Mit tegyünk, ha elúszni látszik az előadás sikere?

2019.04.23. DrPrezi

Mi a teendő akkor, ha előadóként a színpadon állva egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a hallgatóság felől némaság, érdektelenség, mi több, ellenséges unalom árad?! A legjobb megoldás, ha nem érünk el eddig a pontig, és használjuk a jó előadó legfőbb ismérveit. (X)

A jó előadó legfőbb ismérvei például:

  • témák és fókusz,
  • szavak,
  • analógiák és metaforák,
  • sztorik,
  • humor,
  • látvány,
  • tálalás és technikák.

Ezek azok, amiket nem kellene kiiktatni az előadásból, hiszen megmentheti az egészet, főleg ha jókor és jól használjuk őket.

Éppen ezért elengedhetetlen, hogy megfelelő felkészültséggel álljunk a színpadra, ahol ne csak a száraz tényekre alapozzuk a mondanivalónkat - mert azt hamar megunják és elkalandozik a figyelem -, hanem szőjünk bele történeteket, igenis hassunk az érzelmekre. Ez nagyon fontos, mert ha a hallgatóság képes azonosulni az előadóval, akkor az oxitocin termelést indít el az agyban, aminek hatására egy együttérző és empatikus közönséget kapunk. Hiszen ezek segítségével tudjuk kialakítani a hitelességünket, azt, hogy mennyire vagyunk érthetőek, lehet-e velünk azonosulni, ezáltal pedig meg tudjuk-e ragadni a hallgatóság figyelmét.

A legtöbb előadás azon csúszik el, hogy nem igazán “jön át” a közönség felé a hitelesség, vagyis a téma ismerete, az ahhoz való igazi hozzáállás. Sőt, az sem javít a helyzeten, ha nem érzik azt, hogy az előadó közülük való. Ezt legkönnyebben úgy tudjuk előidézni, hogy felhívjuk a figyelmet a közös apróságokra, mint öltözködés, szóhasználat és egyéb lényegtelennek tűnő, de mégis fontos kis momentumok.

Éppen ezért ezen nagyon fontos, hogy eleget dolgozzunk az előadás előtt, hiszen csak így kerülhetjük el az unott, üveges tekinteteket. Bár senki nem szereti, de vannak helyzetek, amikor mégis bekövetkezik ez a nem várt változás, ilyenkor gyorsan kell cselekedni. Minél előbb fel kell rázni őket a kábulatból, hacsak nem az a cél, hogy az előadás további részét is zombi módban töltsék. Sőt, van ennek egy még nehezebb része is, mégpedig amikor a végén lehetőségük nyílik kérdezni. Ilyenkor van az a pont, hogyha oda a magabiztosság és hitelesség, akkor sajnos megeszik az embert vacsorára.

Persze ilyenkor az sem segít, hogy érezzük, hogy majd kiugrik a szívünk a helyéről, a tenyerünk izzadni kezd, és tudjuk, hogy menthetetlenül elveszítjük az előadásért vívott csatát a kérdés-dominátorok ellen. Ilyenkor az sem meglepő, hogy a saját kis történeteiket mesélik el, mert azok érdekesebbnek tűnnek, hiszen mi már elvesztettük a hallgatóságot.

Éppen ezért mindig figyeljünk és készüljünk fel az előadásra. Ha mégis elakadnánk, hogyan is tovább, kérdezzük Dr. Prezit!

  • kapcsolódó anyagok
PR