A munka- és pihenőidő szabályai a régi Mt.-hez (1992. évi XXII.tv.) képest a 2012-ben hatályba lépő munka törvénykönyvében (2012. évi I.tv.: Mt.) jelentős változáson mentek át. A változások két eleme okoz a gyakorlatban jelenleg is jogértelmezési gondot: a felmentési idő-re járó szabadság, valamint a “túlvett” szabadsággal való munkavállalói elszámolás kérdései. Előbbire azonban a Kúria pontot tett. Nézzük a vita alapját és a megoldásokat.

Szabadság a munkában töltött idő alapján jár

A munkavállalónak az Mt. 115.§-a alapján a munkában töltött idő alapján minden naptári évben szabadság jár, amely alap- és pótszabadságból áll. Eddig a szabályozás mindenki számára világos is. A munkában töltött idő fogalma azonban nem azonos a munkaviszony tartamával, annak csupán egy része minősül annak. Munkában töltött időnek minősül  a munkaidő-beosztás alapján történő munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés, a szabadság, a szülési szabadság, a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság (128. §) első hat hónapjának, a keresőképtelenség, a tényleges önkéntes tartalékos katonai szolgálatteljesítés három hónapot meg nem haladó, valamint a munkavégzés alóli mentesülésnek az Mt. 55. § (1) bekezdés b)-k) pontban meghatározott tartama. Látható tehát, hogy szabadság jár olyan időtartamokra is, amikor a munkavállaló munkát nem is végzett, hiszen szabadság jár a keresőképtelenség tartamára, valamint magára a szabadság tartamára is. Az is egyértelmű, hogy felmondás esetén a felmondási idő felére is szabadság jár annak ellenére, hogy a munkavégzés alól a munkáltatónak a munkavállalót törvény alapján fel kell mentenie. Vita tárgyát képezte azonban az idáig az, hogy munkában töltött időnek minősül-e a felmondási idő azon része, amelynek ledolgozása alól a munkáltató a munkavállalót önként mentesíti azaz, a felmondási idő másik felére. Számos munkáltató ugyanis azzal érvelt, hogy a felmentési idő másik felére történő önkéntes felmentés nem törvény alapján történik, így az szabadságot sem keletkeztet. A jogértelmezés téves voltára több elemzésben rávilágítottam, s ez az álláspont most a Kúria Mfv.II.10.053/2017/4. számú döntésében is beigazolódott.

A többlet szabadságra eső munkabér nem követelhető jogszerűen vissza

A másik jogértelmezési problémát az okozza, hogy miként járjon el a munkáltató abban az esetben, amennyiben a munkaviszony megszűnésekor kiderül, hogy a munkavállaló több szabadságot kapott, mint amennyire a munkaviszony megszűnésekor jogosult lett volna. A bizonytalanságot az okozza, hogy a 2012-ben hatályba lépő új munka törvénykönyve nem vette át a korábbi törvény azon rendelkezését, miszerint ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megilletné, a különbözetre kifizetett munkabért köteles visszafizetni. Nem volt azonban visszakövetelhető a túlfizetés, ha a munkaviszony a munkavállaló nyugdíjazása vagy halála, illetve a munkáltató jogutód nélküli megszűnése miatt szűnt meg, vagy a munkavállalót sorkatonai, illetve polgári szolgálatra hívták be. A jelenleg hatályos szabály azonban csupán annyit mond ki, hogy amennyiben a szabadság a munkaviszony megszűnéséig nem lett kiadva, azt meg kell váltani. Amennyiben tehát azt állítjuk, hogy a többlet szabadságot vissza lehet követelni, abban az esetben ehhez jogcímet is találni szükséges. A szabadságot ugyanakkor minden esetben a munkáltató adja ki, így a többletet is ő adta ki. A munkavállalói oldalon mulasztás értelemszerűen nem történhetett. Jogalap nélkül kifizetett munkabérnek pedig a kifizetést nem tekinthejtjük, hiszen ez nem egy bérszámfejtési hiba eredménye. Amennyiben azonban el is fogadnánk, hogy jogalap nélküli munkabérfizetés történt, abban az esetben sem lenne 60 napon túl visszakövetelhető, hiszen erre csak akkor van lehetőség, ha a fizetés alaptalanságát a munkavállaló maga idézte elő vagy azt fel kellett ismernie. Jelen esetben egyik helyzetről sincsen szó.

Nagyobb veszélyt jelent a munkáltatóknak a szabadság ki nem adása

Javasolt tehát a munkáltatóknak a kiadott szabadságok mennyiségét szorosan figyelemmel követni, melynek két funkciója van. Egyrészt megakadályozza, hogy jelentős mértékű, sok esetben kiadhatatlan szabadság mennyiség halmozódjon fel, másrészt pedig elejét lehet venni a szabadsághalmozásnak is. Az előbbi pedig lényegesen nagyobb veszélyeket is rejthet a munkáltatók számára. Amennyiben ugyanis például munkabaleset történik, a munkáltató felelőssége megállapításánál az is viszgálat tárgyát képezheti, hogy az egészséget nem veszélyeztető, biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtésével összefüggésben a munka- és pihenőidő szabályai betartásra kerültek-e. A szabadságnak pedig meghatározott rendeltetése van, ezért mondja ki a törvény fő szabályként azt, hogy a szabadság az esedékesség évében adandó ki!