A Jogtudományi Közlöny 1890. évi 7. számában jelent meg Gruber Lajos írása. A szerző ügyvédként, később királyi ügyészként tevékenykedett, a börtönügy iránti lelkesedése és elkötelezettsége példaértékű volt.
„A börtönügy.
Szilágyi Dezső a börtönügy tervszerű javitására vonatkozó jelentésnek legközelebb leendő előterjesztését helyezte kilátásba az igazságügyi tárcza költségvetésének legutóbbi tárgyalása alkalmával. Szilágyi Dezső már a m. é. május 29-iki nagy beszédében leplezetlenül kitárta a valódi helyzetet; a valódi állapotok megismertetésénél férfias nyiltsággal bevallotta azon bajt, hogy a börtönügy az igazságszolgáltatási intézményeknek legsötétebb oldalát képezi. Minapi beszédében az igazságügyi miniszter meg azon nagyjelentőségű megjegyzést tette, hogy a fogházakban vegyesen vannak a (fogházra, börtönre, fegyházra) elitéltek a vizsgálati foglyokkal, hogy «ezen magában véve, nem is akarom megjelölni minő hiány, mégis sokkal sötétebb vonással van sulyositva és ez abban áll, hogy fiatal bünösökkel visszaesők és esetleg megrögzött, javithatlan gonosztevők vannak együtt». E tekintetben tehát nem változtak a körülmények legkevésbé sem 48 év óta, és a jelen viszonyok között is még mindig áll az, a mit Szemere Bertalan 1842-ben a börtönkapuk legillőbb felirata tekintetében mondott, t. i.: «az ember mint hibás hozatik be, s mint gonosztevő eresztetik szabadon.» A fentebb emlitett körülményre nézve Szilágyi egyszersmind azt is megjegyezte, hogy «ez a múltból örökölt nagy és ki nem irtott baja.» M. é. beszédében is arra utalt, hogy a magyar törvényhozás sokszor megfeledkezett arról, hogy mennyi költséget és minő intézményeket kiván a büntetési rendszernek csak főbb vonásokban való végrehajtása. A költség kérdésével különben már a negyvenes években is foglalkoztak nálunk, és akkor Eötvös József 1843. évi november 4 én a fő RR.-nél tartott beszédében azt mondta erre vonatkozólag: «… én alig hiszem, hogy tizenöt millió volna szükséges arra, hogy Magyarországon jó és rendes büntetőrendszer hozassék be stb.». A megelőző napon gr. Barkóczy János által t. i. a költségek emlittettek és ez Eötvös felfogása szerint egy kissé magasra vitte számitását. Hogy 1843 és 1890 között a börtönügy tervszerű alakitása tekintetében semminemű különbség sem létezik, erről meggyőződhetünk, ha Szilágyi minapi beszédét összehasonlitjuk Eötvös azon beszédével, melyet e tárgyban 1843. évi november 3-án a fő RR.-nél tartott. Szilágyi nem is akarja megjelölni, hogy minő a hiány, Eötvös ugyanazon sötét képet ecsetelte, midőn azt mondja: «hogy a börtönök mostani állapota iszonyu, hogy az az emberiség és civilisatio kivánatával világosan ellentétben áll; hogy a törvényhozásnak talán első, legfőbb kötelessége segiteni azon bajon, mely valósággal a müveltség kifejlését hazánkban nem kevéssé gátolja; mert ott, hol a status — ha büntet — inkább kegyetlen, mint igazságos: a civilisátio, mely nem terjedhet semmi által annyira, mint a kormánynak és törvényhozásnak példái által, előmenetelt nem tehet.» Szilágyinak azonban abban is teljesen igaza van, hogy ezt a nagy bajt a multból örököltük. A bajt elődeink is felismerték ugyan már, de megfeledkeztek az alkotásról. Mert már az 1843/4-iki országgyülés e tárgyu feliratában a következőképen jellemzi az akkori börtönügyet: «Különösen siralmas és közaggodalmat okozó a tömlöczök állapota hazánkban, mert bennök sem a büntetés jogszerű czéljaira nem fordittatik figyelem, sem elkülönzés vagy gondos osztályozás által nem kiméltetnek s nem őriztetnek az elzártak jó érzeményei, se nincsenek jelen azon feltételek, melyek mind a testi egészség, mind az erkölcsi tisztaság megőrzésére vagy visszaszerzésére okvetlenül megkivántatnak.» Ez a siralmas állapot azonban megmaradt a felismerés daczára továbbra is, mert egy negyed század mulva, 1868-ban az országgyülési pénzügyi bizottság jelentésében még mindig arról panaszkodik, hogy: «a börtön és fegyházak állapota hazánkban oly szomoritó és más müvelt nemzetek irányábani hátramaradásunkat annyira tanusitja, miként ereink egész megfeszitésével, sőt rendkivüli áldozatokkal is arra kell törekednünk, hogy e téren a mulasztásokat pótoljuk.»
Ismét felismerték a bajt és ujból constatálták az örökségképen átvett állapot szomoritó voltát. Közel egy ujabb negyed század mult el ismét azóta, és mind ennek daczára a börtönügyi állapotok tervszerű alakitása helyett megmaradt változatlanul továbbra is a chronikussá vált «siralmas» és «szomoritó» állapot. A törvényhozást tehát méltán illeti a vád, hogy a börtönügyről megfeledkezett. Ily körülmények között őszinte örömmel tölt el, hogy Szilágyi azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy a börtönügy tervszerű alakitását lehetőnek tartja, s hogy e tekintetben nemsokára már előterjesztést is fog a törvényhozásnak benyujtani.
Dr. GRUBER LAJOS.”
