessenek? (előzetes véleményt adtak dr. Rosenfeld berlini császári ügyész, dr. Fernand Thiry, a büntetőjog tanára a liégei egyetemen és Paul Carpentier lillei ügyvéd).
A második szakosztály, mely a gyermekvédelem körébe eső kérdéseket tárgyalta, ezek közül a következőkre irányitotta a figyelmet: 1. Mily módon szervezendők a fiatalkoru büntettesek, koldusok és csavargók végleges vagy ideiglenes elhelyezésére szolgáló intézetek? Nem kivánatos-e ez intézetek alapitásánál és szervezésénél a gyermekeknél megállapítható fiziologiai és pszichologiai jellemvonásokat jobban figyelembe venni s nem kell-e különös gondviseléssel lenni az abnormális gyermekek iránt ? (véleményezők voltak: Aimé van Waesberghe, a St-Huberti javitóintézet igazgatója, Gillet, ugyanennek az intézetnek orvosa együttesen, továbbá Gillet külön is). 2. Helyes-e a gyermek számára külön biróságokat létesiteni? Milyen legyen szervezetük, eljárásuk, hatáskörük? (két vélemény érkezett be: A. Carton de Wiart igazságügyminiszter rendkivül képzett és buzgó feleségeé, továbbá Ben B. Lindsay-é, a denver-i gyermekbiróság hires birájáé).
A harmadik szakosztály, melynek ügykörébe a koldusok, csavargók és elmebetegek pártfogásának kérdése tartozik, a következő kérdésekkel foglalkoztatta az érdeklődőket: 1. A felnőttek koldulása és csavargása elleni küzdelemben mily mértékben kivánatos a megtorló büntető eljárást megelőző intézkedésekkel helyettesiteni? Melyek azok a gyakorlati módozatok, amelyek szerint az előidéző okok ismerete mellett a biró a felnőtt koldusok és csavargók ellenében a megfelelő rendszabályokat alkalmazhatja? (két rapport érkezett be: Campioni, brüsszeli békebirótól és Carl Bielefeld, a koppenhágai Faengselshjaelpen-egyesület ügyvivő igazgatójától); 2. Kivánatos-e az elmebetegek patronage-át szervezni s ha igen, mily alapelvek szerint volna az kialakitandó? (Egyedüli véleményező volt P. L. Ladame schweizi hivatalos kiküldött.)
II. Az ünnepélyes megnyitó ülés Carton de Wiart igazságügyminiszter diszelnök vezetésével julius 16-án d. u. 3 órakor vette kezdetét. A miniszter költői szárnyalásu megnyitó beszédének elején kegyeletes szavakkal emlékezett meg Jules Lejeune volt belga igazságügyminiszterről, ki az előző nemzetközi patronage-kongresszusoknak tulajdonképpeni megteremtője s lelke volt: «il en fut la lumière, il en fut la flamme ardente». A jóságos arczu és szelid lelkű öreg ur, hajlott kora daczára ugyszólván életének utolsó pillanatáig éber figyelemmel kisérte azokat a társadalmi mozgalmakat, melyek a büntetőjog területén forrongtak és fejlődtek; 1909-ben szerencsém volt együtt lehetni vele a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület amszterdami értekezletén, majd 1910-ben a három hétig tartó fárasztó párisi nemzetközi konferenczián s mindkét alkalommal megcsodáltam azt a fiatalos lelkesedést, mely az akkor már törődött testben lakozott. Különös előszeretettel foglalkozott Lejeune a patronage-ügygyel, melynek Belgiumban ő volt megteremtője; ő volt az, ki az évtizedek óta hivatalos keretekbe szoritott s ennélfogva sinlődő patronage-t hazájában uj életre keltette, midőn azt a mult század nyolczvanas éveinek végén társadalmi alapon szervezte. Nem tagadom, hogy magam is az ő hatása alatt állottam, midőn 1906-ban a belga patronage-intézményeket megismerve, a Pécsett 1907 szeptember havában megtartott első patronage-kongresszuson a társadalmi szervezkedés előnyeit kidomboritottam s a patronage-ügynek hazánkban is társadalmi uton való kifejlesztését sürgettem. Lejeune tudatában volt annak, hogy a legtökéletesebb büntetőjog és börtönügy sem alkalmas a büntettes megjavitására s a társadalomba való visszahelyezésére. Az igazságosságnak nincs elég téve azáltal, hogy meghatározzuk a büntetőtörvénykönyvekben a büntetendő cselekményeket, hogy büntetést mérünk ki a büntettesekre, hogy ezek számának emelkedése arányában szaporitjuk a letartóztatási intézeteket; az igazságosság szerinte azt követeli, hogy az elitélt szabadulása után a bünre csábitó körülményekkel s rossz hajlamokkal és ösztönökkel szemben megfelelő védelemben részesittessék; e védelmet viszont egyedül a patronage-egyesületek körében müködő magánosok munkássága nyujthatja. Ismételten és erősen hangsulyozta Lejeune, hogy különösen az erkölcsileg elhagyott gyermekek megmentésén kell fáradoznunk. …
Dr. Angyal Pál”
A teljes írás ITT olvasható!
