1906. november 9-én hunyt el Fayer László büntetőjogász, egyetemi tanár, akit halála után a kor szaktekintélyei közül Vámbéry Rusztem is méltatott a Jogtudományi Közlöny hasábjain.

 “A magyar büntetőjog ujabb történetében, melyet maga Fayer három korszakra osztott fel: a Deák, a Pauler és a Csemegi korszakra, Fayer László neve jelzi a negyedik korszakot. Az ő nevéhez füződik a büntetőjogi átmenet a mult század doktrinérjeiben gyökerező liberális dogmáról, a jövő hajnalában derengő társadalmi eszmény felé. Ez átmenetnek tudatosan állott szolgálatában: elméje és gondolkodása a jövő — szive és érzelmei a mult felé vonzották.
      Fayer volt az, aki a 80-as évek végén a Büntetési rendszerünk reformja cz. művével először hirdette Magyarországon a kriminológián alapuló kriminálpolitika szükségét s ismét Fayer volt az, aki büntetőjogi kézikönyvében és a determinismusról szóló tanulmányában vehemensen foglalt állást a kriminológiának a személyes szabadság dogmáját és az erkölcsi felelősséget érintő minden következménye ellen. Hogy élete munkájának középpontjában az 1843-iki büntetőjogi kodifikáczió állott, azon épp ez okból nem csodálkozhatunk. Hisz éppen a magyar büntetőjog renaissance-ának e terméke, melynek a már-már reá rakodó patina alatt rejtőző nemes formáit Fayer tárta fel, a legalkalmasabb eszközül kinálkozott számára, hogy a multban megmutassa a jövőt, hogy fel-fedje a szálakat, melyek a magyar büntetőjogi gondolkodás legjellegzetesebb termékét a büntetőjog várható fejlődésévei összekapcsolják.
      Erkölcsi felfogásának ez alapgondolata: az emberszeretet, vezető érzése és eszméje volt nemcsak tudományos meggyőződésének, hanem élete minden tettének. Galambszivében semmit sem gyülölt, semmit sem vetett meg: csak a kegyetlenséget. Semmitől sem irtózott annyira, mint az erőszakosságtól s a lelki müveltség legmagasabb sphéráiba emelkedett kulturember finomultságával érezte át a horror sanguinist. Fayertől, aki mindig egész énjének sulyát vitte bele tudományos és gyakorlati legislatorius törekvéseibe, nem is lehetett mást várni, mint hogy saját erkölcsi felfogásának megvalósitását tüzze czélul a kriminálpolitikájában is, melynek szolgálatában egész élete állt. Szüntelenül hangsulyozta, hogy a büntetőjogot bensőbb viszony füzi az ethikához, mint a jog egyéb ágaihoz, hogy a büntetési rendszer egy erkölcsi nevelőrendszer végső betetőzése, mi sem érthetőbb tehát, mint hogy az ethikai eszményt tekintette kiinduló és czélpontnak a büntetőjog reformjában.
      Az emberszeretet mint erkölcsi ideál, az ember jóratermettségébe vetett szilárd hite adja meg a kulcsot azokhoz a reformokhoz, melyekért munkás életének minden tollvonásával küzdött. Ily reform volt elsősorban a halálbüntetés eltörlése.
      Ölni nem szabad — e normát kategorikus imperativusnak tekintette még az állam számára is, s az abolitioban az erkölcsi kultura kérdését látván, valóságos fanatizmussal hirdette azt a büntető törvényjavaslat birálatának szentelt legrégibb dolgozatától kezdve mind haláláig.
      Hogy a halálbüntetésről szóló munkája, melyet a 43-as javaslatok anyaggyüjteményében helyezett kilátásba, meg nem jelenhetett, örök vesztesége irodalmunknak.
      Ugyanez alapgondolat volt rugója Fayer igyekezetének, mely a büntetési sanctio hatályosabbá tételét részben annak enyhitése által kivánta elérni. A feltételes elitéléstől, mely Fayer nevével elválhatatlanul forrott össze Magyarországon, és a többi erkölcsi büntetésektől, melyek megvalósitásáért harczolt, azt várta elsősorban, hogy az anyagi büntetéseket a sulyosabb deliktumok repressiójává szoritsa fel, ugy, hogy az erkölcsi büntetések bevonulásával az egész repressió, mint ő magát kifejezte, egy fokkal enyhébbé váljék. Büntetőjogi irányának e közismert szelidségét sokszor félremagyarázták, noha az nem volt egyéb, mint tudatos kifejezése a büntetőjog ama természetes fejlődésének, mely a repressió folytonos enyhülésében nyilvánul. Az erkölcsi reclassement, a társadalmi rend ellen vétőnek beleillesztése a társadalomba, melyet Fayer a büntetés legfőbb czéljának ismert és hirdetett, arra inditotta, hogy a büntetőjogi tudomány európai fejlődését évtizedekkel megelőzve, a büntetés végrehajtását és a társadalmi megelőzés intézményeit állítsa a büntetőjog gyujtópontjaiba.
      A fiatalkoru büntettesek és erkölcsileg elhagyott gyermekek nevelő rendszerét, a patronaget, a sértett kártalanitását éppúgy lánczszemnek tekintette ebben a folyamatban, mint a progressziv börtönrendszer kiépitését, a feltételes elitélést vagy a pénzbüntetés reformját.”