A Jogtudományi Közlöny 1901. évi 26. számában jelent meg a sárospataki jogtanár tanulmánya.
„A fiatalkoru bünösök büntetési rendszerének reformja.
Büntetési rendszerünknek, ha nem is gyökeres, de részletes reformját — ugy vélem — nem lehet elhalasztanunk. A Btk. 20 évi élete eléggé kimutatta a kodex hibáit, a 20 év alatt a tudomány és törvényhozás előre haladt s oly eszméket érlelt meg, melyek elől elzárkóznunk lehetetlenség. Igénytelen nézetem szerint gyökeres revisióval, a kodex átalakitásával csakugyan helytelen lenne ez idő szerint foglalkoznunk s erre nincs is szükség, mert a kodex rendszere egészben véve (egyes részletektől eltekintve) nem kifogásolható s még hosszu ideig megtartható.
De legyünk tisztában azzal, mit értünk «gyökeres» revisio alatt? Részemről ennek tekinteném a büntetés nemeinek, mértékének, végrehajtási rendszerének változtatását, igy például: a halálbüntetés, a fokozatos rendszer, a minimumok, a hármnas felosztás eltörlését, vagy a határozatlan, vagy a parallel büntetések behozatalát. Ezeket — bármennyire óhajtom a részletes reformokat s a kodex javitását és fejlesztését s bármennyire elvi barátja vagyok ezek némelyikének, igy különösen a halálbüntetés és a hármas felosztás eltörlésének — részemről nem óhajtanám ezuttal még vita tárgyaivá sem tenni, mert ezek még a tudományban is erősen vitás kérdések, a törvényhozások is csak félénken kisérleteznek a legtöbbel. Mindezen gyökeres kérdésekre a Btk. szabályait érintetlenül hagynám. Ezen a kereten belül, tehát a Btk. büntetési rendszerének alapelveit sértetlenül hagyva, a részletes és gyakorlatilag nagyobb nehézség nélkül kivihető reformoktól azonban már indokolatlannak tartom a huzódozást. A «börtön»-büntetés elejtése, a fegyház minimumának egy évre leszállitása, a fogház minimumának (hogy mérsékeltek legyünk) nyolcz napra felemelése, a feltételes elitélés és a megdorgálás behozatala, a pénzbüntetések helyes reformja, részletekben lefizethetése, közmunkában megválthatása, mindezek egyáltalán nem oly gyökeres reformok, melyek a kodex rendszerét felforgatnák, sőt éppen a kodex rendszerének teljes keresztülvitelét és megvalósithatását tennék lehetővé. Mindezek iránt a mai tudomány is teljesen egyetért s a külföldi törvényhozások példája e reformok biztos sikere és életrevalósága mellett kétségtelen bizonyságot szolgáltat s ami fő, mindezek tényleg szükségesek nálunk, mert börtönügyünk hiányait, hibáit csak ezek által remélhetjük alaposabban orvosolhatni.
E reformkérdésekre ezuttal nem óhajtok kiterjeszkedni, legyen szabad azonban a «börtön» elejtésére nézve megjegyeznem, hogy a Btk. 60—70. szakaszainak módositását, melyekben a «börtönnel» szó helyett «fegyházzal» vagy «fogházzal» lenne teendő (az időtartam csekély fölemelésével vagy leszállitásával) részemről nem tekintem radikális vagy gyökeres változtatásnak, mert ez a törvényhozási technika szempontjából sem lenne nagy munka, a fokozatos rendszert sem érintené, gyakorlatilag pedig minden nehézség nélkül keresztül lenne vihető, mert egyetlen börtönünk bátran előléptethető fegyházzá; ide jönnének tehát azok, kik a mai «börtön» helyett jövőre fegyházat kapnának, a többi eddigi «rab» (jövőre «fogoly») pedig maradna ott, ahol ma van, t. i. a törvényszéki fogházakban s igy a fogházbüntetést is egységesen és rendszeresen lehetne végrehajtani.
A fentebb emiitett részletes reformok közül az imént szándékosan kihagytam egyet, éppen azt, amit kriminalpolitikai szempontból legfontosabbnak tartok, t. i. a fiatalkoru bünösök büntetési rendszerének reformját. Ez a kérdés ugyanis az, melylyel fontosságánál fogva ezuttal röviden ugyan, de részletesen foglalkozni óhajtok, illetőleg a reform módozatai iránt igénytelen nézetemet előadni bátorkodom.
Felesleges lenne a Jogt. Közlöny olvasó közönsége előtt a fiatalkoru bünösök büntetési, illetőleg javitási rendszerének fontosságát fejtegetés tárgyává tennem. Azt hiszem elég, ha reámutatok arra, hogy a mai kriminalpolitika mindenütt legelső feladatnak, a bünözés (kriminalitás) elleni legbiztosabb orvosságnak tekinti a gyermekek megmentését a büntől, az u. n. gyermekvédelmet s ennek további folyományául azt követeli, hogy a fiatalkoru büntettesek is, a mai törvényekben megállapitottnál magasabb korhatárig, ne a közönséges büntetésekkel (fogház, pénzbüntetés) sujtassanak cselekményükért, hanem erkölcsi és szellemi fejlettségükhöz s családi és társadalmi helyzetükhöz képest vagy dorgálással, vagy nevelő-, illetőleg javitó-intézetbe utalással. Pénz- vagy szabadságvesztés-büntetéssel (nem is szólva a halálbüntetésről) csak testileg, szellemileg és erkölcsileg fejlett embert lehet büntetni, ilyennek pedig a 12. évét betöltött gyermeket komolyan senki sem tekintheti. Nemcsak inhumánus, de egyenesen oktalan dolog egy 13—14 éves gyermeket fogházba, felnőtt bünösök közé csukni. Egy pár napi fogház elegendő lehet, hogy az oda került gyermek utánzási vágyból, hősködésből vagy szégyenérzetből hivatásos gonosztevővé váljék s kiszabadulása után nagyobb büntett elkövetésére vállalkozzék.
Sem a klassikus iskola, sem az uj kriminológiai iskolák nem kivánnak oknélküli és czéltalan szigort, sőt mind azt óhajtják, hogy a bün lejtőjétől lehetőleg minél több embert mentsünk meg. A gyermekkel szemben alkalmazott közönséges büntetés pedig legtöbb esetben éppen az ellenkezőt eredményezi, a bün utján való maradásra készteti a gyermeket, kitanítja az azon való járásra. Hazai viszonyainkat tekintve, legalább is a 16 éven aluliakra ugy erkölcsi, mint társadalmi és anthropologiai szempontból teljesen elhibázott és egyenesen káros dolognak tartom a közönséges büntetések alkalmazását. E tekintetben tehát Btk.-ünk mai szabályain (83—86. §§.), ha nem is teljesen gyökeres változtatás, de mindenesetre határozott rendszerváltoztatás szükséges.
Mellőzve a kérdés elméleti tárgyalását, mit a Jogászegyletben számos kitünő szakember többször megtett, tisztán arra kivánok szoritkozni, hogyan képzelném a Novellában e nagyfontosságu kérdést megoldani s hogyan gondolnám a Btk. idevágó szakaszait módositani.”
